Hétköznapi hősök - Csorba Dávid története

Hello kedves olvasóm!
Szeretném ha ezúttal kicsit figyelmesebben olvasnál engem, és Dávidot a szokottnál. Most nem politizálunk, de nem is tréfálkozunk, mert egyáltalán nem vicces, amit alant Dávid írt. 
Viszont megkapó és én vállaltam, hogy a srác tegnapi facebook bejegyzését -szerkesztve- közzéteszem a blogon, hogy szavai eljussanak néhány kedves, jóérzésű emberhez innen, erről a felületről is. Dávid a végén kérni fog valamit, de ne ijedj meg kedves olvasóm, de tégy majd a szíved szerint. Előre is köszönöm!

"...Sziasztok! 
Ha van párperc időtök rám, arra kérlek titeket szánjatok arra egy kis időt hogy elolvassátok ezt a rövid történtemet. Előre is köszönöm
Dávid vagyok. Huszonhárom éves. Tudjátok négy éves koromban egy csúnya betegség áldozata lettem. Úgynevezett Duchenne-féle izomsorvadásom van, mely egy gyógyíthatatlan genetikai betegség. Ezáltal csak nyolc osztályt tudtam elvégezni, azt is magántanulónként!
Nyolc éves koromtól már járni sem tudtam, tolószékbe kényszerültem. Ez a leépülés lassan zajlott, az átkozott kórral harcoltam egész életemben, de most már tudom, ez egy szélmalom harc volt!
Pedig gyerekfejjel komoly terveim voltak. Állatorvos szerettem volna lenni, diplomát akartam szerezni. 
Vannak nagyon jó dolgok az életben. Ti nem is veszitek észre, mert számotokra sokszor teljesen természetes, hiszen minden nap érzitek a nap sugarait, a virágok illatát, látjátok a borongós eget, a felhőket és a csillagokat is a fekete égbolton.......... 
Mindezt sajnos én az ágyamból már nem látom és nem is érzem. Még annyi időm sem adatott, hogy játszani tudjak, hogy barátokat szerezhessek. Nem tudom milyen érzés az........ tartozni egy Közösséghez, hogy milyen érzés valakit szerelemmel szeretni...... Nem igazán voltak barátaim. Csak az édesanyám van mellettem, aki viszont a lehetetlent is elköveti értem! 
Aztán hosszú évekig kerekesszékben éltem! Már megbékéltem volna ezzel a helyzettel is, de sajnos ez az esélyem is elszállt! Majdnem két évvel ezelőtt ismét teljesen átváltozott a már úgy is nehéz életem! Nem volt más lehetőség, lélegeztető gép lett a béklyóm, így már mozogni sem tudok. A kanül miatt beszélni sem, vagyis helyesebb ha azt írom: - nincs hangom.
Végül senki nem marad mellettem, csak az édesanyám aki hazahozott és éjt nappallá téve engem ápol! Huszonhárom évesen így élni, a négy fal között, nem látni a napot, élmények nélkül....
Sorolhatnám még, de nem teszem. Mégis elmondom, hogy rettenetes fizikai és lelki teher ez nekem. Sokat gondolkodom.........MINDEZ MIÉRT? Miért én? Miért velem történik ez? Hiszen semmi rosszat nem tettem.......(módom sem lehetett volna rá). Volt egy testvérkém. Őt elvesztettük, Ő eltávozott az élők sorából. Szóval van azért baj minálunk rendesen. 
Amikor a világhálón, a közösségi oldalakon nézelődök 'jövök-megyek', akkor azt látom, hogy mindenki szereti, félti, sajnálja az ártatlan, kidobott, megvert állatokat. Aztán azt is látom, hogy mennyi ember keseredik el apróságokon. Elgondolkodtam ezen, mert én viszont -aki soha senkinek nem ártott, mégis számkivetett lett- én meg soha semmiért nem adnám és nem adom fel!
A lehetőségeimhez képest, mégis élni szeretnék!!! Tisztában vagyok vele, hogy sajnos meggyógyulni sosem fogok már....
Jön a nyár és egyre nehezebben viselem a folytonos ágyban fekvést. Nincs kapcsolatom a külvilággal csak a virtuális hálón, a közösségi oldalakon keresztül.
Így hát most azt kérem csak mindenkitől hogy egy picit fogadjon be a lelkébe és -ha ideje engedi- CSAK NÉHÁNY JÓ SZÓVAL segítsen nekem. Segítsen, hogy könnyebben viselhessem betegségem, és ezáltal váljanak elviselhetőbbé a mindennapok....."

Nos Dávid tényleg nem kér sokat. Dávid szinte semmit sem kér néhány jó szón kívül. Így hát én is ezt kérném most tőletek. Aki megszólítaná ezt a hétköznapi hőst, ezt fiatal, reményekkel teli és alapvetően vidám srácot, az kérem tegye meg, hogy EZEN A LINKEN Dávidot elérve virtuálisan megveregeti a vállát, megszólítva, támogatva őt, ezáltal is jobbá téve a hétköznapokat, a közelgő nyarat. 
Azt szinte már le sem merem írni, -bár reménykedem- hogy biztosan akad majd valaki közülünk, aki esetleg fel is keresi, aki segít neki, hogy érezhesse a napfény melegét, hogy láthassa a végre a csillagokat. Remélem -ezúttal tényleg- segíthettem.