Egyszerűen nem tudok mit mondani................

Hello kedves olvasó!

Mint ahogy azt nyilván te is tudod, időnként kicsit 'lapszemlézek'. Amikor találok egy-egy 'gyöngyszemet', általában szerkesztem, vagy a témát a saját szavaimmal mesélem el, esetleg csak (mint most is), természetesen a forrás megjelölésével egyszerűen csak átemelem a cikket, de minden esetben magam is kommentálom az észlelt életeseményt. Most viszont másképpen lesz, mert ez az a cikk, amihez egyáltalán nem tudok mit hozzáfűzni. ÉS NEM IS AKAROK.  Ime:

"...Anders Behring Breivik azért perelte be a norvég államot, mert rosszul érezte magát a börtönben, ahová a 77 emberélet követelő 2011-es mészárlás miatt huszonegy évre zárták be. A tömeggyilkos főleg azt sérelmezte, hogy semmilyen lehetősége sincs az önkifejezésre, és nagyon egyedül érzi magát.

Fotó: Heiko Junge / AFP

A Local helyi kiadása szerint a tárgyalást a Skien börtön tornatermében fogják tartani, ami ezzel Norvégia történelmének legbiztonságosabb tárgyalótermévé válhat. A bíróság a biztonsági aggályok miatt döntött a szigorúan őrzött létesítmény mellett, ahol Breivik tölti a büntetését, és úgy érzi, hogy sárba tiporják emberi jogait.

A gyilkosnak egyebek mellett a következő kifogásai voltak:

• jó ideje elkülönítik rabtársaitól
• semmilyen módja nincs az önkifejezésre
• egyfolytában csak megmotozzák, és bilincsbe verik
• kevés a vaj és langyos a kávé
• Playstation 3 helyett csak Playstation 2-vel tud játszani

Olvasni is szörnyű, nem!?

A börtönben még soha nem rendeltek el annyira szigorú biztonsági intézkedéseket, mint a március 15-én kezdődő, négy napos tárgyalás miatt. Breivik monológját valószínűleg nem is fogják adásba engedni, mivel a hatóságok attól tartanak, hogy a lehetőséggel élve kódolt üzenetekkel próbálná traktálni az embereket. (forrás: velvet.hu/heszinelo )

MOSOLYMANÓ - Már megint elérkezett............

Hello kedves olvasó!

Néhány perccel ezelőtt fejeztem be ezt az írást -facebook-posztként- a közösségi oldalon. Azonban közben szinte ugyanabban az időben feltámadt bennem az igény, hogy ezt a mai 2016. február 19-i bejegyzést, láthassák mások is! Az igény arra, hogy mindenki láthassa! Talán azért, hogy méltó módon emlékezhessek rá és mert, ha valaki, akkor Dominik ezt megérdemli.

Már megint elérkezett egy tizenkilencedike. Érdekes, de valahogy az ember az adott naptári hónap eme napján -ami egyébként sok szempontból pontosan ugyan olyan nap, mint az összes többi, melyekben hajnalban kelsz, rohansz, melózol, intézed a kisebb-nagyobb gondjaidat, hivatali, vagy épp banki ügyeidet, kapcsolatot tartasz ismerősökkel, barátokkal és (ha rendben mennek a dolgok) a családoddal, gyermekeiddel, aztán fekszel és kelsz megint- ám, valahogy mégis más!

Más, mert közben meg az agyamba égett ennek a napnak minden érzése, illata, minden vívódása és fájdalma, minden történése és gondolata. Más, mert ez a nap tanított meg arra, hogy az ember a gyermekeivel nem tölthet el elég időt, hogy az ember -és ez még most sem tökéletes és még most sem mindig sikerül- türelmesebb kell, hogy legyen mint 'azelőtt' volt, más, mert ennek a napnak a legfontosabb történése arra ösztökél, hogy időt, türelmet, és a szívemben nyugalmat keressek, ha a gyermekeimről van szó!
Arra tanít, hogy a keresés önmagában nem elég! Arra tanít, hogy meg is találjam mindezt az életem minden egyes napjában, percében.

A minap, talán tegnap este -korsajátosság- a kisfiam, aki áprilisban lesz immáron négy éves, valami értékelhetetlen apróságon 'kiverte a balhét', hisztizett, ahogy szoktuk mondani.
Nem mondom, hogy az ilyen helyzetekre mindig egyformán reagálok, olykor valóban elszakad nálam is a cérna. Ám tegnap este, miután nagyon halkan rászóltam a kisfiamra ezért, ő azt mondta: - "...ne kiabálj velem apa...".
Ekkor én felhívtam rá a figyelmét, hogy nem is tettem így, mindezt még mindig halkan, ugyanakkor ismét megkértem -itt is nagyon halkan-, hogy hagyja a hisztit abba.
Látnotok kellett volna, ahogy a felismeréstől kikerekedtek azok az apró kisírt szemek, hogy "....no nézd csak...", apa tényleg nem kiabált, még csak hangosan sem szólt. És e taktika működhet, mert utána úgy tűnt el a kisfiam előző hangulata, mintha elvágták volna.
Őszinte leszek: - komoly önuralmat igényel ez a részemről, -szerintem minden szülő részéről is- de nincs mese, gyakorolni kell a fegyelmezésnek azt a formáját, melyben a szülő (aki bizony felelős azért, ahogyan a gyermeke viselkedik) nem ordítva reagál, nem veszekszik mindenért, nem akarja bekorlátozni gyermekét mindig, minden körülmények között.

Tanulom ezt a folyamatot, egyfolytában figyelmeztetem magam, és igyekszem a környezetem 'liberálisabb' tagjainak a véleményét is figyelembe venni, amikor gyermeket nevelek. Ez a 'feladat' nem könnyű még úgy sem, ha az embernek van már felnőtt, nagy kamasz, négyéves, és egy két hónapos gyermeke is.

 

De! Él ebben a világban egy család, és élt e világon egy kisfiú, akik hatalmas harcot vívtak a lehető legnagyobb ellenséggel, a halálos kórral, a gyermekrákkal!
Csatát csatára nyerve sajnos végül elveszítették ezt a háborút, ám eközben tízezrek szemét nyitották fel, hogy mi szülők mit sem számítunk, amikor a gyermekünk beteg, megmutatták hogyan kell élni nap, mint nap a halál árnyékában, megmutatták, hogy mit tegyünk, hogy ebből a legféltettebb kincseink a lehető legkevesebbet érezzék!

Dominik élni-akarásával, életigenlésével, azzal a földöntúli boldogsággal élte meg élete legutolsó hónapjait, amellyel csak egy három éves gyermek képes megélni a mindennapokat. A betegségét mindig megelőzve, maga mögött hagyva volt képes megörvendeztetni mindenkit őszinte érdeklődésű, átható, vidám tekintetével, és mindig ragyogó angyali mosolyával.

Ő így küzdött és ez példa kell hogy legyen mindannyiunk számára, ahogy Szülei önfeláldozó helytállása és az őket segítő emberek hatalmas összefogása is, hiszen 'munkálkodásuk' nélkül nem történhetett volna meg az az apró csoda sem, hogy Dominik bizony kitűnő életminőségben élve élte túl a saját halálát, pontosan három hónappal. Az orvosok legalább is így vélekedtek az utolsó napokban készült CT-k alapján.

Figyeljünk hát oda gyermekeinkre! Segítsük, terelgessük, tanítsuk, óvjuk szeressük őket, ahogy csak tudjuk, ahogy csak erőnkből telik! Töltsünk velük elég időt, hiszen egyrészt egyikünk sem tudhatja mit hoz a holnap, másrészt nem baj, ha tisztességes, becsületes, szeretetreméltó felnőtt válik végül belőlük.

Mert mindez kizárólag rajtunk, szülőkön múlik és mert erre tanított és tanít bennünket Dominik, Rita, Józsi és a kis Viola története! Remélem segíthettem.

Használati útmutató plázamacskákhoz.

Hello kedves olvasó!

A minap ment a polémia az egyik zárt Facebook-csoportban (melynek tagja vagyok) arról, hogy mi hat a nőre. Persze nem az átlagos -kedves és szép, családszerető és összetartó, anyaként is kiválóan helyt álló- nőről, hanem azokról a 'hölgyekről' folyt a csevej, akik a gazdag pasik felszedésében látják a karrier, a 'feljutás' lehetőségét. (Merthogy ugye fel kell jutni, semmi kétség. Az ő fejeikben legalább is ez a 'karrier' szinonimája.) Jómagam, szintén belegondoltam a 'vajnatimi-effektusba' és így 'jött ki' belőlem:

 Ezt most elképzeltem: - "...Este kellett mennem a randira. A puccos belvárosi étteremben egy vacsora került annyiba mint a havi fizetésem. Szerencsére a tulajdonosa általános iskolás osztálytársam, és -ritka szerencse- megmaradt a barátság, pedig az a suli már nagyon régen volt. Gondoltam szaván fogom a Gézát, aki egyszer tett egy olyan felelőtlen kijelentést, hogy hozzá bármikor megyek, az nekem ingyen van. 

