Hétköznapi hősök - Csorba Dávid története II. rész

Hello kedves olvasó!
Egy, a mai napon kelt Facebook-bejegyzésemet szeretném megosztani itt, a blog felületén is, hogy minél többen láthassák, mit is szeretne kérni most a SEGÍTSÜNK CSORBA DÁVIDON elnevezésű Facebook-csoport.

KÉRLEK BENNETEKET, HOGY FIGYELJETEK MOST KICSIT RÁM!
 
Amikor a csoport néhány nappal ezelőtt megalakult, robbanásszerű volt a taglétszám növekedése, és ez a dinamizmus -szerencsére- még most is tart.
A csoport létrejöttének egyetlen célja, az izomsorvadásban szenvedő és ezért ágyhoz-, és lélegeztetőgéphez kötött, most huszonhárom éves CSORBA DÁVID életének, életfeltételeinek, életminőségének és nem utolsó sorban lelki életének jobbá tétele.
Több tízezer főt számlál már az érdeklődők köre. Kijelenthetjük, hogy -többek közt- a csoport tagjainak megosztásai révén nagyon messzire jutott már Dávid híre, de tudnotok kell, hogy ez csupán az első lépések egyike volt.
Ugyanis -bár a hirtelen érkezett és olykor nagyon komoly segítség- sokat dobott a család jelenlegi helyzetén, ki kell mondjam, ez legfeljebb arra lesz elég, hogy egy-két nagyobb értékű berendezést megvásároljanak.
Amint ezekkel megvannak, ugyanott lesznek ahol eddig, így az idáig nyújtott segítségünk -mondjuk így- bár fontos, és hasznos eszközök vételére megy el, mégis elpárolog, vagyis azt az alaphelyzetet, melyben a család eddig élt, meg nem oldja.
ÉS MOST JÖN AZ, AMIRŐL TULAJDONKÉPPEN 'BESZÉLNÜNK' KELL!
Sokat beszélgettem mostanában Dávid édesanyjával Margit Pálfi-val. Innen tudom, hogy a jelenlegi helyzetük -anélkül, hogy a részletekbe belemennék- nemcsak elszomorító, de egyenesen kétségbeejtő.
Elég az hozzá, hogy Ők ketten olyan alacsony jövedelemmel rendelkeznek, mely összeget néhányunk egy-egy nagy bevásárlásnál költ el! Dávid nem kér. Margit nem kér! A csoport megálmodója, Alexandra kér! És én kérek, amikor 'papírra vetem' e sorokat.
Én, amikor mindez elindult tudtam, hogy itt hosszútávú segítségre lesz szükség. Olyan jellegű segítségre, amely a mindennapokat könnyíti meg Dávid és az édesanyja számára.
Olyan segítségre, amely a most még nehezen megvalósítható zökkenőmentes mindennapi megélhetésen túl, lehetővé teszi számukra az esetenkénti intenzív terápiás nővér, és állandó gyógytornász foglalkoztatását!
Egy kis levegőt -a nap huszonnégy óráját ápolással töltő- édesanyának!
EZÉRT A KÖVETKEZŐKET KÉRNÉM A LEGNAGYOBB TISZTELETTEL TŐLETEK:
Mint ahogy azt itt már néhányszor elmondtuk: - nincs olyan kis összeg, amely ne lenne hatalmas segítség a család számára. És szerintem mindannyian -de legalább is a legtöbben- képesek vagyunk lemondani egy doboz cigaretta áráról!
HA CSAK A CSOPORT TAGLÉTSZÁMÁT VESZEM ALAPUL, AKKOR AZ TOVÁBBI 412.000.- FORINTOT JELENTENE!
Ez amúgy iszonyatosan jól hangzik, és gyakorlatilag a semmiből lehetne létrehozni! TEGYÜK MEG EZT ELSŐ LÉPÉSKÉNT AZON TÚL, HOGY SZIMPATIZÁLUNK E NEHÉZ SORSÚ CSALÁDDAL.
A másik fontos dolog: - a hosszú távú berendezkedéshez jó a csoportunk, kifejezetten jó, de egy kicsivel itt is több kell!
ÚGYHOGY! Ha van köztünk jogász, vagy olyan ember, aki jártas alapítványok létrehozásában és (csúnya szó) üzemeltetésében, fenntartásában, az kérem jelentkezzék Margit Pálfi-nál. 
Ugyanezt kérem olyan személyektől is, akik kapcsolatban állnak már meglévő olyan alapítványokkal, akik képesek volnának DÁVID hosszútávú támogatását megszervezni és el is vállalnák ezt a hatalmas feladatot.
KÖSZÖNET MINDENKINEK, AKI MOST VÉGIGOLVASOTT ÉS KÉREM, VÁROM A JELENTKEZÉSEKET, ÉS AZ ÖTLETEITEKET! ÉS NAGYON SZÉPEN KÉREM, HOGY OSSZÁTOK MEG EZT A BEJEGYZÉST!

Amikor nincsenek szavak

(Charles Greewood: Amikor nincsenek szavak)

AMIKOR NINCSENEK SZAVAK....

Amikor nincsenek szavak, de te mégis keresed,
s szemeid homályos fátylon át látnak ezután.
Mert nézed a képet s bár tudod, de nem hiszed,
hogy minden mit látsz, csak emlék csupán.

Amikor ránézel a lélegzet akad ma, s holnap is,
mert oly valóságos mit szemed most lát.
Hisz nincs szebb az alvó Kisfiad nyugalmánál,
mintha perc múlva láthatnád élő mosolyát!

Amikor látod Őt megremegsz, kezed arcát simítaná,
mert bőrének, melegének érintése öröm! Édeni!
Ám te már semmit sem tehetsz, mi Őt visszahozná,
mert ezt nem adhatják vissza fényképek ezrei.

Amikor nincsenek szavak, de te mégis keresed,
valahogy mégis száz meg száz szó tolul elő.
A saját véreddel kaparnád nagy kőtáblába versedet,
ha tudnád, hogy ettől tán' visszafordul az idő.

Amikor nincsenek szavak, de te mégis keresed,
majd jusson eszedbe ez intelem mindenkor óh!
Ezreket segítő hős példaként élt, s halt Gyermeked,
a te Fiad, a kis Dominik, a gyönyörű Mosolymanó!

Gyöngyös, 2016. április 11-én, a Költészet Napján.

Hétköznapi hősök - Csorba Dávid története

Hello kedves olvasóm!
Szeretném ha ezúttal kicsit figyelmesebben olvasnál engem, és Dávidot a szokottnál. Most nem politizálunk, de nem is tréfálkozunk, mert egyáltalán nem vicces, amit alant Dávid írt. 
Viszont megkapó és én vállaltam, hogy a srác tegnapi facebook bejegyzését -szerkesztve- közzéteszem a blogon, hogy szavai eljussanak néhány kedves, jóérzésű emberhez innen, erről a felületről is. Dávid a végén kérni fog valamit, de ne ijedj meg kedves olvasóm, de tégy majd a szíved szerint. Előre is köszönöm!

"...Sziasztok! 
Ha van párperc időtök rám, arra kérlek titeket szánjatok arra egy kis időt hogy elolvassátok ezt a rövid történtemet. Előre is köszönöm
Dávid vagyok. Huszonhárom éves. Tudjátok négy éves koromban egy csúnya betegség áldozata lettem. Úgynevezett Duchenne-féle izomsorvadásom van, mely egy gyógyíthatatlan genetikai betegség. Ezáltal csak nyolc osztályt tudtam elvégezni, azt is magántanulónként!
Nyolc éves koromtól már járni sem tudtam, tolószékbe kényszerültem. Ez a leépülés lassan zajlott, az átkozott kórral harcoltam egész életemben, de most már tudom, ez egy szélmalom harc volt!
Pedig gyerekfejjel komoly terveim voltak. Állatorvos szerettem volna lenni, diplomát akartam szerezni. 
Vannak nagyon jó dolgok az életben. Ti nem is veszitek észre, mert számotokra sokszor teljesen természetes, hiszen minden nap érzitek a nap sugarait, a virágok illatát, látjátok a borongós eget, a felhőket és a csillagokat is a fekete égbolton.......... 
Mindezt sajnos én az ágyamból már nem látom és nem is érzem. Még annyi időm sem adatott, hogy játszani tudjak, hogy barátokat szerezhessek. Nem tudom milyen érzés az........ tartozni egy Közösséghez, hogy milyen érzés valakit szerelemmel szeretni...... Nem igazán voltak barátaim. Csak az édesanyám van mellettem, aki viszont a lehetetlent is elköveti értem! 
Aztán hosszú évekig kerekesszékben éltem! Már megbékéltem volna ezzel a helyzettel is, de sajnos ez az esélyem is elszállt! Majdnem két évvel ezelőtt ismét teljesen átváltozott a már úgy is nehéz életem! Nem volt más lehetőség, lélegeztető gép lett a béklyóm, így már mozogni sem tudok. A kanül miatt beszélni sem, vagyis helyesebb ha azt írom: - nincs hangom.
Végül senki nem marad mellettem, csak az édesanyám aki hazahozott és éjt nappallá téve engem ápol! Huszonhárom évesen így élni, a négy fal között, nem látni a napot, élmények nélkül....
Sorolhatnám még, de nem teszem. Mégis elmondom, hogy rettenetes fizikai és lelki teher ez nekem. Sokat gondolkodom.........MINDEZ MIÉRT? Miért én? Miért velem történik ez? Hiszen semmi rosszat nem tettem.......(módom sem lehetett volna rá). Volt egy testvérkém. Őt elvesztettük, Ő eltávozott az élők sorából. Szóval van azért baj minálunk rendesen. 
Amikor a világhálón, a közösségi oldalakon nézelődök 'jövök-megyek', akkor azt látom, hogy mindenki szereti, félti, sajnálja az ártatlan, kidobott, megvert állatokat. Aztán azt is látom, hogy mennyi ember keseredik el apróságokon. Elgondolkodtam ezen, mert én viszont -aki soha senkinek nem ártott, mégis számkivetett lett- én meg soha semmiért nem adnám és nem adom fel!
A lehetőségeimhez képest, mégis élni szeretnék!!! Tisztában vagyok vele, hogy sajnos meggyógyulni sosem fogok már....
Jön a nyár és egyre nehezebben viselem a folytonos ágyban fekvést. Nincs kapcsolatom a külvilággal csak a virtuális hálón, a közösségi oldalakon keresztül.
Így hát most azt kérem csak mindenkitől hogy egy picit fogadjon be a lelkébe és -ha ideje engedi- CSAK NÉHÁNY JÓ SZÓVAL segítsen nekem. Segítsen, hogy könnyebben viselhessem betegségem, és ezáltal váljanak elviselhetőbbé a mindennapok....."

Nos Dávid tényleg nem kér sokat. Dávid szinte semmit sem kér néhány jó szón kívül. Így hát én is ezt kérném most tőletek. Aki megszólítaná ezt a hétköznapi hőst, ezt fiatal, reményekkel teli és alapvetően vidám srácot, az kérem tegye meg, hogy EZEN A LINKEN Dávidot elérve virtuálisan megveregeti a vállát, megszólítva, támogatva őt, ezáltal is jobbá téve a hétköznapokat, a közelgő nyarat. 
Azt szinte már le sem merem írni, -bár reménykedem- hogy biztosan akad majd valaki közülünk, aki esetleg fel is keresi, aki segít neki, hogy érezhesse a napfény melegét, hogy láthassa a végre a csillagokat. Remélem -ezúttal tényleg- segíthettem.

Apaságom 162. napján....

Ma ismét egy érdekes jelenséget taglalnék. Egy olyan eseménysorról 'emlékeztem meg' egy régebbi alkalommal itt a blogon, az Apaságom 71. napján.... című írásomban, amely egy bizonyos folyamat végét volt hivatott mély részletességgel eléd tárni kedves olvasóm. Érdemes a linkre kattintva sírva röhögni. Szerintem. 

