Egy nagy pohár sör este a város
-hétfőn igen csendes- Fő terén!
(És utána még egy. De nem több, mert ez csak így jó.)
2011. szeptember 19., hétfő
180. NAPIJÓ
2011. szeptember 18. Vasárnap
Végre beköltöztek a VV5 első lakói!
(És szinte biztos vagyok benne,
hogy azok közül, akik engem olvasnak:
-ezt tőlem, nekem az égvilágon senki nem hiszi el!)
És igen jól teszi, ha nem hiszi el!
179. NAPIJÓ
2011. szeptember 17. Szombat
Létezik önzetlen segítségnyújtás?
Természetesen igen.
A BARÁTAIM! ma -ismét- bebizonyították!
(Köszönöm nektek.)
2011. szeptember 16., péntek
177. NAPIJÓ
2011. szeptember 15. Csütörtök
Az első fotó a 10 hete létező, 9 centiméteres
gyermekemről.
(Az lesz a legjobb, ha jövő héten beszkennelem.)
2011. szeptember 14., szerda
176. NAPIJÓ
2011. szeptember 14. Szerda
Ha lassan is, de múlni látszik
és nemsokára talán írhatok is róla.
9/11
Hello kedves olvasó!
Mert bárhogy kerestem a napi sajtóban, gazdasági magazinokban, elektronikus oldalakon, nagyon kevés anyagot találtam az egyénekről. Pedig lehet, hogy szívesebben olvastam volna a több száz méter magasból leugró John Smith-ről (értsd: -magyarul Kovács Jánosról, így bárkiről, aki akkor ott volt), aki a biztos halált választotta a lángok helyett (és 206 fő választotta ezt a "lehetőséget"), vagy a járatokon utazó gyermek érzéseiről, gondolatairól. Szívesebben vettem volna, ha nem a pénzről találok rengeteg anyagot, hanem azokról a hősökről, akik a lehetetlen is megpróbálták, csakhogy megmentsenek néhány életet. Engem jobban érdekelt volna a túlélőkkel, özvegyekkel, árvákkal forgatott riport, mint az, hogy a new yorki tőzsde cápái, spekulánsai a tőzsde ismételt nyitása utáni napokban önmérsékletet tanúsítottak, és nem kezdtek (még néhány napig) a helyzet adta lehetőségként szabad rablásba. Azt sem bántam volna, ha több cikk jelenik meg a "másik oldal" áldozatairól, Bagdad vagy Kabul árváiról, a gyermekekről, akiknek semmi közük ehhez az egészhez, hiszen az ő -gyermeki- világukban még nincs helye az ilyen mérvű erőszaknak, mégis -akarva, akaratlanul- mindennap belekeverednek.
A címet nem magyarázom, minek?! Inkább az eset hatásairól gondolkodtam el és ennek a végeredményét tárnám eléd.
Sok-sok tévhit, érdekes gondolat, összeesküvés-elmélet, és sok egyéb elmélet is kering a történtekről. Sok nézőpontból közelíthető a téma és lehet gyűlölni az iszlámot ugyanúgy, mint az USA-t (meg szeretni is mindkettőt.) Van, aki manapság terrorizmust kiált már akkor is, ha meglát kijönni valakit egy szoláriumból, és bizony nem is oly rég Norvégiában a rendőr egyenruhába öltözött terrorista bármikor szembe jöhetett volna veled az utcán, ha már tőled tíz centiméterre lett volna, akkor sem ismerted volna fel, hogy nagy a baj.
A terrorizmus így egy olyan sokoldalú és sokarcú szörnyeteg, amely jelenség ellen nincs túl sok lehetőségünk. Bárhol, bármikor lecsaphat ránk, légy éppen az Amerikai Egyesült Államok területén, vagy mondjuk Nyíregyházán kedves olvasóm. A biztonsági szakértők legalább is ezt állítják (és meglehet: -igazuk is van).
2001. szeptember 11-én a new yorki Manhattan (ami, mondjuk a hetvenes, nyolcvanas évekhez képest napjainkban egy biztonságos város) egyik legbiztonságosabb környékének volt akkoriban mondható, a szokásos reggeli tempójában lüktetett, amikor becsapódott az első gép. Ez, a korabeli felvételeket látva óriási hatással volt az utca embereire, ám az igazi rémület nem ekkor lett úrrá a new yorkiakon, hiszen ekkor még a legtöbben balesetet sejtettek a történtek mögött és bár nagy sérülés keletkezett az épület homlokzatán, látszólag nem volt olyan nagy a baj.
