2015. szeptember 25., péntek

MÚLT ÉS JÖVŐ

Hello kedves olvasó!

A minap felkeresett egy barátom. Hosszasan beszélgettünk (mint általában, úgy most is) erről, arról, a világ dolgairól. Néha viccesen néha véresen komolyan.  Egyszer, mintha csak úgy véletlenül került volna a kezébe, elővett két A4 lapot, tele betűvel: -"..... igaz is,....."- mondta "..........elolvasnád ezt nekem?.." - azzal a kezembe nyomta az 'írást'. 

Ki vagyok én, hogy véleményt alkossak, gondoltam, de persze, hogy elolvastam. Elolvastam és határozottan tetszett. Olyannyira, hogy szeretném, ha a fenti címen megalkotott és Holló Panna tollából származó sorokat ti magatok is látnátok. Mert nagyon jó!

Múlt és Jövő             Írta: Holló Panna
  
Patkó Károly: Fekvő női akt
"..........Én egy festmény vagyok. Naphosszat csak lógok. Leginkább a falon. Rajtam egy nő, ki vörös kanapéról fordult le éppen, arca meglepett, lábai szétterülve párnák közt, karjai pedig a szőnyegen. Nem is tudom pontosan, hogy én most ő vagyok e, esetleg az egész egyben. Elhihetik, sokat töprengtem ezen, volt rá időm. Mivel már sokféle választ sikerült találnom tengernyi időm alatt, ezt a témát meguntam. Végül is én nem igen változom. Azt hiszem önmagam számára nem vagyok túl érdekes. Így kezdtem el inkább a körülöttem történő dolgokra figyelni. Az embereket igen érdekesnek találtam. Kezdetben is ezt tettem, figyeltem alkotóm átható, koncentráló tekintetét, széles orrát, fakó zöld szemeit. Ahogy járt kelt, büszke mosolyát, miközben mutogatott mindenkinek, mesélt rólam, minden ecsetvonásom ismerve. Majd nem sokkal ez után mélyen elmerengtem az előzőleg említett témámról.

Észre se vettem, mikor elvittek s új falra kerültem. Bár nem bántam, szebb látvány fogadott. A régi, kupis, zsongó olykor kongó műterem helyett egy tiszta, ízlésesen berendezett, kedves nappaliban találtam magam. Olykor gyerekek szaladgáltak alattam, néztek s kérdezték a férfit, mi van rajtam, mit csinál az a néni. Ilyenkor az anyjuk rosszalló pillantásokat vetett rá, de a férfi egy meghitt mosollyal el is száműzte asszonya szemeiből az élt. Újra csillogó szemekkel néztek rám, mi egyebet kívánhatna még egy festmény?

A következő időszakban ismerkedtem meg az idővel. Láttam, ahogy a gyerekek nőttek, szüleik összementek. A vacsorákat, vendégeket, éjszaka beszöktetett lányokat, visító anyát és sarokban kuncogó apát, könnyeket s ünneptől ezer fényben csillogó szobát, plafont verdeső karácsonyfát. Munkába és iskolába siető reggeleket, fáradt, összebújós éjjeleket. Láttam azt is, az idő hogyan érhet véget egy ember számára.

A férfi köhögött, mindig is, de szép lassan egyre többet. Olykor már vörösen folyt végig lehelete karján. A nő félt, remegett, a gyerekek ekkor még semmit sem sejtettek. Végig néztem, ahogy tekintetükre kiült egyfajta homály, félelem, önmarcangolás. Erőltetett mosoly mik őszinték akarnak lenni. De a férfi már haldoklott. Fiai, hárman, mint mesebeli hercegek, mind másképp tettek. Elmenekült vagy épp a problémával - állítása szerin-szembenézett. A férfi és a nő sokat táncoltak előttem, ha nem volt otthon más. Összebújtak, legszívesebben bele egymásba, hogy ott legyen a másik, s ne tűnjön el. Ha lenne szívem, biztosan meg szakadt volna értük.

Majd egy éjjelen váratlan kavarodás, rohangálás, telefonálás, sírás s félelem. A férfi nem jött többet elém, csillogó tekintete s meghitt mosolyának eltűnése, visszaszáműzte felesége szemébe az élt. Végül nem sokkal ez után elvittek. Fel, azt hiszem, egy padlásszobában vagyok. A földön, milyen megalázó… poros már a kanapém is. De várj… most történik valami.

Épp felemeltek s átvittek egy másik szobába, ez ugyan még mindig a padlás, és rumlis akár a műterem, de legalább a falon lógok. Ismerem ezt a csillogó, kék szempárt, akár a férfié ki már nincs… vagy nem is, inkább emlék egy gyermekről, hát ilyen nagyra nőttél? Köszönöm, ha te nem vagy, én nem fogom fel, hogy egy festmény is emlékezhet. Szóval ez most a te szobád? Egész szépen berendezkedtél, s engem még le is poroltál. Milyen jó fiú lettél, pedig nagy csibész voltál.

Emlékszem már.

A fiú, abban a szobában sokat tüsténkedett, pakolt, számomra ismeretlen gépeket szerelgetett. Szívesen nézem alacsony, de szálkás alakját, kamaszos báját, borzos haját, meghitten csillogó szemét. Bár ahogy látom egyre kisebb, bordáit unalmamban számolgatom. Zsebében apró tasak, benne fehér por ami orrában landol.

Sokat van itt egy lány, nevetgélő, tündér szoknyás. Szeret engem, sokat nézzük egymás szemét. Ő pedig mosolyog rám, mintha tudná, hogy látom. Ha lehetne, visszamosolyognék rá.

Most sír, a fiú pedig kiabál. Vádolják egymást majd magukat, a lány azt mondja, hogy a fiú haldoklik. Kéri, hogy dobja ki a tasakot benne porral, kéri, hogy inkább ölelje meg s legyenek boldogok. Kéri, hogy ne hagyja el, ne bántsa magát s pusztítsa testét, mert ez már mindenkinek fáj.

De a fiú nem hallgat rá, vitatkoznak, dulakodnak tovább, közben engem is levertek. Nagyot koppan keretem. Majd sötétség, csak a padló porszemeit látom.

Úgy érzem hosszú idő telt el, viszont most újra felemeltek. Látom a lányt, még is csak sok idő lehetett. Szeme fakón csillog, hasa nagy, hozzám ér ahogy vissza rak a falra.

Nem látom a fiút, gyertya ég a szobában, előtte kamaszos arcának mosolygó képe.

Értem, szóval vége.

De itt van előttem, ugyan még anyjában rejtőzve.

Látom a jövőt. ............."

Olvasom, s beleborzongok. Ha egy nagyon fiatal lány így 'lát', akkor nekem, nekünk, hogyan kellene látnunk? Nem tudom, de az biztos, hogy annál sokkal élesebben mint ahogy most látunk. Remélem -Pannának is- segíthettem.
Megjegyzés küldése