A március 15. időjárásáról......és valami másról is talán.

Hello kedves olvasó!

Nekem ma reggel,  amikor -mi sem természetesebb, hogy- bizony feltűztem a kokárdámat, melynek színei jól harmonizálnak nemzeti öntudatommal, melynek formája még mindig jól formálja magyarságtudatom, és mely kokárda függetlenül attól amit a tv-ből hallhatsz immáron két évtized óta mégis pártsemleges, a következő gondolatok töltötték ki az agyamat:

Volt idő, amikor a március 15-ék nem ilyen 'borús' időben teltek. Még emlékszem, amikor gyermekkoromban erre a napra keltünk.

A reggel szinte mindig lázas készülődéssel telt és igen, még ott van az orromban a még szinte forró, frissen keményre vasalt hófehér ing illata is, amit -persze csak szigorúan a reggeli után, hogy a kakaó még véletlenül se folyjék rá- az én édesanyám adott rám.

Ezután a előkészületek csúcspontjaként, mindig magam tűztem fel a kokárdát ingem bal oldalára ügyelve arra is, hogy össze ne gyűrjem a szép inget. Nem feledem az érzést. Még most is kiráz a hideg, amikor felidézem, hogy mindez nekem mit jelentett akkor.

Ha meg akarnám fogalmazni, úgy azt mondanám: - az óvodás koromtól belém táplált és ezért mélyen belém ivódott nemzeti öntudat, a forradalom hőseinek -akkor- százharminc évvel később is kijáró tisztelete, a szabadságharc katonáiról való megemlékezés lehetősége -legyen az egy egyszerű gyalogos, vagy a seregek tábornoka- mindig örömmel és büszkeséggel töltött el.

Ünnepelni mentünk akkor. Ünnepelni magyarságunkat, ünnepelni a hősöket és ünnepelni a szabadságharc durva leverése ellenére is kivívott jogokat. Ünnepelni hazánk egy olyan időszakát mely sokat, ha nem a legtöbbet adta és adja a mai napig is a magyaroknak, nekünk.

Ma reggel, pontosan százhatvannyolc évvel a forradalom után is az egyik első dolgom volt feltűzni a kokárdámat. Feltűzni annak ellenére, hogy nem is oly rég óta az egyik párt szerint az csak az ő privilégiuma csupán, hiszen a másik párt csupa hazaárulókból áll és -szintén az egyik párt szerint- ez a másik párt nem tűzheti magára a szabadságharc e jelképét.
Feltűztem a kokárdámat annak ellenére, hogy tudom: - ma a magyar pártok nem egy helyen ünneplik a magyarság e diadalát, hanem ki, hol mondja majd el, hogy mitől is csak az ő ünnepe ez a mai nap, és hogy az a mocskos hazaárulókból álló bagázs (a másik párt), mitől vált, válik méltatlanná a kokárda viselésére.
Feltűztem annak ellenére, hogy tudom: - e jeles nap délutánján meg tüntetések tömkelege veszi majd kezdetét sokat látott kis hazánk fővárosában és -bár ne legyen így- még az is lehetséges, hogy vagy a tüntetők, vagy pedig az ebben a bejegyzésben már említett 'egyik párt', az amelyik -saját maga szerint- egyedül jogosult a kokárda viselésére, végül kimutatja majd a foga fehérjét.

Feltűztem! Mert nem a Fidesz-KDNP-től, nem az MSZP-től, nem a Jobbiktól, nem az LMP-től, nem a DK-tól, nem a Liberálisoktól és nem a fene sem tudja milyen szerveződéstől, gittegylettől lettem, s vagyok magyar, hanem mert MAGYARNAK SZÜLETTEM, ÍGY ÉS EZÉRT EZ AZ ÉN ÜNNEPEM! A te ünneped! Mindenki ünnepe ebben az országban, aki magyar! Mindenki ünnepe, aki megtanulta és ezért tudja és érzi az 1848-1849-es Forradalom és Szabadságharc szellemét!

Néhány éve visszatérő jelleggel, amolyan hagyományőrzésként is talán (lásd csak ezt a hetet, vagy akár csak a tegnapi napot) a napsütést borongós, vagy akár hóeséssel is járó időjárás váltja fel.
Kicsit olyan, mintha a regnáló hatalom intézné így, nehogy baj legyen. Persze tudom, ehhez még a 'hatalomnak' sincs elég hatalma, de az tény, hogy régen jobb volt. Az idő legalábbis. Pedig az alant látható képek tanúbizonysága szerint bizony rég, (és nem is oly rég) tényleg elég volt csak egy ing, egy zakó március tizenötödikén.

Feltűztem a kokárdát! És tudom, hogy a képeken látható 'fiatalember' egykor ugyanazt érezte amit mind a mai napig én érzek, amikor ezt teszem.
Üzenem hát az akkor szabadságvágyó, és ezért az egykori regnáló hatalommal huszonhét éve még durván szembeforduló 'fiatalembernek' -mert ő egy hős................volt akkor-, hogy legyen nagyon kedves ma is emlékezni az első fotón történtekre, nehogy a történelem megismételje önmagát. Ma különösen remélem, hogy segíthettem!

Sürgősségis várólista? Micsodaaaa....?

Hello kedves olvasó!

Ma reggel -ma hétfő van ugye- egy érdekes bejegyzést olvastam, melyben a sérült az ambulancián megjelenve harmadik órája arra várt, hogy ellássák. Erős volt a döbbenet, amikor  a harmadik óra végén az ellátóból kiszóló a nővérke azt kérdezte, hogy van-e még pénteki beteg, van-e valaki péntekről? A baleset tekintetében ugyan beiktattam némi önéletrajzi elemet, de amúgy ez a mondat ihlette mai írásomat. Íme:

Az autó ugyan jobbról jött, de mégsem én rontottam el, mivel a másik sofőrnek táblája volt. Nem is akármilyen, egy nagy kövér 'STOP' tábla! Minden esetre valami kimaradhatott neki, mert megállás nélkül hajtott abba a külterületi kereszteződésbe, melybe -szerencsétlenségemre- én érkeztem. Igaz, a védett útról. Olyan hetvennel mehettem, nem többel (lehet, hogy ezért talált telibe), de nem is az én sebességemen múlt ott bármi, mert a faszi egy Chevrolet Camarro-val 'érkezett', ami nem egy hat és fél kilós autó, asszem'. 

 Az, hogy jobbról jött (ha már jött), még szerencse is a szerencsétlenségben, mivel rajtam kívül a baleset pillanatában senki más nem tartózkodott az autómban, az viszont ezután komoly gondot okozott, hogy immár nem én vezettem a kocsimat, hanem a továbbiakban a fizika. A fizika meg fizika ha tetszik, ha nem, így Chevrolet mozgási energiája, a korábbi lendületem, az erejét vesztett motor súlya, valamint az autó sérülései okán nullára redukálódott fékhatás együtt megtettek mindent, hogy a szembe sávból, nagyjából kilencvennel érkezőt végül telibe vágjam. 

A Camarro-s csávó látszólag komoly sérülések nélkül ám annál dühösebben pattant ki az egyébként vadonatúj amerikai sportkocsi volánja mögül. Megvallom őszintén: - erősen csodálkoztam a dühén, miután az nem magára irányult az első néhány percben, hanem rám. 

Ám ez a könyörtelen és irgalmat nem ismerő oroszlán csupán néhány pillanat alatt vált egy szűkölő kutyává, amikor kiderült, hogy a mögöttem közlekedő autó egy jelzés nélküli, ám annál jobban 'bekamerázott' rendőrkocsi volt, amely -ha a motorja jár- mindent felvesz, ami előtte zajlik. Ennek tényére a kereszteződéshez így elsőként érkező rendőrök fel is hívták a 'kemény csávó' figyelmét, illetve arra is, hogy a baleset-helyszinelők kiérkezéséig nyugodtan üljön az autójuk hátsó ülésére.

 Amíg mindez lezajlott én csak a kocsimban üldögéltem, mert egyszer valahol olvastam, hogy nem szerencsés egy ilyen súlyos esetben túl sokat mozogni. Nem is állt szándékomban, amolyan 'ki tudja?' alapon, és bár nem éreztem komolyabb fájdalmat sem a lábaimban  sem a csípőm tájékán -mely részeimet egyébként nem is láttam rá a kidurranó, majd ölembe omló légzsákoktól- illetve különösebben rosszul sem voltam és az autóm sem égett, így -leszámítva a repülő üvegszilánkok, a görbülő kormány és a kinyíló légzsákok okozta vérző, ám felületi sérüléseimet- nyugodtan vártam a soromra, közben szándékosan gyakorolva a lassú ki-és belégzést és hallgattam a pillanatok alatt beálló súlyos és sötét csendet. (Valamiért a kocsimban a rádió is elhallgatott.)

 Ám sokáig nem volt lehetőségem ennek a furcsa nyugalomnak az 'élvezetére', mert hirtelen nagy nyüzsgés támadt ugyanott. Jött rengeteg rendőr, valamint a tűzoltóság és mentők is képviseltetni kezdték magukat. A zsaruk azzal kezdtek, hogy kiszállították a balesetet okozó faszit (aki már ekkor is csak árnyéka volt önmagának), majd jó közelről megmutatták annak a fiatal srácnak a csupa vér és a kocsijából félig kilógó hulláját, aki a velem szemben közlekedő autót vezette és pontosan akkor halt meg, amikor az autóink frontálisan ütköztek. Ezután már bilincset is kapott a 'kemény csávó'. Az én kálváriám itt kezdődött el.......

 A mentősök látva az egyébként erősen vérző fejemet engem rendkívül határozottan és gyorsan sokktalanítani kezdtek, miközben rém nyugodt hangon érdeklődtek a hogylétem, a nevem, a lakcímem, az aktuális dátum és idő felől. (Nem tudtam, hogy minden mentős ilyen kíváncsi-e, de később mondták, hogy valószínűleg igen, miután nem a konkrét válaszokat akarták megtudni, hanem a válaszok útján azt, hogy a fejsérülésem ellenére térben és időben orientált vagyok-e.) Az voltam.

 Mindezek -és az enyhe tiltakozásom- ellenére végül mégis bezsúpoltak abba a nagy, szép sárga autóba és én már folytathattam is az utam az eredeti uticélom felé, azzal a különbséggel, hogy nem az író-olvasó találkozó helyszínére, hanem a város lepattant kórházának SBO-jára (a Sürgősségi Betegellátó Osztályra) szállítottak.Eddig -mint aktív járulékfizető- mindennel tökéletesen elégedett voltam.

 A kórházba olyan déli tizenkettő előtt néhány perccel érkeztünk. Az első döbbenet akkor ért, amikor a mentő 'kirakott' ott. Az SBO-n ugyanis nem volt az égvilágon senki. Leültettek a székekre nem hagyhattak ott (és nem is hagytak ott), hanem velem együtt gyönyörűen kivárták azt a háromnegyed órát, amíg az SBO-s nővér visszajött a belgyógyászatról, ahol be kellett segítenie az ott szolgálatban lévő kollégájának, hogy együtt kioszthassák az osztály százhatvan betegének az ebédet.

 Amúgy biztosan szarul nézhettem ki a csupavér fejemmel, karjaimmal, meg ruhámmal, mert közben elkezdtek tőlem elhúzódni az addig engem megrettenve bámuló SBO betegek, akik közül -mint megtudtam- az egyik idős hölgy agyvérzés gyanújával reggel óta várakozott.

 Másodszor azon lepődtem meg, amikor befutottak a rendőrök. Ők egy fickót hoztak bilincsben és már mentek is befelé az ajtón. Kifelé jövet ismertem fel a megvasalt férfiban a balesetem okozóját és, bár kicsit mérges voltam, hogy előttem jutott be, azt mégis jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy a faszi által szorongatott papírok közt a legfelső az ő őrizetbevételi határozata volt. Gondoltam is: - én estére otthon vagyok, de ez a fasz nem, mert ha a dolgok jól mennek, akkor ő már a börtikében hajthatja álomra fejét. 

 További egy órás várakozás után -ez már csendes magányban telt, mert a nővér nagy kegyesen elengedte a mentősöket és a nénit is beszólították-, egy újabb mentő futott be, egy nálam súlyosabb kinézetű nőt hozva, akiről kiderült, hogy egy emeletes házból vetette ki magát, de -egyelőre- túlélte. Utána egy erős ötvenes férfi jött, nagyon jól szabott öltönyben, a kezén aranyórával. 

Megvetően rámnézett, majd bekopogott. (Csak tudnám, hogy valaki, aki éppen szabálytalan előnyhöz akar jutni, előtte vajon miért viselkedik így? Mert ezek amúgy mindig így viselkednek, ezt már megfigyeltem.) 

 Amikor kinyitották neki az ajtót, ő elpanaszolta a nővérnek, hogy harmadik napja valamitől erősen viszket a bal füle fölött és írna-e fel valamit neki a doki!!!! Hát döbbenet! Az a doki, aki amúgy -ezt is a nővértől tudtam meg- olyan ötven órája van szolgálatban és épp próbálja életben tartani (stabilizálni, milyen jó szó) az öngyilkos csajszit. De kénytelen volt -ha csak egyetlen percre is- foglalkozni a 'jólöltözöttel', mert az meg a kórházat finanszírozó alapítvány kuratóriumának elnöke és egyben a kórház gazdasági igazgatója is volt. (Nyilván nem véletlenül tűnt gazdagnak.)

Aztán egy kislány hoztak, orrában egy fél plüss jegesmedvével, utána egy másik nénikét, akinek sikerült úgy elesnie, hogy eltörte a nyakát, de valahogy ő is túlélte, végül egy fiatal srác érkezett, őt a 'barátja' támogatta. Valószínűleg sok vért veszthetett, mert a rajta lévő világos farmer a feneke környékén merő adta egy vér volt. (Mint kiderült, szexuális játék közben -melynek során a másik férfi egy sörösüveget helyezett az ánuszába -hű de szépen fogalmaztam meg!- ez a hülye hátrabotlott, az üveg meg eltörött.)

Közben volt műszakváltás, -legalább is a biztonsági őrök már mások voltak, mint dél után néhány perccel- és a délelőtti napsugarat is régen felváltotta a tiszta égbolton ragyogó csillagok fénye. 

Ezt amúgy onnan tudom, hogy a szerencsére időközben beszáradt kötéseimmel úgy tudtam kibotorkálni a kórház elé rágyújtani, hogy negyedik alkalom után már nem hagytam magam után vércsíkot úgy, mint az ezt megelőző három esetben. (A takarítónő majdnem felnyársalt a szemével.)

Éjfél lett. A kórház is elcsendesedett lassan. A büfé, ahol este hat óra felé vettem néhány ócska szendvicset és ahol a büfésnő nem engedett leülni az egyik asztalhoz sem, nehogy összevérezzem a berendezésül szolgáló ezeréves 'koloniál' kerti műanyag székeket, már régen bezárt, így egy nyomorult ásványvizet sem tudtam vásárolni magamnak. (Nem csodálkoztam volna, ha a takarítónő 'nyomott volna fel' a büfésnél.)

 Miután arra meg végképp nem voltam hajlandó rávenni magam, hogy a százméteresnek tűnő folyosó végén található kórházi WC csapjából igyak, hát becsengettem az SBO-ra. De már nem az ellátásom reményében, csupán egy pohár vizet szerettem volna kérni. A harmadik csengetésre nyitott ajtót -megdöbbenésemre- ugyanaz a nővér, aki kora délután ugyanoda 'felvett'. Halál álmos fejjel rám nézett, majd, miután az alvásból tisztult egy kicsit a tudata, riadt tekintettel mért végig, mert rájött, hogy rám bizony durván rám feledkezett. Olyan tíz-tizenöt órára. Nagyon szépen kértem tőle egy pohár vizet...................................és nem tudtam rá haragudni. Rá legalábbis nem. Remélem segíthettem.

Liberális gyermeknevelés? Marhaság...................

Hello kedves olvasó!

A ma reggel végzett 'lapszemlém' -bár ez inkább a hírmorzsák áttekintése- ismét egy komoly gyöngyszem felbukkanását eredményezte. Azt gondolom, hogy ebben a kesze-kusza és olykor nagyon mocskos világban kell lennie olyan fix pontoknak, melyekbe szükség esetén az ember belekapaszkodhat. Kellenek iránymutató támpontok és ez az írás pontosan egy ilyen 'világítótorony' abban a súlyos sötétségben, mely oly jellemző egyébként napjainkra. Ennek megfelelően -azon túl, hogy a blog küllemére igazítva szerkesztettem-, szeretném változtatás és további kommentár nélkül közreadni a cikket. Annyit előrebocsátanék, hogy minden egyes szavával egyetértek. Íme:

"...A liberális nevelés megbukott!