Mikor azonban, nem sokkal később a második utasszállító is összeütközött a WTC ikertornyaival, szerintem már senki nem gondolta, hogy mindez a véletlen műve. Az információ pedig a fény sebességével jutott el a világ legeldugottabb zugaiba. A Pentagonba csapódó harmadik gép és a Capitolium-tól csupán néhány száz kilométerre, a pennsylvaniai Shanksville mellett, lezuhanó United 93-as járat megsemmisülésének ténye már egyértelművé tette, hogy egy olyan rendkívüli eseménysorozat tanúi vagyunk, amely események azelőtt soha nem történhettek meg békeidőben és az USA területén egyáltalán nem történt még ilyen.
Amerika ezután természetesen háborút hirdetett és több országban is éveken át küzdött a láthatatlan ellenséggel. Rezsimek dőltek meg, a hadi-és a (civil) biztonságtechnikai ipar fejlődésének határa még ma is a csillagos ég.
Az egypólusú világrend viszont azonnal megdőlt, hiszen az Egyesült Államok sebezhetetlenségébe vetett hit a WTC ikertornyainak leomlásával egy időben foszlott szét. 2001. szeptember 11. óta már senki sem gondolhatja komolyan, hogy egyetlen ország (lettlégyen az bármilyen hatalmas is) eldöntheti a világ dolgait. Osama bin Laden persze a világgazdaság összeomlását, totális káoszt, a nyugati világrend felbomlását várta tettétől, ám ez nem következett be, mert a vérprofin végrehajtott összehangolt támadássorozat nem kényszerítette térdre sem Amerika, sem pedig a nyugati világ gazdaságát.
Az eseménysorozatot és az azóta eltelt tíz év történéseit elemző biztonságpolitikai, katonai, gazdasági szakértők világszerte különböző elméleteket állítottak fel. Akkor dühösen, ma, tíz év távlatából elemző, sokszor számító módon. Új fogalmak jelentek meg. Olyanok, mint a terrorizmus "beárazása", hiszen korábban csak a természeti katasztrófák, üzemi, közlekedési balesetek anyagi, gazdasági hatásait lehetett tudományos, matematikai módszerekkel kiszámítani, egy ilyen esetre nem voltak képletek.
Nekem, így tíz év elteltével azonban kicsit furcsa, hogy a legnagyobb figyelmet manapság a gazdasági hatások kapják. Hogy elemzők szerint a 2008-as válságnak, az ingatlan boom-nak valójában 2001. szeptember 11-e ágyazott meg. Így, bár Laden halott, tettével valahogy mégiscsak célt ért. De bármilyen is a gazdasági hatás, bármi ellen és/vagy -ért küzd az egyik, vagy a másik oldal, az ártatlanokról kevés szó esik.
Mert bárhogy kerestem a napi sajtóban, gazdasági magazinokban, elektronikus oldalakon, nagyon kevés anyagot találtam az egyénekről. Pedig lehet, hogy szívesebben olvastam volna a több száz méter magasból leugró John Smith-ről (értsd: -magyarul Kovács Jánosról, így bárkiről, aki akkor ott volt), aki a biztos halált választotta a lángok helyett (és 206 fő választotta ezt a "lehetőséget"), vagy a járatokon utazó gyermek érzéseiről, gondolatairól. Szívesebben vettem volna, ha nem a pénzről találok rengeteg anyagot, hanem azokról a hősökről, akik a lehetetlen is megpróbálták, csakhogy megmentsenek néhány életet. Engem jobban érdekelt volna a túlélőkkel, özvegyekkel, árvákkal forgatott riport, mint az, hogy a new yorki tőzsde cápái, spekulánsai a tőzsde ismételt nyitása utáni napokban önmérsékletet tanúsítottak, és nem kezdtek (még néhány napig) a helyzet adta lehetőségként szabad rablásba. Azt sem bántam volna, ha több cikk jelenik meg a "másik oldal" áldozatairól, Bagdad vagy Kabul árváiról, a gyermekekről, akiknek semmi közük ehhez az egészhez, hiszen az ő -gyermeki- világukban még nincs helye az ilyen mérvű erőszaknak, mégis -akarva, akaratlanul- mindennap belekeverednek.
