Hello kedves olvasó!
Történt ez az az elmúlt napokban, de gyorsan felvilágosítalak: -tévedsz, ha azt gondolod, hogy most Eszes Tamás, a Véderő volt parancsnokának csütörtöki, gyöngyöspatai öngyilkossága a téma.
Nem, nem az, hiszen a negyvenhét éves Eszes úr furcsa tette annyira azért nem érintett meg, hogy annak okán tollat ragadjak. Sok (talán túl sok) ilyen eset történik manapság ahhoz, hogy kellően fásultak legyünk egy idegen ember halálhíre kapcsán. Bár az is igaz, hogy semmilyen helyzetben nem jó egy halálesetről értesülni.
Én viszont pontosan ebbe a helyzetbe kerültem tegnap este, amikor úgy húsz óra körül (mikor is ugye már nem nagyon illik telefonálni, legalább is én ezt tartom), hívott egy volt kollégám. Aznap több telefont is kaptam a délutáni, esti órákban, így -bár mindezek ellenére kissé furcsállottam- mégis, szinte már meg sem lepődtem az újabb telefoncsörgés hallatán. Persze ma, az okos telefonok világában, ahol a készülék kijelzője a beérkező hívásnál épp csak a hívó fél aktuális vérnyomás adatait nem közli, nyilván megpillanthattam a hívó nevét, mégis fura érzésem támadt, hiszen az, aki hívott nemigen szokott ilyet tenni.
Így, amikor felvettem a telefont, érdeklődve vártam a hívás okát. A barátom ekkor röviden tájékoztatott, hogy egy közös ismerősünk, szintén volt kollégánk a hívást megelőző néhány órával elhunyt. Azt is elmesélte, hogy az említett férfi önkezével vetett véget az életének. Azt mondta: -"gondoltam, neked, mint internetes újságírónak csak elmondom, hogy mi történt". Hozzátette, hogy az információ viszonylagosan első kézből származó, ám nem árt, ha leellenőrzöm, mielőtt -valamilyen formában- közölném.
Ma reggel ezután (mivel blogok írásából jelen idő szerint nem, vagy csak keveseknek lehet megélni), a munkahelyemre siettem, hogy az intellektuális magasságokból leereszkedve egy kis pénzt is keressek a családom eltartása céljából. Ekkor történ, hogy beesett egy másik volt kollégám, aki (miután mindketten a rendőrségen dolgoztunk, de ő még most is szolgál és véd) kérdésre elmesélte az előző esti esetét (vele is) közös ismerősünk halálával kapcsolatosan.
Vélem, hogy a részletek leírása szabálytalan, hatásvadász és egyben kegyeletsértő is lenne, ezért -engedelmeddel kedves olvasó- ebbe nem mennék bele, legyen elég annyi, hogy munkatársunk, haverunk a saját házában lett öngyilkos. Előjelei lehettek talán, mert a szülői, házastársi aggodalomra még a délután folyamán felkeresték a kollégát a rendőrség munkatársai, ám ekkor, nekik ajtót nyitva őket még arról tájékoztatta, hogy semmi gond nincs. Ennek ellenére néhány óra múlva, negyvennégy évesen, halott volt.
Gondolkodtam rajta, hogy írjak egy nekrológot, de Attiláról (mert így hívták őt) hivatalosan nem nekem kell megemlékeznem. Ezért inkább Attila halálának okáról, hatásairól írnék, mert végül is ez az az ok, amiért egyáltalán írok minderről. Attila évekkel ezelőtt kiemelkedően jó szakember hírében álló, nagy munkabírású, viselkedését illetően ha kellett modoros és rendkívül jó (bár kissé cinikus) humorú sportember volt. Ennek elismerése is megadatott, hiszen viszonylag fiatalon magas beosztásban, rendőr alezredesi rendfokozatban szolgált. Kitartó vadászkutyaként üldözte a bűnözőket, a szimata sokszor bizonyult jónak. Időnként futtatta is saját magát, de hát ki nem. Szívesen emlékszem vissza az ő előadásában azokra a történetekre, ahol együtt dolgoztunk. Egyszóval jó volt vele dolgozni na.
Később azonban valami eltörni látszott. Lehetett hallani, hogy anyagi, magánéleti gondjai voltak, s hogy egyre sűrűbben nézett a pohár fenekére addig, míg végül már a munkahelyén sem érezte jól magát. Így -mint oly sok sorstársa- elindult a nyugdíjaztatása felé. Zárkózott, és nagyon durván kiégett emberré vált, akit hiába hívtunk, nem nagyon akart emberek közt megjelenni, magát feszélyezetten érezte, ha mégis eljött hozzánk, közénk. A nyugdíjazási folyamatát többször leállítva, majd újra elindítva látszott: -hezitál a pálya elhagyását illetően. Gondolom azért, mert már csak ez az egy kapaszkodó, a társadalmi rang tartotta valahogy a felszínen. (Sokan pont ezért nem hagyták, hagyják el, a mai napig a rendőrség kötelékét, pedig ez nem feltétlenül és nem mindig jó.) Szakmailag már nem mutatott fel túl sokat, rangja, beosztása a város szintjén megrekedt, további karrierlehetőség nagyon nem lévén, végül mégis nyugdíjas lett.
Ezt azonban nemigen tudta feldolgozni, mert ellentétben velem, aki úgy gondolom, hogy a rendőrségen túl is van élet (SŐT!), ő maradt a rendőrségi sztoriknál, ő megmaradt az épületnél, ahová úgy járt be nap, mint nap, mintha ott dolgozna. És megmaradt az italnál is. A saját maga alkotta nirvána ködös mocsarába aztán talán végképp belesüppedt. Voltak ugyan próbálkozásai és hosszabb-rövidebb időre felhagyott az életvitelével, de végül az alkohol és a depresszió győzött egy egyébként "...fiatal, életerős, negyven évesen....." (Csak, hogy a legnagyobbtól idézhessek ismét.)
Hát így működik ez a világ! Amikor a rendőrök még idősebb (ötvenes) korban mentek nyugdíjba, akkor én (nagyon fiatal rendőrként is) mindig tudtam, ha valamely idősebb kollégám rövidesen nyugdíjba kerül. Ugyanis fura dolgokról kezdtek beszélni, fura dolgokat tettek (néha innen-onnan előállították az idősebb rendőr kollégákat), majd pikk-pakk eltűntek a szolgálatból, hogy aztán fél, egy év múlva meghaljanak.
Szóval úgy áll a dolog, hogy amíg a tűzoltó teste (és részben a szelleme) rongálódik viszonylag rövid időn belül oly mértékben, hogy már nem fog tudni úgy eljárni, ahogy az egy tűzoltótól elvárható, addig a rendőr lelkileg, szellemileg őrlődik fel a szolgálat évei során és, ha nem száll ki időben, akkor -tetszik, nem tetszik- bizony meghülyül. Rossz hasonlat, de egy rendőrkutya sem szolgál élete végéig, ugyanis a "munkája" olyan mértékben veszi igénybe az idegrendszerét, hogy pár év alatt szétesik szellemileg. És, bár még évekig lehet jó házőrző, már nyomkövető kutyának soha nem lesz alkalmas.
A munka, a rendszer, és az a világ amelyben ma él az, aki ilyen területen dolgozik körülveszi, végül elkapja és bedarálja minden egyes tagját, hogy azután a "....fiatal, életerős, negyven éves..." férfiak és nők keményen inni kezdjenek, használhatatlanná válva nyugdíjba kerüljenek és meghaljanak néhány év alatt, ha nem szállnak ki időben e mókuskerékből. Persze vannak sokan kivételek és kivételek irányába billen egyébként is a mérleg. De! De nem hiszem, hogy ilyen sorsot jelölt ki számunkra, mindannyiunk számára az ég. Nem hiszem, hogy ennek feltétlenül így kellett történnie! Bárhogyan máshogy, csak ne így!
Ha össze akarom foglalni azt ami történt, idéznem kell azokat az embereket, akik a kollégámon kívül ismerték Attilát. Egy az egészségügyben dolgozó barátom azt mondta: -bele volt programozva e sors Attilába, ha csak az utolsó pár, ámokfutó évét tekintjük. Egy a rendvédelem területén dolgozó másik barátomat idézve: -annyi minden mást is tehetett volna Attila ahelyett, amit tett. (Ő tőlem hallotta a hírt és iszonyatosan megdöbbent tőle, ahogy én magam is a tegnapi napon.) Azt mondta, ha annyira kész volt, miért nem fogott egy bőröndöt, hogy meg se álljon egy karibi országig, vagy miért nem tett bármi mást, de legalább most élne! Mert mondjon bárki bármit: -Attila is csak egy ember volt, akinek még bizonyosan sok dolga lett volna e földön, de már nincs. Attila! Én nagyon sajnálom, hogy így döntöttél! Remélem segíthettem (neked is)!
