2016. március 7., hétfő

Sürgősségis várólista? Micsodaaaa....?

Hello kedves olvasó!

Ma reggel -ma hétfő van ugye- egy érdekes bejegyzést olvastam, melyben a sérült az ambulancián megjelenve harmadik órája arra várt, hogy ellássák. Erős volt a döbbenet, amikor  a harmadik óra végén az ellátóból kiszóló a nővérke azt kérdezte, hogy van-e még pénteki beteg, van-e valaki péntekről? A baleset tekintetében ugyan beiktattam némi önéletrajzi elemet, de amúgy ez a mondat ihlette mai írásomat. Íme:

Az autó ugyan jobbról jött, de mégsem én rontottam el, mivel a másik sofőrnek táblája volt. Nem is akármilyen, egy nagy kövér 'STOP' tábla! Minden esetre valami kimaradhatott neki, mert megállás nélkül hajtott abba a külterületi kereszteződésbe, melybe -szerencsétlenségemre- én érkeztem. Igaz, a védett útról. Olyan hetvennel mehettem, nem többel (lehet, hogy ezért talált telibe), de nem is az én sebességemen múlt ott bármi, mert a faszi egy Chevrolet Camarro-val 'érkezett', ami nem egy hat és fél kilós autó, asszem'. 
 Az, hogy jobbról jött (ha már jött), még szerencse is a szerencsétlenségben, mivel rajtam kívül a baleset pillanatában senki más nem tartózkodott az autómban, az viszont ezután komoly gondot okozott, hogy immár nem én vezettem a kocsimat, hanem a továbbiakban a fizika. A fizika meg fizika ha tetszik, ha nem, így Chevrolet mozgási energiája, a korábbi lendületem, az erejét vesztett motor súlya, valamint az autó sérülései okán nullára redukálódott fékhatás együtt megtettek mindent, hogy a szembe sávból, nagyjából kilencvennel érkezőt végül telibe vágjam. 

A Camarro-s csávó látszólag komoly sérülések nélkül ám annál dühösebben pattant ki az egyébként vadonatúj amerikai sportkocsi volánja mögül. Megvallom őszintén: - erősen csodálkoztam a dühén, miután az nem magára irányult az első néhány percben, hanem rám. 
Ám ez a könyörtelen és irgalmat nem ismerő oroszlán csupán néhány pillanat alatt vált egy szűkölő kutyává, amikor kiderült, hogy a mögöttem közlekedő autó egy jelzés nélküli, ám annál jobban 'bekamerázott' rendőrkocsi volt, amely -ha a motorja jár- mindent felvesz, ami előtte zajlik. Ennek tényére a kereszteződéshez így elsőként érkező rendőrök fel is hívták a 'kemény csávó' figyelmét, illetve arra is, hogy a baleset-helyszinelők kiérkezéséig nyugodtan üljön az autójuk hátsó ülésére.
 Amíg mindez lezajlott én csak a kocsimban üldögéltem, mert egyszer valahol olvastam, hogy nem szerencsés egy ilyen súlyos esetben túl sokat mozogni. Nem is állt szándékomban, amolyan 'ki tudja?' alapon, és bár nem éreztem komolyabb fájdalmat sem a lábaimban  sem a csípőm tájékán -mely részeimet egyébként nem is láttam rá a kidurranó, majd ölembe omló légzsákoktól- illetve különösebben rosszul sem voltam és az autóm sem égett, így -leszámítva a repülő üvegszilánkok, a görbülő kormány és a kinyíló légzsákok okozta vérző, ám felületi sérüléseimet- nyugodtan vártam a soromra, közben szándékosan gyakorolva a lassú ki-és belégzést és hallgattam a pillanatok alatt beálló súlyos és sötét csendet. (Valamiért a kocsimban a rádió is elhallgatott.)
 Ám sokáig nem volt lehetőségem ennek a furcsa nyugalomnak az 'élvezetére', mert hirtelen nagy nyüzsgés támadt ugyanott. Jött rengeteg rendőr, valamint a tűzoltóság és mentők is képviseltetni kezdték magukat. A zsaruk azzal kezdtek, hogy kiszállították a balesetet okozó faszit (aki már ekkor is csak árnyéka volt önmagának), majd jó közelről megmutatták annak a fiatal srácnak a csupa vér és a kocsijából félig kilógó hulláját, aki a velem szemben közlekedő autót vezette és pontosan akkor halt meg, amikor az autóink frontálisan ütköztek. Ezután már bilincset is kapott a 'kemény csávó'. Az én kálváriám itt kezdődött el.......
 A mentősök látva az egyébként erősen vérző fejemet engem rendkívül határozottan és gyorsan sokktalanítani kezdtek, miközben rém nyugodt hangon érdeklődtek a hogylétem, a nevem, a lakcímem, az aktuális dátum és idő felől. (Nem tudtam, hogy minden mentős ilyen kíváncsi-e, de később mondták, hogy valószínűleg igen, miután nem a konkrét válaszokat akarták megtudni, hanem a válaszok útján azt, hogy a fejsérülésem ellenére térben és időben orientált vagyok-e.) Az voltam.
 Mindezek -és az enyhe tiltakozásom- ellenére végül mégis bezsúpoltak abba a nagy, szép sárga autóba és én már folytathattam is az utam az eredeti uticélom felé, azzal a különbséggel, hogy nem az író-olvasó találkozó helyszínére, hanem a város lepattant kórházának SBO-jára (a Sürgősségi Betegellátó Osztályra) szállítottak.Eddig -mint aktív járulékfizető- mindennel tökéletesen elégedett voltam.
 A kórházba olyan déli tizenkettő előtt néhány perccel érkeztünk. Az első döbbenet akkor ért, amikor a mentő 'kirakott' ott. Az SBO-n ugyanis nem volt az égvilágon senki. Leültettek a székekre nem hagyhattak ott (és nem is hagytak ott), hanem velem együtt gyönyörűen kivárták azt a háromnegyed órát, amíg az SBO-s nővér visszajött a belgyógyászatról, ahol be kellett segítenie az ott szolgálatban lévő kollégájának, hogy együtt kioszthassák az osztály százhatvan betegének az ebédet.
 Amúgy biztosan szarul nézhettem ki a csupavér fejemmel, karjaimmal, meg ruhámmal, mert közben elkezdtek tőlem elhúzódni az addig engem megrettenve bámuló SBO betegek, akik közül -mint megtudtam- az egyik idős hölgy agyvérzés gyanújával reggel óta várakozott.
 Másodszor azon lepődtem meg, amikor befutottak a rendőrök. Ők egy fickót hoztak bilincsben és már mentek is befelé az ajtón. Kifelé jövet ismertem fel a megvasalt férfiban a balesetem okozóját és, bár kicsit mérges voltam, hogy előttem jutott be, azt mégis jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy a faszi által szorongatott papírok közt a legfelső az ő őrizetbevételi határozata volt. Gondoltam is: - én estére otthon vagyok, de ez a fasz nem, mert ha a dolgok jól mennek, akkor ő már a börtikében hajthatja álomra fejét. 
 További egy órás várakozás után -ez már csendes magányban telt, mert a nővér nagy kegyesen elengedte a mentősöket és a nénit is beszólították-, egy újabb mentő futott be, egy nálam súlyosabb kinézetű nőt hozva, akiről kiderült, hogy egy emeletes házból vetette ki magát, de -egyelőre- túlélte. Utána egy erős ötvenes férfi jött, nagyon jól szabott öltönyben, a kezén aranyórával. 
Megvetően rámnézett, majd bekopogott. (Csak tudnám, hogy valaki, aki éppen szabálytalan előnyhöz akar jutni, előtte vajon miért viselkedik így? Mert ezek amúgy mindig így viselkednek, ezt már megfigyeltem.) 
 Amikor kinyitották neki az ajtót, ő elpanaszolta a nővérnek, hogy harmadik napja valamitől erősen viszket a bal füle fölött és írna-e fel valamit neki a doki!!!! Hát döbbenet! Az a doki, aki amúgy -ezt is a nővértől tudtam meg- olyan ötven órája van szolgálatban és épp próbálja életben tartani (stabilizálni, milyen jó szó) az öngyilkos csajszit. De kénytelen volt -ha csak egyetlen percre is- foglalkozni a 'jólöltözöttel', mert az meg a kórházat finanszírozó alapítvány kuratóriumának elnöke és egyben a kórház gazdasági igazgatója is volt. (Nyilván nem véletlenül tűnt gazdagnak.)
Aztán egy kislány hoztak, orrában egy fél plüss jegesmedvével, utána egy másik nénikét, akinek sikerült úgy elesnie, hogy eltörte a nyakát, de valahogy ő is túlélte, végül egy fiatal srác érkezett, őt a 'barátja' támogatta. Valószínűleg sok vért veszthetett, mert a rajta lévő világos farmer a feneke környékén merő adta egy vér volt. (Mint kiderült, szexuális játék közben -melynek során a másik férfi egy sörösüveget helyezett az ánuszába -hű de szépen fogalmaztam meg!- ez a hülye hátrabotlott, az üveg meg eltörött.)
Közben volt műszakváltás, -legalább is a biztonsági őrök már mások voltak, mint dél után néhány perccel- és a délelőtti napsugarat is régen felváltotta a tiszta égbolton ragyogó csillagok fénye. 
Ezt amúgy onnan tudom, hogy a szerencsére időközben beszáradt kötéseimmel úgy tudtam kibotorkálni a kórház elé rágyújtani, hogy negyedik alkalom után már nem hagytam magam után vércsíkot úgy, mint az ezt megelőző három esetben. (A takarítónő majdnem felnyársalt a szemével.)
Éjfél lett. A kórház is elcsendesedett lassan. A büfé, ahol este hat óra felé vettem néhány ócska szendvicset és ahol a büfésnő nem engedett leülni az egyik asztalhoz sem, nehogy összevérezzem a berendezésül szolgáló ezeréves 'koloniál' kerti műanyag székeket, már régen bezárt, így egy nyomorult ásványvizet sem tudtam vásárolni magamnak. (Nem csodálkoztam volna, ha a takarítónő 'nyomott volna fel' a büfésnél.)
 Miután arra meg végképp nem voltam hajlandó rávenni magam, hogy a százméteresnek tűnő folyosó végén található kórházi WC csapjából igyak, hát becsengettem az SBO-ra. De már nem az ellátásom reményében, csupán egy pohár vizet szerettem volna kérni. A harmadik csengetésre nyitott ajtót -megdöbbenésemre- ugyanaz a nővér, aki kora délután ugyanoda 'felvett'. Halál álmos fejjel rám nézett, majd, miután az alvásból tisztult egy kicsit a tudata, riadt tekintettel mért végig, mert rájött, hogy rám bizony durván rám feledkezett. Olyan tíz-tizenöt órára. Nagyon szépen kértem tőle egy pohár vizet...................................és nem tudtam rá haragudni. Rá legalábbis nem. Remélem segíthettem.
Megjegyzés küldése