MAGYARKÓRHÁZ

Hello kedves olvasó!

 
Ugyan még csak most lettem kész a legutolsó post-al, ám muszáj írnom, mert van Magyarországon egy jelenség, ami nem most kezdődött, ami mind a mai napig -és nagyon- rossz irányba tart. El is nevezetem ezt a leépülési folyamatot: - MAGYARKÓRHÁZ-nak.

A magyar kórház (és most ne értsd és ne számítsd ide a szuper onkológiai-vagy szívcentrumokat, vagy mondjuk az Állami Egészségügyi Központot) az az átlagos, az egyszerű köznép gyógyítását szolgáló városi, vagy megyei kórház, ahol -megítélésem szerint- az ellátás már-már kritikus helyzetben van. 
Persze ismert minden polgár előtt az a súlyos pénzhiány, amellyel ma a magyar egészségügy küzd. Az a magyar egészségügy, amely súlyosan alulfinanszírozott, amelyben a dolgozók, a fizetések szégyenletesen alacsony szintje, az ápoló-és orvoshiány miatt rendkívül motiválatlanok, ahol az idealista idősödőkön és a súlyos középszeren kívül már senki nem dolgozik.

A magyar kórházak további jellemzésére persze én is elpuffogtathatnék még vagy ezer frázist, vagy leírhatnám magam is újra az unalomig ismételt problémákat, de én most más utat választottam. Úgy gondoltam, hogy a jelen helyzetet sokkal jobban jellemezné néhány, általam erősebbnek gondolt példa. 

Kezdjünk egy matekpéldával. Vegyük alapul az átlagos magyar férfit, nagyjából 270.000.-Ft. bruttó fizetéssel. A bérét ugye átlagban nagyjából olyan 36%-os elvonás terhelte. Ennek megfelelően számoljunk egy kicsit:

Az éves bére így: 3.240.000.- Ft. Ebből adóelőlegként befizetett: 1.166.400.-Ft-ot, valamint olyan 240.000.-forintnyi járulékot. Ha 'osztol-szorzol', akkor megállapíthatod, hogy ez egy 152.800.-Ft-os nettó bér környékén történik,  éves 1.406.400.-Ft elvonás mellett. Ugyan csak durván számoltam, ám ha leellenőrzöd, akkor nagyjából kijön. 

Az 1.406.400.-Ft-os összeget bátran felszorozhatod 25 évvel. (Ne számolgass, megteszem helyetted: 35.160.000.-Ft.) Harmincötmillió-százhatvanezer forint. Kellemes kis összeg, még egy átlagos kereset esetén is. Ennek kb.: az egyharmada az első körben az egészségbiztosításba megy, vagyis huszonöt év alatt 11.720.000.-Ft-ot fizetsz közvetlenül a kórházak, a kutatás, az orvosképzés (stb....) címkékkel ellátott, az alján lyukas cines vödörbe. (És az állam egyéb céljaira -egy nem kevésbé feneketlen kalapba- további: 23.440.000.-Ft-ot.) Ez azért nem kis összeg és a többség nem huszonöt évig dolgozik, hanem jóval tovább, de maradjunk ezeknél a számoknál. 

Mindez -számomra- azt jelenti, hogy bárki (úgy értem munkából, bérből fizetésből élő, adózó ember, nem pedig az a korábban általam már oly sokszor említett egymillió másik, ingyenélő fő), bármikor bevonulhat, bármilyen bajával egy bármilyen kórházba ebben a kibaszott országban azzal a reménnyel, hogy kigyógyítják belőle, adva a legjobb tudásukat, felhasználva minden rendelkezésre álló erőforrást. Én legalább is (miután a fenti számok nagyjából rám vonatkoznak és jelenleg is aktívan dolgozó, tehát adófizető polgár vagyok) joggal várnám el ennyi pénzért a kielégítő ellátást!

ÉS EL IS VÁROM! Különösen úgy, hogy egy mandulaműtéten és pár végtagtörésen kívül ezidáig sok bajom nem volt, és az ezek ellátására szánt összeg szerintem még a 100.000-300.000.-Ft-ot sem érte el. 

Ám mindezek ellenére nem látom, hogy a dolgok rendben lennének, hogy mindez így történne. Az, hogy a háziorvosodhoz beesve ott minimum hosszú órákon keresztül kell várakoznod még akkor is, ha tíz évben egyszer kell odamenned, az hogy a nagy rendelőintézetekben a helyzet konkrétan ugyanilyen az, hogy mondjuk egy terhesség esetén a háziorvos, meg a szülész egymásra mutogatnak, ha egy szaros vérvétel végrehajtásáról kell dönteni, nos mindez már-már megszokott dolog. De ért pár új impulzus, melyek okán megfogtam ismét az a rohadt tollat. Így el is érkeztem ahhoz a további két példához, amellyel a matekpéldán túl szeretném illusztrálni a helyzetet.

Apósom, az egyik gázszolgáltató aktív és megbecsült munkatársa kisebb-nagyobb gyomortáji problémákkal már évek óta orvoshoz járt. Ezek többnyire jól behatárolható terülteken kisebb, vagy nagyobb fájdalmakkal járó állapotok voltak. 
2011. augusztusának elején azonban (egy amolyan nyárzáró buli után) keményen fájni kezdett a hasa. Először betudta a sült szalonnának, ám a fájdalom igen makaccsá vált, ezért kórházunk sürgősségi ügyeletét kereste fel, hogy ellátást találjon problémájára. Akkor azonnal intenzív ellátását látták szükségesnek, ám egy teljes nap után már a belgyógyászaton kezelték, kevesebb mint két hétig, hogy aztán augusztus végén, egy szerdai napon otthonába bocsássák el.

Szeptember negyedikén délután nem volt jól. Bár inkább úgy helyes, hogy még annál is rosszabbul volt, amilyen állapotba került néhány nap alatt. Végtelenül gyönge volt, a teste vizesedett. Bár fájdalmai (vélhetőleg az orvosok által felírt morfin-tapaszoknak köszönhetően) nem voltak, mégis orvost hívtunk hozzá, aki -a betegségét, állapotát illetően- kielégítően kommunikált a beteggel, még felszívta a hatóanyagot (vízhajtót) a fecskendőjébe, ám már nem volt kinek beadni az orvosságot, mert az apósom a következő pillanatban, egyetlen hang nélkül, csendesen eltávozott közülünk. 
Szinte pillanatok alatt elvitte egy nagyon agresszív betegség, a hasnyálmirigy-rák. (Gyors lefolyású, súlyos betegségnek tűnik és az is: -súlyos. Viszont nagyjából húsz-huszonöt év alatt alakul ki. Így akin diagnosztizálják, az többnyire meg is hal.) Többek közt ezért is tény, hogy menthetetlen volt, ahogy az is tény, hogy mindezt most írom le először mert egész egyszerűen annyira megrázott az eset, hogy nem volt bátorságom írni róla, pedig egy külön postot szenteltem Sanyinak, aki ekkor mindösszesen negyvenhét éves volt.

De! És itt a de! És az baj, hogy már megint itt van! Történt e betegség rendkívül gyors lefolyása alatt néhány olyan dolog, amit egyáltalán nem értek. Ilyen az, hogy évek óta küzdött hasnyálmirigy problémákkal, ezer meg egy vérvételen, ilyen-olyan vizsgálaton esett korábban túl, mégsem találták meg nála a rákot, pedig (bár laikus vagyok és lehet, hogy ezért gondolom így) talán még kezelhető is lett volna. Ez azonban most már csak a kisebbik gond, miután a tényeken nem tudunk változtatni, mert az életbe a tudomány jelen állása szerint senki sem hozható vissza. A "...mi lett volna, ha.." címmel ellátott játékba pedig nem szabad belemenni, mert abba mindenki beleőrülne.

Viszont a végső stádium kialakulása során, a kórházban töltött utolsó néhány nap alatt olyan dolgok történtek, amelyekben még a legszarabb kórháznak is tudnia kellett volna tennie valamit. Sanyi, az apósom a kórházi tartózkodása alatt (egy alkalommal éjszaka), pizsamában, máskor meg csak egy alsónadrágban elhagyta a kórházat. Ehhez a kórteremből kell tudni kijönni először. És tökmindegy, hogy mindez hány órakor történik! Szerintem. Aztán nem árt a kórház udvarára kijutni, majd nem baj, ha a kórház kapuján is átjössz. Az osztályon ugye ügyeletes orvos és nővérek tartózkodnak elvileg. Az épület bejáratát ugyanúgy biztonsági őrség védi, ahogy a kórház kapuját. Az még szokványos lehet, ha egy beteg pizsamában az udvarra jut, hiszen sokan dohányoznak, vagy éppen ellátás céljából jönnek-mennek az épületek közt.
De azt fel nem foghatom, hogy hogyan hagyhatja egy súlyos, nagyon súlyos! beteg az osztályt úgy el, hogy azt senki észre sem veszi. Ennél már csak az nagyobb történet, hogy ugyanezt a beteget egy rendőrjárőr észleli és viszi vissza pizsamában a kórházba! Éjjel! Majd anélkül adja az osztályon át, hogy az ott dolgozók egyáltalán a távozásáról tudomást szereztek volna.

A második alkalom csak azért volt szerencsésebb mert az elindulása előtt telefonált, hogy most már ő mehet haza és megkértük, hogy maradjon ott ahol van, mert megyünk érte. Nos ekkor, alsónadrágban a kórház főbejárata közelében szedtük össze fényes nappal, az intézmény területén kívül. Mindezek a halálát megelőző napokban történtek. Azért az már tényleg felfoghatatlan, hogy egy haldokló és ezért rendkívül kiszolgáltatott helyzetben és állapotban lévő emberrel ezt megtehetik, ez megtörténhet. Rendkívül szomorú!

Szomorú, de nem ez az egyetlen eset, ami miatt írok. Történt később (2011. novemberében) amikor szinte még fel sem ocsúdtunk az első tragédiából, hogy a feleségem anyai nagyapja beleesett egy véletlenül nyitva felejtett vízaknába. "Van ilyen" mondhatnánk, de ha azt veszed alapul, hogy szegény István bácsi egyébként egy nagydarab ember, aki rendesen összetörte magát ekkor, már nem is olyan rózsás a helyzet. Természetesen mentő -és le a kalappal az általuk foganatosított eljárások miatt-, majd szintén egy közeli -ezúttal másik- kórház.

Itt csípőtájékon megröntgenezték a beteget (aki egyébként a hasát és a lábát is fájlalta), majd ahogy van, retkes melegítőben fektették azzal, hogy a csípőtájéki törésével (fájdalom ide, vagy oda) rövidesen majd mozognia kell. Nyilván ez a megszokott protokoll és ezzel nincs is semmi baj. 
A baj az, hogy a világos színű melegítőn lassan, de biztosan átvérzett egy, a combon lévő seb, ám ez nagyon akkor és ott nem érdekelt senkit. Pedig több érdekes következtetésre is okot adhatott volna. Az egyik ilyen, hogy ahol vér van, ott biztosan van seb is, és ha seb van, akkor a mögötte lévő szövetek és csont talán megsérült.

Ehhez képest (bár a szóban forgó úr panaszkodott hasi és lábfájdalmakra), nem történt semmi. Szegény Pista bácsi csak feküdt és feküdt több napon át, ráadásul még a szociális problémáit is részben, vagy egészben egyedül oldotta meg. Hiszen járkálni kell ugye. Végül aztán a panasz az őt tisztán tartó és etető rokonokon keresztül, nagy nehézségek árán eljutott a főorvoshoz, aki egy hasi ultrahangos vizsgálat, valamint további röntgenvizsgálat útján állapította meg, hogy a hasi szövetek épek, ám a combcsont az bizony szilánkosra tört!

Na erre varrjál gombot kedves olvasóm. Ha nem a környezetemben történik mindez, valószínűleg el sem hiszem, hogy valakit parkolópályára tesznek napokon át, mozgásra késztetik, miközben egyetlen centimétert sem lett volna szabad mennie! Úgy, hogy nem diagnosztizálnak egy súlyos sérülést, egy a hatvanadik évét már jócskán betöltött, más, komoly betegségekkel is küzdő betegen, akinél valószínűleg percek is számítanak, nemhogy négy nap és közben az alapvizsgálatok eredményei alapján az állapotához képest ellentétesen kezelik! 

Azóta persze több konzílium is volt, így felmerült egy esetleges miskolci, vagy budapesti műtét lehetősége is, ám -nyilván a hiba, az eltelt idő nagysága és a felelősség lepasszolása okán- sehol nem vállalták a korrekciót. Így e beteg, mozgásában abszolút korlátozva, húzatott lábbal (amikor vasakat szúrnak a combodba és egy hét kilogrammos súllyal próbálják a helyére húzni az elmozdult combcsontot), feküdt az adott kórházban még hónapokon át -majd lesz valami, még nem tudjuk alapon-, pedig az időben felállított helyes diagnózis esetén fele ennyi időt sem kellett volna ott tartózkodnia.

Szóval a MAGYARKÓRHÁZ-ban a haldokló az utcán bóklászhat, a csont-töröttnek pedig sétálnia kell. Tisztára mint egy őrültekről szóló film forgatókönyvében, vagy mint a bibliában. Ám miután csodák még mindig nincsenek, de az eseteket minősíteni kell, így marad a nemtörődömség, a felelőtlenség, a feladat félvállról vétele, amit nem magyaráz  meg, és nem is magyarázhat meg semmilyen pénz, vagy emberhiány, rossz gazdaságpolitika bármi. Hiszen ezek az emberek is (ahogy a fenti matekpélda mutatja) fizettek mindezért. Nem keveset és egy életen át, ám ehhez képest manapság mintha csak meghalni járnánk a kórházba, ami annyira azért nem olyan jó. Remélem segíthettem.