Ám most  ugyanennek a folyamatnak az első mozzanatait mutatnám be sajátos szemszögből.

Hát igen, az etetés. Na kérem az egy igen nagy élmény és ez teljesen független attól, hogy korábban hány gyermeket részesítettél már abban az 'előnyben', hogy nem hagytad csak úgy éhen halni. Mer' azt azért nem nagyon lehet amúgy sem. Meg nem is illik.

Szóval. Mint ahogy a cím is mutatja, a 162. nap környékén már egy olyan korú gyermekkel állunk szemben, aki ezidáig nem volt rest túlélni az első, komolyabbnak is nevezhető hónapokat. Túl vagyunk a pocaktragédiákon is így, ha a táplálkozással kapcsolatosan hallunk manapság sírást, az legfeljebb már 'csak' a szóban forgó gyermek éhségét jelzi. Mondjuk azt nem akárhogy.

Először mindig csak kis szájgörbület jelzi az igényt. (Amiről tudni kell, hogy bizony azt tudnunk kellett volna már a görbület előtti percekben is.) A szájgörbületet onnan lehet felismerni, hogy az addig felhőtlen boldogságot és babaillatot árasztó egyed, egy hirtelen vágással egyszer csak elkezdi leszarni az összes ugyulu-bugyult, meg atyala-patyalát, és a kézzel fogni még éppen hogy csak megtanult, még bizonytalan gyermek a helyiség legtávolabbi sarkába vág bármit, ami éppen a kezében van. És itt jön az első csavar!

Mert amíg te mint egy apportírozó eb, vidám lelkesedéssel eredsz a guruló, repülő és így eltűnő csodakészségfejlesztőűratomszuperzsírlófasz' után, addig gyermeked egy 'ZS' kategóriás sci-fi és/vagy horror trükkjeit és dramaturgiáját megszégyenítő sebességgel és módon átváltozik!

Azaz, te vidáman érkezel (merthogy a szájgörbületet nem vetted észre te hülye), a gyermek meg ezalatt egy minigoni-szörnyeteggé változott át, aki könnyes szemmel téged szemlélve nem érti: - mi az, hogy neked nincs arról még csak segédfogalmad sem, hogy ő éhes. Ül a kis hintájában, és szán még rád néhány vészjósló csenddel telt másodpercet az életéből hogy felfogd: - AGGYÁENNIBAZDMEG', vagy véged.  

Mindez persze kisujjból kirázható probléma, ha ekkor a szülők mindketten a minigoni közelében tartózkodnak ám, ha az anyuka épp valamilyen halaszthatatlan kötelességének eleget téve (körmös, kozmetikus, shopping) épp úton van, úgy már más lesz a leányzó fekvése.

Felfogod! Hogy gyorsan és biztonságosan cselekedhess, a hintához rendszeresített biztonsági övvel bekötöd a gyermeket. Mivel tudod, hogy a konyhába kell menned és nem akarod, hogy az egyszerű etetés idejekorán váljon egy, a gyermek intenzív osztályon befejezett rémálommá, igyekszel minden biztonsági előírást betartani. 

Ám a rendszabályok ezt a hintában fetrengő kisméretű emberi egyedet egyáltalán nem érdeklik, az viszont sokkal inkább, hogy enni még mindig nem kapott. Hangot is ad aggályainak, hogy esetleg nem is fog (nem valami bizakodóak ám ebben a korban), de mire idáig eljuttok (a fent leírt folyamat olyan 15 másodperc) nyugodtan elfelejtheted az ártatlan szájgörbületet és az első néhány apró könnycseppet, mivel -miközben te a biztonsági övvel vacakolsz, ami egy egyszerű szerkezet amúgy, de mostanra egy atomerőmű hűtőrendszerének bonyolultságával vált egyenértékűvé, mert- a kisded már éhségében rúgkapál és úgy ordít, mintha most tépnék ki a lábát kombinált fogóval.

Rohansz a konyhába, a víz forró lett, lehűtöd, a poralapú 'tápanyag' nem keveredik csomómentesen, kínlódsz, a cumisüveg teteje negyedszer kap rá ferdén, de végül megvagy.