Ez tény! Minden szakember egyetért ezzel, bár nem kell szaktudás ahhoz, hogy mi is lássuk a boltban, az utcán, az oviban, iskolában, hogy egyre több a „hisztis” gyerkőc. Miért? Mert, ha egy gyerkőc életében nincsenek szabályok, nincs rendszer és főleg következetesség, akkor jön a „hiszti”!
Éppen nem azt a zoknit akarja felvenni, nem abból a bögréből szeretne inni, nem akar még lefeküdni, nem akar összepakolni.

Nagy hiba és önbecsapás, hogy amikor a gyerkőc nem fogad szót, irányíthatatlan, goromba a környezetével, azt mondjuk: „csak gyerek”! Pedig nem!

Ennél sokkal többre képes a gyermeked! Hidd el!

Többre képes, ha megtanítod a tiszteletre, a fegyelemre, az önuralomra. Legyintesz, amikor nem tud végigülni egy közös vacsorát. De, ha elviszed egy moziba, akkor végigüli az előadást. Hát akkor miért nem képes végigülni a vacsorát? A válaszom egyszerű: - mert nem tanítottad meg rá!

Hiszen hogyan tanulta meg a fogmosást, az öltözködést, az evőeszközzel való evést? Megtanítottad! És rengetegszer gyakoroltad vele. Nem így született! Gyermek nem születik rossznak, szófogadatlannak, „hisztisnek”! Minden, amit tesz, amivé válik az a mi munkánk gyümölcse vagy munkánk hiánya! Fájdalmas, amit most olvasol? Igen! De így igaz? Igen! És a lelked mélyén ezt Te is tudod. Hiszen ezért vannak kétségeid, hogy jól csinálod-e?

Tudom Kedves Szülők!

Én vagyok a szószólója annak, hogy a 21. században bizony másképpen kell élnünk és gyermeket nevelnünk. Nem akarom visszahozni a poroszos nevelési elveket. A világ megváltozott, fejlődött és fejlődik nap, mint nap, rohamléptekkel.
De 21. század ide vagy oda, a türelmet és a fegyelmet minden gyerkőcnek meg kell tanulnia! És nem máshol, mint otthon, a szüleitől! Nincs könnyebb út! Ha nem vagy határozott és következetes a gyermeknevelésben, akkor a gyerkőc irányít téged, irányítja a családot! Soha ne feledjük, hogy mi a szülő feladata?
Hogy a gyerkőcök határozott, magabiztos felnőtté váljanak. Ehhez pedig az első lépcső a fegyelem és ezen belül is az önfegyelem megtanulása.
Itt a hangsúly a megtanuláson van. Gyermek nem születik úgy, hogy van vagy nincs önfegyelme. Ezt meg kell tanulnia, vagyis meg kell tanítani neki!
Ehelyett a mai gyerkőcök követelőznek, terrorizálják környezetüket, mert a szülő képtelen nemet mondani akkor, amikor a legfontosabb lenne! Ahhoz, hogy egy gyermekben egészséges énfejlődés menjen végbe, meg kell tanulnia, hogy hol vannak a határok és mik ezek a határok. Különben kontrollhiányban, önállótlanságban fognak szenvedni. Állandóvá válik a frusztráció, melynek következménye az agresszió vagy éppen a szorongás.

Így a végére szeretnék egy örömhírt is megosztani veletek!
Soha nincs késő elkezdeni a következetes, fegyelemre való nevelést. Az igaz, hogy minél később kezded, annál több munka van vele, de megéri! Mert a gyermeknevelés egy hosszú távú és életünk legnagyobb és legfontosabb projektje. Hát bánjunk vele ehhez méltóan. Én bízom Bennetek!

Üdvözlettel: Gyerkőcökkel Suttogó..." 

(forrás Gyerkőcökkel Suttogó)