2016. augusztus 12., péntek

Apaságom 1673. napján...... II. rész

Hello kedves Olvasóm!

 A tegnapi ígéretemhez híven, ma belevájjuk magunkat a történet folytatásába. Aki nem akarja fárasztani magát az oldalon a lefelé görgetéssel, vagy a Facebook oldalamat felkeresve rákattintani az első részre, annak segítek azzal, hogy ide kattintva érje el a mai bejegyzés első részét.

 ........szóval ott tartottunk, hogy nem voltam teljesen biztos benne, hogy mit is fogok majd mondani az Encónak. Hisz ismét órák teltek el, mi sehol ugye, információ nulla. Úgy értem a számomra rendelkezésre álló infó sem volt valami túl sok. Egyet tudtam: - mennünk kell a Heim Pál Gyermekkórházba és kész. Az Albert Sweitzer Kórház parkolójából -miután Öcsikét biztonságosan elhelyeztem az ülésében és kiókumláltam, hogy hogyan kössem be egyáltalán- felhívtam Anyát, mondván a fejleményeket.
 Aznap ezért másodszor fogta a kisszéket az őszinte döbbenet, hogy kiüljön az Encó arcára. Bulinak vége, és míg mi a Fiacskámmal úton voltunk vissza a telekre, addig Anya összeszedte a Hugit, meg minden cuccunkat, hogy mihamarabb ledobhassuk a kislányt a maminál és indulhassunk Pestországba.
 Itt mesélem el, hogy mint családfő, mint apa, mint akármi, végig keményen tartottam magam, pedig azon túl, hogy idegesített az egyre komolyabbnak tűnő sérülés -ekkor még- egyre szarabbnak tűnő ellátása, mindvégig leírhatatlanul sajnáltam a négy éves, így nulla élettapasztalattal rendelkező és ezért a félelemtől és a fájdalomtól (na meg a "nem ehet, nem ihat" következményeitől) egyre gyengébb és egyre több kérdést feltevő Fiacskámat!
Viszont, amikor megérkeztünk a 'szabadidőparkba' ismét, kicsit változott ez is.
 Anya ugyanis amikor meglátta, az ekkor már 'tokától bokáig' begipszelt Fiacskánkat, sírni kezdett, ami elég ritka nála, így aztán kicsit nálam is eltörött a mécses. Nyilván így jött ki a feszültség egy része, melyet az eddig átélt nap okozott. (Igyekeztem persze mihamarabb szabadulni a könnyeimtől, mert azt semmiképp nem szerettem volna, ha Keve így meglát és mégjobban megijed.) Irány Budapest.........
 Fontosnak tartok megjegyezni egy érdekes momentumot: A hatvani kórházból ugye minimális információval eljőve gyakorlatilag úgy indultunk Budapestre, hogy annál többet, hogy oda kell mennünk nem nagyon tudtunk. (Bár a "nem ehet, nem ihat", meg a "Meg tudja oldani apuka?" elég beszédes.) Kiugrottunk hát ernyő nélkül a gépből és zuhantunk az egészségügyi ellátó rendszer 'semmijébe', de pontosabb, ha azt írom, hogy a földet éréshez közel, csupán csapódtunk az egyik szikláról a másikra. Talán ezért történt az, hogy amikor az egyre sápadtabb és fásultabb Keve (hamar ki tud ám száradni egy kisfiú) az út céljáról tett fel kérdéseket, mi nem igen tudtunk neki konkrét válaszokat adni, és Anya (nyilván zsigerből Őt és önmagát is nyugtatva) mondta, hogy "csak megnézik" -a Keve kezét- és nemsokára az M3 McDonaldsban esszük a hambit. Nos, nem így lett.......... 
 A budapesti Heim Pál Gyermekkórház (áldja az Isten őket), már egy teljesen másik kategória. Mint mondtam, volt ismeretünk már erről a helyről, mégis döbbenetesek voltak az új tapasztalataink. A betegfelvételen (ekkor olyan 16:30 - 17:00 óra között lehetett már az idő), hárman 'nyomták' folyamatosan és mögöttük is volt néhány dolgozó, akik azonnal reagáltak a felvételi pultnál ülők minden, az érkező beteggel kapcsolatos kérésére. "Mi a baj?" - kérdezték azonnal, mire beadtuk az irományokat, meg a törés röntgenfelvételét hordozó DVD lemezt, amit Hatvanban kaptunk. mondták: - 'D' Épület, alagsor, név szerint szólítanak majd. Átértünk, megtaláltuk a sebészeti ambulanciát és alig értünk a folyosóra, velünk szemben (tényleg, mint valami filmben) kinyílt egy automatikus ajtó, amin át kilépett egy fiatal, alacsony, fehér ruhás férfi aki nagy hangon, ámde mosolyogva, kedvesen köszöntötte Kevét név szerint és már be is invitált bennünket. 
 Hatalmas kezelő, hosszú asztalok, rajtuk számítógépek, előttük orvosok(!) gépelnek bőszen (nem diktálnak), közben folyamatosan, újra és újra átbeszélik a feladatokat, különböző színű pólókban rohangálnak mindenféle rendű és rangú emberek, komoly pörgés szombat délután. Óriási kontraszt ez, a vidéki kórházak (frissen tapasztalt) álmos (esetleg semmilyen) ügyintézéséhez képest. A bennünket megszólító fiatal dokival (mint kiderült ő is egy sebész volt) váltunk néhány szót, majd vele együtt legalább három orvos kezdi szemlélni a már előttünk odakerült DVD képét és gyorsan, csendesen konzultálnak. Amikor végeztek, odalépett hozzánk egy idősebb doktor (mint kiderült Dr. Karsza Levente főorvos úr), majd imígyen szólt az Encókához: "Jó estét kívánok anyuka! Dr. Karsza Levente vagyok, és én fogom megoperálni a kisfiukat." Na! Nekünk sem kellett több (mondjuk főleg az Encónak). Szegény 'döbbenet' aznap biztos túlórázott, mert már ment is a székéért............. (és hát persze, hogy folytatom ezúttal is).
 

Nincsenek megjegyzések: