2016. február 16., kedd

Apaságom 71. napján....

Hello kedves olvasó!

Ma egy még számomra is ritkaságszámba menő, fantasztikus jelenségről szeretnék értekezni veled. Az egyik 'legkedvesebb barátom' mesélte el ezt a történetet nekem is, ha nem ő mondja, magam sem hiszem el.   
Íme a sztori:
"....Történt, a legújabb keletű apaságom hetvenegyedik napjának délutánján, hogy a feleségem megkért, ugyan nézzem már meg az alig két hónapos kislányunk bugyóját, hogy ott 'mik is a hírek'.  Hozzáteszem, hogy miközben megkért, egyúttal az aggodalmának is hangot adott, miszerint szegény pici lány szinte egész nap nem mutatott hajlandóságot arra, hogy.........őőőő..........izé...........hogy is mondjam csak, hát ...................... kakiljon.
 Nosza -gondolván- mit nekem gyakorló apukának egy tisztába-tétel főleg úgy, 'nagy dolgokra' nem kell számítanom, belekezdtem a művelet végrehajtásába. A pelenka kibontásakor izgő-mozgó kislányunk láthatóan jobb kedvre derült, mert a kezei és a lábai kissé lassabban kezdtek mozogni. Én legalább is így véltem először, akkor még nem tudván, hogy nem a megnyugvás, hanem a roppant koncentráció első jeleit láttam.
 Ezután -természetesen csodás apai kezeim által- a pelus, mint valami túlérett rózsa úgy nyílott ki, feltárva szigorú valóságot: - itt bizony mégiscsak van egy kis 'fennforgás', némi -na nem túl sok- csecsemőkaki képében. "Pffff.....mi ez nekem!" - gondoltam, és hozzáfogtam, hogy azonnal mentesítsem e szörnyűséges szennyeződéstől picinyke lánykám fenekét. Semmi különös dolog nem történt, a lányka némán tűrt, én pedig tettem a dolgom. A szokásos két darab törlőkendő elhasználódását követően kislányom alsó fertálya kezdett a 'makulátlan' szó szinonimájává válni. 
 Már-már arra készültem, hogy finom krémekkel illessem ezen érzékeny testrészt, így jobb kezem mutatóujját -természetesen jó alaposan- csodaszerekkel bekenve közelítettem az inkriminált nyíláshoz, amikor halk, de határozott hangra lettem figyelmes.
 Nos, ha illedelmes akarok maradni, akkor azt mondom: - a kislányunknak szellenteni támadt kedve. Nem kicsit, nagyon, ám a rettentő szagot leszámítva nem történt nagyobb baj. Ekkor még.
 Azonban innentől a feleségemnek se kellett több, mert a szagok által kiváltott reakcióim (melyek kissé erősebbek közvetlenül étkezés után ugye) nyilván az arcomon is látszhattak, mivel anyuka -látva kezdődő szenvedésemet- hangosan nevetni kezdett. Ám, ha konkretizálni szeretném a 'vihar előtti csend' fogalmát, úgy ezt a helyzetet választanám magyarázó példának, ugyanis a finom kis szellentést valami olyan jelenség követte, melyet már az én sokat tapasztalt gyomrom is csak nehezen vett be.
 A helyzet a következő: - (és ezt most legjobb, ha úgy képzeled el, mintha néhai Knézy Jenő, a maga temperamentumos orgánumán egy teniszmérkőzést közvetítene) - a kis hölgy fekszik a pelenkázón. Apuka épp csak végzett a rendkívül fiatal egyed megtisztításával, még az előző -részben babakaksival szennyezett- pelenka hever a gyermek alatt, benne két törlőkendő. Apuka a bal kezével fogja össze a kicsiny leánygyermek két lábát, míg a másik kezét már jócskán bekrémezte gondolván: - gondoskodik a bababőr védelméről, amikor a fiatal egyed -nyilván az ár-érték arányokon, valamint a költséghatékonyságon töprengve- a létező legszélesebb mosollyal az arcán úgy dönt, hogy kiad még ezt-azt magából.