Szóval bizony akkor és ott (és azóta folyamatosan) emberek ezrei haltak meg, emberek ezrei halnak, vagy nyomorodnak meg: -A semmiért! A semmiért mondom, mert nekem senki sem fogja tudni soha megmagyarázni, hogy egyesek miért ölnek meg a tévesen értelmezett vallásuk, vagy a társadalmi berendezkedésük -számomra láthatatlan- pajzsa mögé bújva és arra hivatkozással másokat. Más embereket! Fiatal életeket, nőket gyermekeket, civileket vagy éppen olyan katonákat, akik a hazájuktól több ezer kilométerre harcolnak a "hazájukért". Remélem gondolatot ébresztettem! Remélem segíthettem!
2011. szeptember 13., kedd
175. NAPIJÓ
2011. szeptember 13. Kedd
Amikor a munkáddal kapcsolatos nagyon nagy elhavazódásra számítasz reggel, de az vagy elmarad, vagy meglepően jól bírod.
174. NAPIJÓ
2011. szeptember 12. Hétfő
Egy borzasztóan hosszú napban
például az a tudat a jó,
hogy valószínűleg ma igen hasznos voltál.
(És -nekem- nem nagyon számít,
hogy ezt mások -azok, akiknek ezt kell- értékelik-e, vagy sem,
a tudat bőven elég.)
2011. szeptember 11., vasárnap
2011. szeptember 10., szombat
A KARÓRA
Hello kedves olvasó!
Egy picit elmaradtam, de mentségemre legyen mondva nyomós okkal, ám ez nem jelenti azt, hogy elmaradtak a gondolataim is. Azok manapság még nagyobb számban és sebességgel cikáznak a fejemben, mint eddig bármikor. Történt velem (velünk) pár esemény a nagyon közeli múltban (az elmúlt pár napban), amely dolgok egyszer írásra sarkalltak, ám ugyanakkor elvették a kedvem még attól is, hogy reggelenként felkeljek, de csak szépen sorjában mindent.
Először is, ahogy a 170. NAPIJÓ-ban elmésen megfogalmaztam: -elsején szülinapom volt. És ez tényleg lehet jó is. De valóban az? A negyvenegyedik szülinapját -szerintem- kellően szimplán éli meg az ember fia. Míg, amikor (ahogy Ákos is megénekli) negyven lettem, számvetést végeztem, összeszedtem a gondolataimat és hellyel-közzel felkészültem a következő negyvenre.
Nos ebből eziádig csupán egyetlen év telt el, így nem nagy durranás egy ilyen szülinap. Valami azonban mégis szöget ütött a fejembe: -ez pedig az idő múlása. Sok szempontból fontos, hogy mérjük az időt a perceket, az órákat, a napokat, az éveket. Először mindez azért fontos, mert az értelmünk kinyílását követően szinte várjuk a felnőtté válást. (Pedig most már tudjuk, tudom, hogy ezidáig talán gyermeknek volt a legjobb lenni.) Az iskoláink váltásakor meggyőződésünk, hogy a világ a miénk, annak mi vagyunk a közepe és minden csak rólunk szól. Persze előbb, vagy utóbb mindannyian rájövünk, hogy ez nem így van pontosan és erre különböző módokon reagálunk.
Van, aki küzd és sokan feladják. Aki küzd, hajt, hogy haladjon valamire az vagy túlzásba viszi és idő előtt kidől a sorból, (amikor is vagy meghal, vagy rabjává válik saját -anyagi- gazdagságának és szinte biztos, hogy egy kiállhatatlan, fösvény szar emberré válik) vagy, ha szerencséje van, idővel megtalálja az egyensúlyt a munka, a pénz, a javak és a család, így maga a boldogság között. Aki viszont már az elején feladja, az inni, drogozni kezd és ebbe süllyed el teljesen, esetleg öngyilkos lesz. (Ez utóbbiból sokat, túl sokat láttam, de szerencsére ők jóval kevesebben vannak, mint azok, akik "túlélik" a saját életüket.)
