Hát őszintén megdöbbentem. Azért lehetett volna finomabban is nem? A szovjet-magyar (Bár akkor még inkább szovjet), majd magyar, majd olasz, majd magyar, majd orosz, majd ismét magyar tulajdonú nemzeti légitársaságunk bedőlése picit szíven ütött.
Emlékszem, (emlékszem a fenét: -inkább édesanyám mesélte) amikor olyan kétéves-forma lehettem és utaztam a híres légitársaság TU 154-esén. (Édesapám külföldön dolgozott és mi meglátogattuk őt.) A hazafelé úton a gép erős viharba keveredett és elég komoly süllyedés-emelkedés volt az osztályrészem. Mindez még nem jelentett volna problémát, ám éppen vacsorát szolgáltak fel és semmi gond nem volt az étvágyammal még ebben a szélsőséges helyzetben sem, ám a gép mozgása igencsak zavart, így kiabálni kezdtem, hogy én vacsorázni szeretnék és nem hintázni. Édesanyám szerint ezen még a leginkább halálra vált utasok is jót derültek, oldva ezzel a feszültséget.
Persze hozzátehetném, hogy ezek után még a kapitány is hátrajött, hogy megnézhesse ezt az igen kicsi, de annál bátrabb (mondhatni: -harcias) utast, de ilyen (ha jól tudom) nem történt, pedig biztosan jól esett volna.
Minden estre az aktuális időjárásról nyilván nem a kapitány, a másodpilóta (vagy a fedélzeti mérnök -mert akkor még volt ilyen-) tehet, ahogy a stewardess, vagy a földi kiszolgáló személyzet sem, így -nyilván- magam sem őket okoztam a fenti malőrért.
Pontosan úgy nincs közük az ott dolgozóknak ehhez, ahogy nincs az euro-válsághoz sem, vagy éppen az Európai Unió kemény döntéséhez, miszerint az az EU-s normákkal ellentétes, ahogy a magyar kormány több alkalommal pumpált pénzt a nemzeti légitársaságba, megsértve ezzel a gazdaság verseny szabályait. Így aztán az már csak hab volt a tortán, hogy a MALÉV-nek vissza kellett adnia majd százmilliárd forintot. A pénz kiáramlásának sebessége rendkívüli módon gyorsult fel, a különböző repterek elkezdtek előre pénzt kérni a szolgáltatásaikért és a lavina megállíthatatlanná vált. Tulajdonképpen nekem is, ahogy minden jóérzésű magyarnak, kicsit összeszorult a szívem a hír hallatán, különösen úgy, hogy rendelkezem személyes élménnyel is (bár ez egy elég közvetett emlék), de mégis. Aztán elkezdtem osztani, szorozni.
Folyamatosan finanszírozok egy minden évben a csőd szélére kerülő BKV-t, pedig nem Budapesten élek és amikor ott járok sem veszem túlságosan igénybe a cég szolgáltatásait. Fizetem a MÁV több évtizedes csődjét, ahogy pénzt adok a Volánbusz, vagy a helyi volán (és az összes megyei személyszállítással foglalkozó állami vállalat) működéséhez. Új mozdonyokat, kocsikat, buszokat veszek, mégis ég a metró, ég a BKV helyi járata, árokba csusszan a helyközi autóbusz. És akkor még ott van (bocs: -volt) a MALÉV is.
Hírlik, hogy a kormány egy új nemzeti légitársaság létrehozásán töri a fejét, de mint mindenre, erre is későn reagált. Szerintem (aki teljességgel laikus e téren), mégis a józan paraszti ész ezt diktálja: -nem akkor kell kapkodni, amikor már nagy a baj, hanem annak bekövetkezése előtt illik tervezni, pénzt költeni, szervezni, ugyanis a fapados cégek azonnali fejlesztésbe kezdtek a MALÉV átlag hárommillió fő/év utasáért. Új gépeket állítanak be (ugyanolyan Boeing-okat, mint voltak), felszippantva ezzel azt a háromszáz pilótát és kétezer-ötszáz fős földi személyzetet, akik korábban a MALÉV kötelékein belül -a szó igazi és átvitt értelmében egyszerre- repültek.
A nemzeti légitársaság létrehozásához persze nyilván nem árt még az sem, ha van pár repülőgép is, ám a lízingcég rövidesen továbbszállítja a MALÉV gépeit az Amerikai Egyesült Államokba, ahol szétszedik őket.
Egy nevetséges kormány nevetséges gazdaságpolitikájának egyik csúfos állomását láthattuk tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim. Ami viszont igazán nem tetszett még ebben az egészben, az az a ködösítés volt, amely az utolsó pillanatig körbelengte a leállás bejelentését. Sem az utasok, sem a pilóták, sem pedig a földi személyzet nem tudta, hogy mi fog történni a következő öt percben és ez a már-már színtiszta magyar valóság inkább ijesztő, mint maga a tény, hogy képtelenek vagyunk egy hatvanhat éves céget fenntartani.
Egy régi dakota közmondás szerint a felröppenő madár egyszer, -előbb vagy utóbb- le is száll, de az égről leparancsolni nem lehet. Úgy látszik, hogy ma már ez sem igaz. Remélem segíthettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése