2016. február 19., péntek

MOSOLYMANÓ - Már megint elérkezett............

Hello kedves olvasó!

Néhány perccel ezelőtt fejeztem be ezt az írást -facebook-posztként- a közösségi oldalon. Azonban közben szinte ugyanabban az időben feltámadt bennem az igény, hogy ezt a mai 2016. február 19-i bejegyzést, láthassák mások is! Az igény arra, hogy mindenki láthassa! Talán azért, hogy méltó módon emlékezhessek rá és mert, ha valaki, akkor Dominik ezt megérdemli.

Már megint elérkezett egy tizenkilencedike. Érdekes, de valahogy az ember az adott naptári hónap eme napján -ami egyébként sok szempontból pontosan ugyan olyan nap, mint az összes többi, melyekben hajnalban kelsz, rohansz, melózol, intézed a kisebb-nagyobb gondjaidat, hivatali, vagy épp banki ügyeidet, kapcsolatot tartasz ismerősökkel, barátokkal és (ha rendben mennek a dolgok) a családoddal, gyermekeiddel, aztán fekszel és kelsz megint- ám, valahogy mégis más!
Más, mert közben meg az agyamba égett ennek a napnak minden érzése, illata, minden vívódása és fájdalma, minden történése és gondolata. Más, mert ez a nap tanított meg arra, hogy az ember a gyermekeivel nem tölthet el elég időt, hogy az ember -és ez még most sem tökéletes és még most sem mindig sikerül- türelmesebb kell, hogy legyen mint 'azelőtt' volt, más, mert ennek a napnak a legfontosabb történése arra ösztökél, hogy időt, türelmet, és a szívemben nyugalmat keressek, ha a gyermekeimről van szó!
Arra tanít, hogy a keresés önmagában nem elég! Arra tanít, hogy meg is találjam mindezt az életem minden egyes napjában, percében.
A minap, talán tegnap este -korsajátosság- a kisfiam, aki áprilisban lesz immáron négy éves, valami értékelhetetlen apróságon 'kiverte a balhét', hisztizett, ahogy szoktuk mondani.
Nem mondom, hogy az ilyen helyzetekre mindig egyformán reagálok, olykor valóban elszakad nálam is a cérna. Ám tegnap este, miután nagyon halkan rászóltam a kisfiamra ezért, ő azt mondta: - "...ne kiabálj velem apa...".
Ekkor én felhívtam rá a figyelmét, hogy nem is tettem így, mindezt még mindig halkan, ugyanakkor ismét megkértem -itt is nagyon halkan-, hogy hagyja a hisztit abba.
Látnotok kellett volna, ahogy a felismeréstől kikerekedtek azok az apró kisírt szemek, hogy "....no nézd csak...", apa tényleg nem kiabált, még csak hangosan sem szólt. És e taktika működhet, mert utána úgy tűnt el a kisfiam előző hangulata, mintha elvágták volna.
Őszinte leszek: - komoly önuralmat igényel ez a részemről, -szerintem minden szülő részéről is- de nincs mese, gyakorolni kell a fegyelmezésnek azt a formáját, melyben a szülő (aki bizony felelős azért, ahogyan a gyermeke viselkedik) nem ordítva reagál, nem veszekszik mindenért, nem akarja bekorlátozni gyermekét mindig, minden körülmények között.
Tanulom ezt a folyamatot, egyfolytában figyelmeztetem magam, és igyekszem a környezetem 'liberálisabb' tagjainak a véleményét is figyelembe venni, amikor gyermeket nevelek. Ez a 'feladat' nem könnyű még úgy sem, ha az embernek van már felnőtt, nagy kamasz, négyéves, és egy két hónapos gyermeke is.
 
De! Él ebben a világban egy család, és élt e világon egy kisfiú, akik hatalmas harcot vívtak a lehető legnagyobb ellenséggel, a halálos kórral, a gyermekrákkal!
Csatát csatára nyerve sajnos végül elveszítették ezt a háborút, ám eközben tízezrek szemét nyitották fel, hogy mi szülők mit sem számítunk, amikor a gyermekünk beteg, megmutatták hogyan kell élni nap, mint nap a halál árnyékában, megmutatták, hogy mit tegyünk, hogy ebből a legféltettebb kincseink a lehető legkevesebbet érezzék!
Dominik élni-akarásával, életigenlésével, azzal a földöntúli boldogsággal élte meg élete legutolsó hónapjait, amellyel csak egy három éves gyermek képes megélni a mindennapokat. A betegségét mindig megelőzve, maga mögött hagyva volt képes megörvendeztetni mindenkit őszinte érdeklődésű, átható, vidám tekintetével, és mindig ragyogó angyali mosolyával.
Ő így küzdött és ez példa kell hogy legyen mindannyiunk számára, ahogy Szülei önfeláldozó helytállása és az őket segítő emberek hatalmas összefogása is, hiszen 'munkálkodásuk' nélkül nem történhetett volna meg az az apró csoda sem, hogy Dominik bizony kitűnő életminőségben élve élte túl a saját halálát, pontosan három hónappal. Az orvosok legalább is így vélekedtek az utolsó napokban készült CT-k alapján.
Figyeljünk hát oda gyermekeinkre! Segítsük, terelgessük, tanítsuk, óvjuk szeressük őket, ahogy csak tudjuk, ahogy csak erőnkből telik! Töltsünk velük elég időt, hiszen egyrészt egyikünk sem tudhatja mit hoz a holnap, másrészt nem baj, ha tisztességes, becsületes, szeretetreméltó felnőtt válik végül belőlük.
Mert mindez kizárólag rajtunk, szülőkön múlik és mert erre tanított és tanít bennünket Dominik, Rita, Józsi és a kis Viola története! Remélem segíthettem.
Megjegyzés küldése