De akárhogy sikerül végül megélni az életedet, a mindennapjaidat egy biztos: -mindenhez idő kell! Néha néhány másodperc is számít, mint Lacinak (akiről önálló oldalon emlékeztem meg), de sok-sok folyamat megértéséhez évekre, évtizedekre van szükség. Ilyen az egyensúly is.
A szüleim mindketten több, mint tíz éve halottak már (igen fiatalon ragadta el mindkettejüket a halál), melyből persze egyértelműen következik, hogy az élet megértéséhez nem sok támaszom maradt, egyedül kellett boldogulnom a húszas éveim közepétől és így kicsit más minden. Nem kifejezetten jó. Kétszer váltam, melyet elsősorban annak köszönhetek, hogy elbillent a mérleg a munkám (munkáim, feladataim, vállalkozásaim, ötleteim) felé. A kőkemény hajtás persze meghozta a várt anyagi jólétet, de -mai szemmel visszatekintve- felborult értékítéletem nem a jó irányba terelt. Ne érts félre nem lettem kőgazdag nagyképű bunkó, csak túl sok energiát fektettem e jólét megteremtésébe.
Ma már tudom, hogy mindez sehová sem vezet. Tudom, mert lényegesen szerényebb körülmények között élve, a határvonalat réges-rég meghúzva folyamatos az egyensúly. Sokkal jobban figyelek a környezetem rezdüléseire, ezért mondjuk mindennél fontosabb, hogy hogy érzi magát az állapotos feleségem, mint mondjuk az, hogy mennyit kerestem ma. (A tárgyakból annyi van, hogy ha egy kis pénzt viszel magaddal a boltba, még adnak is belőle.)
A lakásod legyen lakható, az autód működjön, legyen biztonságos. Mindenből annyit végy, amennyire szükséged van, mindenért csak annyit fizess, amennyit az a dolog ér, egyetlen forinttal se többet. Mert semmi értelme, hogy a tiéd jobb, vagy éppen sokkal jobb legyen, mint a másé, ha az, amid van is jó.
Az egyensúly megteremtésére pedig csak a fentiek betartásával tudsz majd törekedni, ha akarsz egyáltalán. Ám ennek felismerése nélkül e törekvés sem jöhet létre. A felismeréshez viszont idő, nagyon sok idő kell. Sokszor több, mint amennyi a rendelkezésedre áll, úgyhogy igyekezz kedves olvasó, ha jól akarod érezni magad. Ne mérd az időt, ne halogasd a jó döntéseket, mert sem te, sem senki más nem tudja, hogy mennyi van belőle.
És, hogy kitérjek a címre végre: -a feleségem és a sógornőm egy karórával ajándékoztak meg a születésnapomon. Nagyon megörültem neki, mert imádom az órákat és van is belőlük néhány, ám valahogy igen rövid időt élnek meg nálam épen mert ezért, vagy azért, de valahogy mindig idő előtt tönkremennek. Utálok a tekintetemmel a környezetemben órákat keresni, ha tudni akarom, hogy éppen hány óra van. Rossz, ha vezetés közben kell ezért mondjuk a mobiltelefonod után kotorászni, mert egy karóra birtokában csak felemeled a kezed, rápillantasz és máris tudod, hogy mennyi az idő. Én meg valahogy szeretem tudni, akkor is ha sehová sem sietek. Hülye szokás. Abból az időből való, amikor még állandóan hajtottam. Ám, ha valahová időre kell menned, ha várnak rád és udvarias ember vagy, nem baj, ha rendelkezel egy karórával és időben érsz oda (bárhová).
Az életünk egyébként sem más, mint maga az idő. De sajnos nem rendelkezünk vele korlátlanul, és amíg e földön járunk sokszor kell beosztanunk, hogy jusson mindenre. A karóra birtokában ez persze jóval könnyebb, mert több feladatot, elintéznivalót lehet belesűríteni egy órába, ha tudod, hogy mennyi van még hátra belőle.
