Hello kedves olvasó!
És hello kedves anyukák, apukák, itt az interneten! Ajánlanám ezt az írást
mindenkinek, aki közülünk gyermeket nevel és különösen ajánlanám egy digitális barátomnak, Éva Laczkónak, aki még csak most fogja megtudni, hogy lent mit is akarok kifejteni és egy hús vér barátomnak, Tóth Gacsal Etelkának aki meg már valamivel több mint egy éve tudja!
Szóval. Miről is szeretnék 'beszélni'? Van egy tegnapi tapasztalásom, bár nyugodtan állíthatom, hogy sok-sok éves, de tegnap nagyon erősen éreztem. Történt -ebben a nagy melegben immár harmadszor, vagy negyedszer pár nap alatt-, hogy felkerekedtünk az Öcsikével, némi fagylaltozást végrehajtani.
A feladat megoldása (függően attól, hogy tölcsérből faltuk a jeges áldást, vagy üvegkehelyből kanállal) több-kevesebb sikerrel végződött. Ám tegnap, nem a fagyizás volt a lényeg.
Ugyanis tegnap a cukrászda asztalánál, majd később a sétánk során, illetve az autóban ülve és látva az Öcsikét, ahogy előbb, az arcán széles mosollyal kanalazza a hideg finomságot, hallgatva a csacsogását, ahogy beszél kutyákról (például megkérdezte, hogy a kutya ehető-e?), macskákról, zeneiskoláról (ott van a cukrászda mellett), utóbb figyelve az értetlen, szemöldökfelhúzós arckifejezését, miközben a Fő téri Nagytemplom harangjai zúgtak ("hangoláznak", ahogy ő mondaná), élvezve ahogy a szintén a város főterén felállított ideiglenes színpad világot jelentő deszkáin, kezében egy működésképtelen, ócska, számára mégis kincset érő elemlámpát, mint egy mikrofont tartva énekel (bármit, csak éneknek tűnjön), meg műsort vezet, több alkalommal valami földöntúli boldogság fogott el!
Mert nem lehet nem észrevenni a kisfiam apró
mozdulatain, gesztusain, szavain egy három éves ártatlan -és ezért
imádni való- esetlenségét, és azt a boldogságot amelyben él.
Az ő életében nincsenek likviditási gondok, nincs politika, nincs olyan (no persze kizárólag az észszerűség határain belül), hogy nincs. Nincsenek gondok és nem fáj semmi és apával fagyizok, aki hagyja, hogy felmenjek a színpadra, aki mindig válaszol ha kérdezek, akivel sétálgatunk délutánonként és játszunk estig. És anyával, aki megpuszil ha beütöm, akihez oda lehet bújni ébredés után, aki egész délelőtt velem van és segít, ha lefagy a számítógépem, meg ebédet ad, meg megengedi, hogy egy, de csak egy "cukolkát" bekapjak, meg mindig jó illatúvá teszi a pizsamám.
Egyszóval döbbenet, hogy az én legkisebb fiacskám, az Öcsike, a Keve mennyire élvezi az életet. Van mit tanulnunk tőlük, a kicsinyeinktől, és én imádom, hogy én is tanulhatok. És döbbenet, hogy mennyire élvezetes az életben ez a minőségi idő! Remélem -ma is- segíthettem!
És hello kedves anyukák, apukák, itt az interneten! Ajánlanám ezt az írást
mindenkinek, aki közülünk gyermeket nevel és különösen ajánlanám egy digitális barátomnak, Éva Laczkónak, aki még csak most fogja megtudni, hogy lent mit is akarok kifejteni és egy hús vér barátomnak, Tóth Gacsal Etelkának aki meg már valamivel több mint egy éve tudja!Szóval. Miről is szeretnék 'beszélni'? Van egy tegnapi tapasztalásom, bár nyugodtan állíthatom, hogy sok-sok éves, de tegnap nagyon erősen éreztem. Történt -ebben a nagy melegben immár harmadszor, vagy negyedszer pár nap alatt-, hogy felkerekedtünk az Öcsikével, némi fagylaltozást végrehajtani.
A feladat megoldása (függően attól, hogy tölcsérből faltuk a jeges áldást, vagy üvegkehelyből kanállal) több-kevesebb sikerrel végződött. Ám tegnap, nem a fagyizás volt a lényeg.
Ugyanis tegnap a cukrászda asztalánál, majd később a sétánk során, illetve az autóban ülve és látva az Öcsikét, ahogy előbb, az arcán széles mosollyal kanalazza a hideg finomságot, hallgatva a csacsogását, ahogy beszél kutyákról (például megkérdezte, hogy a kutya ehető-e?), macskákról, zeneiskoláról (ott van a cukrászda mellett), utóbb figyelve az értetlen, szemöldökfelhúzós arckifejezését, miközben a Fő téri Nagytemplom harangjai zúgtak ("hangoláznak", ahogy ő mondaná), élvezve ahogy a szintén a város főterén felállított ideiglenes színpad világot jelentő deszkáin, kezében egy működésképtelen, ócska, számára mégis kincset érő elemlámpát, mint egy mikrofont tartva énekel (bármit, csak éneknek tűnjön), meg műsort vezet, több alkalommal valami földöntúli boldogság fogott el!
Mert nem lehet nem észrevenni a kisfiam apró
mozdulatain, gesztusain, szavain egy három éves ártatlan -és ezért
imádni való- esetlenségét, és azt a boldogságot amelyben él. Az ő életében nincsenek likviditási gondok, nincs politika, nincs olyan (no persze kizárólag az észszerűség határain belül), hogy nincs. Nincsenek gondok és nem fáj semmi és apával fagyizok, aki hagyja, hogy felmenjek a színpadra, aki mindig válaszol ha kérdezek, akivel sétálgatunk délutánonként és játszunk estig. És anyával, aki megpuszil ha beütöm, akihez oda lehet bújni ébredés után, aki egész délelőtt velem van és segít, ha lefagy a számítógépem, meg ebédet ad, meg megengedi, hogy egy, de csak egy "cukolkát" bekapjak, meg mindig jó illatúvá teszi a pizsamám.
Egyszóval döbbenet, hogy az én legkisebb fiacskám, az Öcsike, a Keve mennyire élvezi az életet. Van mit tanulnunk tőlük, a kicsinyeinktől, és én imádom, hogy én is tanulhatok. És döbbenet, hogy mennyire élvezetes az életben ez a minőségi idő! Remélem -ma is- segíthettem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése