Hello kedves olvasó!
Talán már említettem (egyszer-kétszer már biztosan), hogy az írás a szenvedélyem. Ennek ellenére nem látsz mindennap új blogbejegyzést, sajnos. (Bár: - nem is lehet és nem is kell írni ide mindennap.)
Néha mégis úgy érzem, jó lenne kicsit többet is törődni ezzel a felülettel és nem a Facebookon, meg a NAGYBETŰS ÉLETBEN elaprózódni, de hát élni is kell, aztán élni is kell valamiből egyrészt, másrészt pedig a közeli múltban a második könyvem is elkészült, így részben 'igazoltan voltam távol'.
De, ha már nagybetűs élet. A mindennapjaimat (nyilván már ezt is mondtam) egy apró benzinkút ügyes-bajos ügyeinek intézése, továbbá ugyanott a 'kutazás' tölti ki, hétfőtől - péntekig. Amolyan 'nem szeretem' munka ez, már nem nekem való, de jómagam lévén a családomért (a terveinkért, céljainkért) felelős ember -tekintve, hogy az írásból egyenlőre nem lehet megélni- csinálom, mert a mai világban nem egyszerű olyan állást találni, amely elfogadható szinten tart el egy családot. Ilyen tekintetben nincs is okom panaszra, csak hát a lelkem...........
.......ami ugye kit érdekel?
Viszont van pozitívum is. Ez pedig nem más, mint az ide betérő emberek sokasága, sokszínűsége, érdekessége. Van az átlag, aki tankolni jön. Fizet, pár szót váltunk és ennyi. De rengetegszer előfordult már, hogy valami teljesen másért jöttek (jönnek) ide az emberek.
'Csak' levegőt fújni a kerékbe, 'csak' lemosni a szélvédőt, vagy 'csak' az autóval félreállva, meginni egy kávét, ám volt olyan is aki gyalog jött. (Ami ahhoz képest, hogy az egyébként nagy forgalmú töltőállomás amúgy az isten háta mögött van, már önmagában is szép teljesítmény.) Na ők leginkább beszélgetni jönnek. Nem a 'csak' ügyeket elintézni. Sok történetet hallgattam végig így és hazudnék, ha azt mondanám, hogy némelyik nem fogott meg.
Ilyen sztori a harmincnyolcadik életévét aznap betöltő srác, aki a napokban tért be hozzám. Ő gyalog. Pontosabban egy erősen lelakott babakocsit tolt maga előtt megrakva mindennel, amit egy nagyáruház tartós-élelmiszer polcairól be lehet szerezni. Illedelmesen köszönt amikor belépett és sört kért, amit a kinti majd' negyven fok okán meg is értettem.
Kérdés nélkül kezdte elmondani a történetét röviden. Így tudtam meg, hogy ő most szülinapos, ahogy azt is, hogy két kisgyermek apja, akiket a fiatal élettársával nevelnek közösen. Elmondta, hogy meglehetősen szűkösen élnek, de nincs oka panaszra, mert eddig is volt valahogy, sok idénymunka van manapság, ráadásul tök jók a kilátásai, mert rövidesen fix állása lesz. Megtudtam tőle azt is, hogy épp hazafelé tart a vásárlásból, de a család a nagyáruházban maradt, mert ott legalább hűvös van, a kiskocsiban pedig vannak hűtést is igénylő ételek, ezért siet haza. És most jön a kemény.....
A haza, az a töltőállomástól számított három kilométerre egy, a városunkhoz közeli település külterületén található ún.: - Szőlőhegyen álló hétvégi- és/vagy présház, amit egy jó ismerőse ajánlott fel nekik. Használatra. Az épületben és annak környékén nincs víz (tudom, mert azért is hozzánk jár, babakocsival, kannákkal). Neki és az asszonyának nincs fix állása, nincs televízió, nincs fűtés, a gyerekek pedig négy- és másfél évesek! Végül kiitta a maradék sört és nekivágott a hazavezető útnak. Szerintem nem is kell több szó ahhoz, hogy el tudd képzelni az életüket.
Nem telt el még egy óra sem, amikor csendes magányomban, a fejemből kibámulva (épp nem volt itt rajtam kívül senki), a benzinkútra merőleges út másik oldalán megpillantottam egy fiatal hölgyet, kezében egy apró gyermekkel, mellette pedig egy négyévesforma legénykével. Várták, hogy a forgalom csillapodjon, majd az úttesten átkelve, egyenesen a shopba jöttek.
A hölgy arckifejezése sok mindent elárult. A kicsit kényszeredett, mégis őszinte mosolya mögött nemcsak a Szőlőhegyet és annak minden következményét láthattam, de még azt is, hogy nem volt tökéletesen minden a helyén a fejben. Nem nagyon, csak egy picit, de azért az látszik.
A kezében a csecsemőkorból épphogy kinőtt kisebbik gyermekén túl egy ötszázast is szorongatva kérdezte meg, hogy lehet-e nálunk 'bedobós' telefon, mert valahogy elkerülték egymást a férjével és mindkét mobil az embernél van. ("Mindkét mobil". Hát persze.) Közben a pirinyó csak nagy kerek szemekkel nézelődött -forgatva a fejét minden irányba- hisz olyan szép színes egy benzinkút shopja, míg a legényke csak állt az édesanyja mellett, bal kezével annak szoknyáját szorítva és őszinte érdeklődéssel bámult rám a nagy kék szemeivel, melyekben megbújt egy kis mosolyféle, valami megfoghatatlan derű, ami csak az ilyen korú legénykékre jellemző.
'Bedobós' készülékünk persze nem volt, de fel tudtam ajánlani a saját telefonomat egy rövid beszélgetésre, melyben a felnőttek szerencsésen tisztázták is a helyzetet. Olyannyira, hogy fél perc sem kellett és befutott a srác is, immár üres babakocsival, amibe huppanhatott is a legkisebb és nagy hálálkodások után elindultak, valamiért ismét a város felé. A fiú még beszaladt, hogy újra megköszönje a szívességet.
Mi, -mondhatom így- csak egy hangyányit vagyunk annál módosabbak, hogy a 'tisztes szegénység' szókapcsolatot le merjem írni az anyagi helyzetünk jellemzésére. Ám, e fenti családhoz képest mérhetetlenül gazdag embereknek számítunk. Aztán ismerek olyan embereket is, akik a 'sok is kevés' elvén (nem egészen saját erőből meggazdagodva), gyarapítják naponta vagyonukat és mivel semmi sem elég, ezért a panaszon kívül hellyel-közzel soha, semmit nem hallhatsz tőlük, amikor beszédre nyitják a szájukat. E kategória, az imént leírt családhoz, de akár hozzánk képest is fényévekre áll és folyamatosan távolodik,...........................már ami a vagyoni helyzetet illeti ugye.
Eddigi életem során (nemcsak a benzinkúton) nagyon sokat tapasztaltam. Néha azt gondolom, hogy többet is, mint kellett volna. Ismerem, mert megtapasztaltam a fiatal család életéhez hasonló élethelyzetben azt, amit ők most naponta éreznek. Éltem úgy is (na úgy nem, de hasonló anyagi helyzetben), mint a bejegyzés végén említettek, bár azt -velük ellentétben én- csak magamnak köszönhettem, ahogy azt is, amikor az a viszonylagos jómód egyetlen pillanata alatt vált semmivé.
És most is élek, élünk valahogy. De tényleg.......... Nem panaszkodom mert nincs okom panaszra, az égvilágon semmi okom rá. (Legfeljebb a lelkemnek..................de az meg kit érdekel ugye?) Viszont a cikkben említett, gyakorlatilag a puszta létéért, a fennmaradásért naponta, két pici gyermekkel küzdő családot tekintve eszembe jutott, hogy mennyire relatív minden.
Az élet hossza és minősége ugyanúgy, mint ahogy a szegénység. Úgyhogy, ha éppen panaszkodni lenne kedved, jusson majd eszedbe ez a négy ember, jusson eszedbe annak a négyéves kis legénynek a vidám tekintete, akinek -ha boldogság van-, mindez nem számít, nem jelent semmit. Remélem, ma is segíthettem.