 Apuka persze nem rest, azonnal reagál, jobb kezének maradék ujjaival (a több már krémes) törlőkendőért nyúl, ügyetlenségében kiránt az adagolódobozból olyan másfél kilométernyit, és elkezdi felfogni a szintén krémes állagú, ám zöldes színű, és -mondjuk ki- hihetetlenül büdös 'valamit', ami úgy dől a gyermek fenekéből, mintha valaki rálépett volna a hasára egy acélbetétes bakanccsal. Anyuka már fékezhetetlenül röhög.
 Apuka, erős hányingerrel küszködve, szemében könnyekkel, arcán korábban nem tapasztalt döbbenettel, ám mégis diadalittasan megoldja ezt is, hiszen a kakifolyam megáll, a mennyiséget még elbírja az időközben erősen használttá vált pelus, és a gyermek háta sem túl szaros, a feladat megoldható ruhacsere nélkül!
 Anyuka közben magán erőt véve, az erős nevetéstől kipirultan visszatér, még épp időben, hogy a saját szemeivel láthassa, amint a kaki újult erővel -megállíthatatlan lávafolyamként- tör elő ismét a nagyon fiatal nőstény egyedből. A kis hölgy ezúttal  azonban nem éri be ennyivel, ugyanis a folyamot időnként újabb szellentésekkel megtörve kezdi beteríteni a mostanra szó szerint ronggyá ázott pelenkát. 
 Anyuka és a nagyobbik (négy éves forma) fiúgyermek egymást támogatva, immár sírva röhögnek az előszobában -saját jól felfogott érdekükben jó messzire az események 'fő sodrától'-, miközben a pelenka foszlani kezd.
 Apuka, hangjában most már valódi kétségbeeséssel kiált segítségért, ám kérése természetesen süket fülekre talál, hiszen anyuka épp az előszoba szőnyegén fetreng, miközben minősíthetetlenül és sírva röfög (mert ezt már a legnagyobb jóindulattal sem lehet röhögésnek nevezni), a kisfiú pedig a kanapén akar elhalálozni. Természetesen maga is a nevetés nevű betegségben szenved.
 Apuka azonban nem adja fel! Nincs az az isten! Az egyre bűzösebb folyam megállíthatatlan, apuka valamilyen zárószerkezet felhelyezésén kezd el gondolkodni, eközben már régen elfogyasztotta a korábban csak felindultságában kirántott másfél kilométer törlőkendőt és újabbakat vesz elő, a pelenka pedig időközben egy foszladozó mini szarmedencévé válik, amely a gyermek lábainak mozgásától mozogni, a 'folyadék' pedig hullámzani kezd. Félő, hogy a gátak már nem bírják sokáig, a nagyon fiatal leányka egyre szélesedő mosolya pedig sok jót nem ígér.
 Ám ekkor, valamilyen csoda folytán a pirinyó hölgy felhagy korábbi tevékenységével és arcán elégedett kifejezéssel sóhajt egy nagyot. Épp időben. Apuka ugyanis már épp vért kezd izzadni a pórusain át, valamint ezzel egy időben már a mája kihányásán gondolkodik. 
 Mindenütt szar és szenvedés. A törlőkendős doboz romhalmazzá vált, a korábban szépen felhalmozott tiszta pelenkák oszlopa felborulva, a popsikrémes tubus apuka tenyerébe ürült, a korábbi -még mindig nyitott- pelenka (a mini szarmedence), a babától immár biztonságos távolságban, csendben bűzölgött. Apuka egy kezdődő hátsófali infarktus első jeleit észlelte magán, anyuka pedig, halk vinnyogásszerű hangokat hallatva (már csak ennyire tellett tőle úgy elfáradt a röhögéstől), könnyeit törölgetve még mindig az előszoba szőnyegén feküdt.  
A csatatérré vált pelenkázó kellős közepén azonban egy frissen tisztába tett és felöltöztetett, fantasztikus illatú, két hónapos leányka mosolygott és a boldogságtól átszellemült tekintetét a hős apukára (a faszt), a pelenkázó fölé szögezett csillogó papírdíszekre szegezve várta, hogy a még mindig hányással küszködő apukája a díszekre fújva mozgásba hozza azokat. ...."
 Mint már mondottam volt, mindez 'természetesen' NEM VELEM történt meg tegnap, az egész a fantáziám szüleménye. Remélem, ha másban nem is hát abban, hogy röhögtél ma délelőtt egy jót, ezúttal is segíthettem.
Megjegyzés küldése