Biztonsági öv kiköt, üvöltő gyermek a hintából kitép, textilpelust nem vittél magaddal, megtalálod. Mindeközben kezedben a lilafejű, az ordítástól fulladozó, 'kétségbeesésében' halált megvető bátorsággal az öledből mindenképpen a sima szőnyegre 1,2-1,5 méter magasból leugrani készülő gyermeket magadhoz szorítva leülsz és persze, hogy könyököddel levered a fotel karfájáról az általad odakészített cumisüveget, ami jó esetben nem nyílik ki, 'csak' hat méterre elgurul. És, ha azt hiszed, hogy eddig az etetésről írtam tévedsz, mert most jön a második csavar.

Elhelyezkedtél, lelkedben a fenti események hatása már csak foltokban észlelhető, ugyanis közben -hogy ne tégy kárt a kisgoniban- agyadban felidéztél mindent, amit a ZEN BUDDHIZMUSRÓL régebben bármikor olvastál és egyébként is van benned egy levél MagneB6 hozzáfogsz, hogy végre konkrétan is táplálhasd gyermeked. 

Aki persze még mindig ordít, -ezt azért ne felejtsük el- főleg amióta a cumisüveget is meglátta. Két kezével (mostanra tudatosan) nyúl a mennyei mannáért és úgy húzza maga felé mint az áruláson kapott szamuráj a kardot. Mondjuk a fogás -vagy a célzás- annyira még nem megy, úgyhogy a cumisüveg hegye a kisded nyakán landol, melyből a manna a nyak sokszorosan redős zsírpárnácskái közé folyik és te már most azon töröd a fejed, hogy hogy a faszba fogod azt onnan kimosni, amikor be sem fér a gyerek álla és a mellkasa közé az ujjad.

De mindegy is, mert most nem ez a fontos. Sokkal inkább az, hogy csend legyen. Kigondolod, hogy ha a cumit a szájába teszed, akkor biztosan beáll majd ez a régen kívánt állapot és meg is teszel mindent ennek érdekében. Legelőször is, a gyermek kezéből kitépett cumisüveget egy jól irányzott mozdulattal az üvöltő szájába irányítod.

Ennek eredményeképpen végre tényleg csend lesz. Olyan nagy csend, hogy tisztán hallható egy halk, gurgulázó hang, amint a folyékony halmazállapotú ebéd nem a nyelő-, hanem a légcsőbe folyik és borítékolhatod a köhögést. És hát persze, hogy az sokat nem is várat magára. 

Az első, elementáris erejű reakció során másfél-két liter trutymók repül a pofádba 350 km/h -s sebességgel. Te nem látsz a szemedbe porlasztott ételtől, a gyermek megint üvölt (ez jó hír, hisz nem fulladt meg elsőre), de azért fulladozik, minek okán úgy ficánkol, mint egy nyeretlen kétéves az Epsomi Derbyn. 

Sebaaaaaaaaj! Ezt is megoldjuk. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy, úgyhogy idővel beáll úgy a kívánt csend -benne az ütemes szutymókolással, ahogy ágyékod gyümölcse mannát fogyaszt-, mint az oly régóta várt nyugalommal, miután a minigoni rájött, hogy itt bizony mégiscsak lesz valami a pocak feltöltéséből és elszáll belőle a gonoszság, amit csendes elernyedéssel, valamint ijesztő szemfelakadással is jelez.

Mondjuk a dolog ennyire azért nem egyszerű, mert a fent leírt folyamatot eddig békésen szemlélő négyévesed -tökéletes időzítéssel- egy váratlan pillanatban eléd áll, majd azt mondja: - "...Apa! Kakilnom kell!..." Ismét kihangsúlyozom: - egyedül vagy otthon. De erről majd egy következő bejegyzésben írnék ha lehet. Remélem ezúttal is jól szórakoztál rajtam és remélem segíthettem. (És, ha valóban tetszett ez az írás, nagyon szépen megköszönöm, ha megosztod.)