 Persze nem vagyok hülye, soha életemben nem éltem vissza az ilyen helyzetekkel (így még egyszer sem jártam nála) és most is felhívtam őt, hogy áll-e még az ígérete. Géza röhögve válaszolt, hogy hát persze, ne legyek már marha, menjek végre el hozzá. Hát mentem...................

 Aznap kicsit hamarabb, délután háromkor végeztem a munkahelyemen a város ipari parkjában kialakított autókozmetikában, ahol alkalmazottként dolgozom. Újabb véletlen: - éppen a Géza kocsiját kellett kitakarítanom (és persze én 'álltam' a takarítás költségeit: - valamit valamiért) így dupla szerencse, hogy Géza egy hónapos óriási fekete Mercedes-ét én vittem vissza neki az étteremhez. 
 Az érettségizős öltönyömet a múlt hónapban váltottam le egy újjal, mivel a nagymamám temetésén mégsem jelenhettem meg abban a világoskék színű, kétsoros, bokalengős nadrággal megáldott darabban, ami korábban mint öltöny szolgált, az elmúlt tizenöt évben. Csak egy színes nyakkendő kellett a fekete helyett, de azt meg 600.-Ft-ért vettem hazafelé a kínaiban. 

 Hát látnotok kellett volna a csaj arcát, amikor a házuk előtt az esti szürkületben megjelentem a fényesre polírozott Mergával, új öltönyben, kiborotválkozva. (Arra külön ügyeltem, hogy a körmeim alól tökéletesen eltávolítsam a koszt.) Magamban már akkor majd' beszartam a röhögéstől, amikor a csajnak az arcán látszott, hogy hogy nedvesedik át a bugyija. De ez semmi sem volt ahhoz képest, amikor megálltunk az étterem előtt, ahol természetesen maga Géza fogadott bennünket, bemutatkozva a csajnak, miszerint ő a tulajdonos és megkérdezte, hogy leparkolhat-e a kocsival.  

 Nagyvonalú mozdulattal, bár szépen megköszönve nyújtottam át az autó indító valamijét (a franc sem tudja ezeknél a drága kocsiknál minek hívják.) Géza tekintete mindent elárult, de kellően palástolta az érzelmeit, inkább kicsit meghajolt előttünk, mielőtt arrébb állt volna a saját kocsijával. (Gondolom, így kerülte el, hogy idő előtt beleröhögjön a 'szituációba'.)

 A kiszolgálás és a vacsora minden elképzelésemet felülmúlta. Még annak ellenére is, hogy tudtam, Géza szólt az alkalmazottainak a prominens vendégekről. Utólag mesélte el, hogy azt adta be a munkatársainak, hogy a csajjal étterem-kritikusok vagyunk. A százezer forintot kissé meghaladó számlát valóban a ház állta, de Géza barátom -hogy adjon a helyzetnek még egy kis pikantériát- úgy intézte, hogy a számla egy kis elegáns bőr borítású mappában azért rövid időre az asztalra kerüljön, hátha  a macska belenéz. Hát persze, hogy belenézett. 

 A nőstény az egyik ámulatból a másikba esett. Már a házuk előtt olyan stílust vett fel, amitől normális esetben hányok és úgy nézett ki, hogy tönkreverte volna a Miss Plázacica Universe teljes mezőnyét. Amitől amúgy szintén hányok. Olyan nyálas volt, hogy azt hittem ott, az étteremben 'lerendez', legalább egyszer. Háromszor 'rendezett le', egyszer a mosdóban, egyszer az étterem belső udvarán, amibe Géza egy kis parkot álmodott és egyszer az asztal alatt. Ha azt mondom, hogy nem bírt magával annyira bejöttek neki a külsőségek, hát nem esek túlzásba.

 De igazából nem is erre voltam kíváncsi. Sokkal inkább arra az arcra, amit majd akkor vág, amikor vége a vacsorának. Nos, megkaptam azt is: - amikor a döbbenet kihúzta a kisszéket, majd kiült az arcára az étteremhez közeli BKK villamosmegállóban, hát az megfizethetetlen volt..." 

Eddig az írás, ami komoly beszélgetést és sok nevetést 'hozott', egy viszont bizonyos: - tényleg van ilyen és nem volt túlzás 'vajnatimi-effektusnak' elneveznem azt. Remélem segíthettem.

Apaságom 71. napján....

Hello kedves olvasó!

Ma egy még számomra is ritkaságszámba menő, fantasztikus jelenségről szeretnék értekezni veled. Az egyik 'legkedvesebb barátom' mesélte el ezt a történetet nekem is, ha nem ő mondja, magam sem hiszem el.   

Íme a sztori:

"....Történt, a legújabb keletű apaságom hetvenegyedik napjának délutánján, hogy a feleségem megkért, ugyan nézzem már meg az alig két hónapos kislányunk bugyóját, hogy ott 'mik is a hírek'.  Hozzáteszem, hogy miközben megkért, egyúttal az aggodalmának is hangot adott, miszerint szegény pici lány szinte egész nap nem mutatott hajlandóságot arra, hogy.........őőőő..........izé...........hogy is mondjam csak, hát ...................... kakiljon.

 Nosza -gondolván- mit nekem gyakorló apukának egy tisztába-tétel főleg úgy, 'nagy dolgokra' nem kell számítanom, belekezdtem a művelet végrehajtásába. A pelenka kibontásakor izgő-mozgó kislányunk láthatóan jobb kedvre derült, mert a kezei és a lábai kissé lassabban kezdtek mozogni. Én legalább is így véltem először, akkor még nem tudván, hogy nem a megnyugvás, hanem a roppant koncentráció első jeleit láttam.

 Ezután -természetesen csodás apai kezeim által- a pelus, mint valami túlérett rózsa úgy nyílott ki, feltárva szigorú valóságot: - itt bizony mégiscsak van egy kis 'fennforgás', némi -na nem túl sok- csecsemőkaki képében. "Pffff.....mi ez nekem!" - gondoltam, és hozzáfogtam, hogy azonnal mentesítsem e szörnyűséges szennyeződéstől picinyke lánykám fenekét. Semmi különös dolog nem történt, a lányka némán tűrt, én pedig tettem a dolgom. A szokásos két darab törlőkendő elhasználódását követően kislányom alsó fertálya kezdett a 'makulátlan' szó szinonimájává válni. 

 Már-már arra készültem, hogy finom krémekkel illessem ezen érzékeny testrészt, így jobb kezem mutatóujját -természetesen jó alaposan- csodaszerekkel bekenve közelítettem az inkriminált nyíláshoz, amikor halk, de határozott hangra lettem figyelmes.

 Nos, ha illedelmes akarok maradni, akkor azt mondom: - a kislányunknak szellenteni támadt kedve. Nem kicsit, nagyon, ám a rettentő szagot leszámítva nem történt nagyobb baj. Ekkor még.

 Azonban innentől a feleségemnek se kellett több, mert a szagok által kiváltott reakcióim (melyek kissé erősebbek közvetlenül étkezés után ugye) nyilván az arcomon is látszhattak, mivel anyuka -látva kezdődő szenvedésemet- hangosan nevetni kezdett. Ám, ha konkretizálni szeretném a 'vihar előtti csend' fogalmát, úgy ezt a helyzetet választanám magyarázó példának, ugyanis a finom kis szellentést valami olyan jelenség követte, melyet már az én sokat tapasztalt gyomrom is csak nehezen vett be.

 A helyzet a következő: - (és ezt most legjobb, ha úgy képzeled el, mintha néhai Knézy Jenő, a maga temperamentumos orgánumán egy teniszmérkőzést közvetítene) - a kis hölgy fekszik a pelenkázón. Apuka épp csak végzett a rendkívül fiatal egyed megtisztításával, még az előző -részben babakaksival szennyezett- pelenka hever a gyermek alatt, benne két törlőkendő. Apuka a bal kezével fogja össze a kicsiny leánygyermek két lábát, míg a másik kezét már jócskán bekrémezte gondolván: - gondoskodik a bababőr védelméről, amikor a fiatal egyed -nyilván az ár-érték arányokon, valamint a költséghatékonyságon töprengve- a létező legszélesebb mosollyal az arcán úgy dönt, hogy kiad még ezt-azt magából.

 Apuka persze nem rest, azonnal reagál, jobb kezének maradék ujjaival (a több már krémes) törlőkendőért nyúl, ügyetlenségében kiránt az adagolódobozból olyan másfél kilométernyit, és elkezdi felfogni a szintén krémes állagú, ám zöldes színű, és -mondjuk ki- hihetetlenül büdös 'valamit', ami úgy dől a gyermek fenekéből, mintha valaki rálépett volna a hasára egy acélbetétes bakanccsal. Anyuka már fékezhetetlenül röhög.

 Apuka, erős hányingerrel küszködve, szemében könnyekkel, arcán korábban nem tapasztalt döbbenettel, ám mégis diadalittasan megoldja ezt is, hiszen a kakifolyam megáll, a mennyiséget még elbírja az időközben erősen használttá vált pelus, és a gyermek háta sem túl szaros, a feladat megoldható ruhacsere nélkül!

 Anyuka közben magán erőt véve, az erős nevetéstől kipirultan visszatér, még épp időben, hogy a saját szemeivel láthassa, amint a kaki újult erővel -megállíthatatlan lávafolyamként- tör elő ismét a nagyon fiatal nőstény egyedből. A kis hölgy ezúttal  azonban nem éri be ennyivel, ugyanis a folyamot időnként újabb szellentésekkel megtörve kezdi beteríteni a mostanra szó szerint ronggyá ázott pelenkát. 

 Anyuka és a nagyobbik (négy éves forma) fiúgyermek egymást támogatva, immár sírva röhögnek az előszobában -saját jól felfogott érdekükben jó messzire az események 'fő sodrától'-, miközben a pelenka foszlani kezd.

 Apuka, hangjában most már valódi kétségbeeséssel kiált segítségért, ám kérése természetesen süket fülekre talál, hiszen anyuka épp az előszoba szőnyegén fetreng, miközben minősíthetetlenül és sírva röfög (mert ezt már a legnagyobb jóindulattal sem lehet röhögésnek nevezni), a kisfiú pedig a kanapén akar elhalálozni. Természetesen maga is a nevetés nevű betegségben szenved.

 Apuka azonban nem adja fel! Nincs az az isten! Az egyre bűzösebb folyam megállíthatatlan, apuka valamilyen zárószerkezet felhelyezésén kezd el gondolkodni, eközben már régen elfogyasztotta a korábban csak felindultságában kirántott másfél kilométer törlőkendőt és újabbakat vesz elő, a pelenka pedig időközben egy foszladozó mini szarmedencévé válik, amely a gyermek lábainak mozgásától mozogni, a 'folyadék' pedig hullámzani kezd. Félő, hogy a gátak már nem bírják sokáig, a nagyon fiatal leányka egyre szélesedő mosolya pedig sok jót nem ígér.

 Ám ekkor, valamilyen csoda folytán a pirinyó hölgy felhagy korábbi tevékenységével és arcán elégedett kifejezéssel sóhajt egy nagyot. Épp időben. Apuka ugyanis már épp vért kezd izzadni a pórusain át, valamint ezzel egy időben már a mája kihányásán gondolkodik. 

 Mindenütt szar és szenvedés. A törlőkendős doboz romhalmazzá vált, a korábban szépen felhalmozott tiszta pelenkák oszlopa felborulva, a popsikrémes tubus apuka tenyerébe ürült, a korábbi -még mindig nyitott- pelenka (a mini szarmedence), a babától immár biztonságos távolságban, csendben bűzölgött. Apuka egy kezdődő hátsófali infarktus első jeleit észlelte magán, anyuka pedig, halk vinnyogásszerű hangokat hallatva (már csak ennyire tellett tőle úgy elfáradt a röhögéstől), könnyeit törölgetve még mindig az előszoba szőnyegén feküdt.  
A csatatérré vált pelenkázó kellős közepén azonban egy frissen tisztába tett és felöltöztetett, fantasztikus illatú, két hónapos leányka mosolygott és a boldogságtól átszellemült tekintetét a hős apukára (a faszt), a pelenkázó fölé szögezett csillogó papírdíszekre szegezve várta, hogy a még mindig hányással küszködő apukája a díszekre fújva mozgásba hozza azokat. ...."

 Mint már mondottam volt, mindez 'természetesen' NEM VELEM történt meg tegnap, az egész a fantáziám szüleménye. Remélem, ha másban nem is hát abban, hogy röhögtél ma délelőtt egy jót, ezúttal is segíthettem.