De ugyanez az óra arra is alkalmas, hogy megmutassa: -mikor jön el az idő, hogy megállj. Figyelmeztet, hogy arra a napra már tedd félre a munkát, a kötelezettségeket, hogy átlépj a másik életedbe, ahol -ha tényleg szerencséd van- a magad kialakította harmónia vár. Ahol nem nyomaszt a világ egyetlen baromsága sem. Óra nélkül -nekem- nem megy ez sem. (Olyan jó ránézni a munkanap vége előtt úgy két perccel.) Az óra, amely arról tájékoztat, hogy most már indulnom kell (bármikor, bárhová mert alapvetően pontos ember hírében állok), jelzi azt is, ha meg kell állnod. Már, ha észreveszed ezt. Örkény István mondta egyszer: "Tíz percet is lehet jól beosztani, és lehet rosszul harminc évet." Igyekezz hát kedves olvasóm jól beosztani azt, amid van. Mert igazából sohasem tudhatod, hogy mennyid van. Hát ezért szeretem én a karórákat. Kicsit kusza tudom, de remélem segíthettem.
Nos ebből eziádig csupán egyetlen év telt el, így nem nagy durranás egy ilyen szülinap. Valami azonban mégis szöget ütött a fejembe: -ez pedig az idő múlása. Sok szempontból fontos, hogy mérjük az időt a perceket, az órákat, a napokat, az éveket. Először mindez azért fontos, mert az értelmünk kinyílását követően szinte várjuk a felnőtté válást. (Pedig most már tudjuk, tudom, hogy ezidáig talán gyermeknek volt a legjobb lenni.) Az iskoláink váltásakor meggyőződésünk, hogy a világ a miénk, annak mi vagyunk a közepe és minden csak rólunk szól. Persze előbb, vagy utóbb mindannyian rájövünk, hogy ez nem így van pontosan és erre különböző módokon reagálunk.
Van, aki küzd és sokan feladják. Aki küzd, hajt, hogy haladjon valamire az vagy túlzásba viszi és idő előtt kidől a sorból, (amikor is vagy meghal, vagy rabjává válik saját -anyagi- gazdagságának és szinte biztos, hogy egy kiállhatatlan, fösvény szar emberré válik) vagy, ha szerencséje van, idővel megtalálja az egyensúlyt a munka, a pénz, a javak és a család, így maga a boldogság között. Aki viszont már az elején feladja, az inni, drogozni kezd és ebbe süllyed el teljesen, esetleg öngyilkos lesz. (Ez utóbbiból sokat, túl sokat láttam, de szerencsére ők jóval kevesebben vannak, mint azok, akik "túlélik" a saját életüket.)
De akárhogy sikerül végül megélni az életedet, a mindennapjaidat egy biztos: -mindenhez idő kell! Néha néhány másodperc is számít, mint Lacinak (akiről önálló oldalon emlékeztem meg), de sok-sok folyamat megértéséhez évekre, évtizedekre van szükség. Ilyen az egyensúly is.
A szüleim mindketten több, mint tíz éve halottak már (igen fiatalon ragadta el mindkettejüket a halál), melyből persze egyértelműen következik, hogy az élet megértéséhez nem sok támaszom maradt, egyedül kellett boldogulnom a húszas éveim közepétől és így kicsit más minden. Nem kifejezetten jó. Kétszer váltam, melyet elsősorban annak köszönhetek, hogy elbillent a mérleg a munkám (munkáim, feladataim, vállalkozásaim, ötleteim) felé. A kőkemény hajtás persze meghozta a várt anyagi jólétet, de -mai szemmel visszatekintve- felborult értékítéletem nem a jó irányba terelt. Ne érts félre nem lettem kőgazdag nagyképű bunkó, csak túl sok energiát fektettem e jólét megteremtésébe.
Ma már tudom, hogy mindez sehová sem vezet. Tudom, mert lényegesen szerényebb körülmények között élve, a határvonalat réges-rég meghúzva folyamatos az egyensúly. Sokkal jobban figyelek a környezetem rezdüléseire, ezért mondjuk mindennél fontosabb, hogy hogy érzi magát az állapotos feleségem, mint mondjuk az, hogy mennyit kerestem ma. (A tárgyakból annyi van, hogy ha egy kis pénzt viszel magaddal a boltba, még adnak is belőle.)
A lakásod legyen lakható, az autód működjön, legyen biztonságos. Mindenből annyit végy, amennyire szükséged van, mindenért csak annyit fizess, amennyit az a dolog ér, egyetlen forinttal se többet. Mert semmi értelme, hogy a tiéd jobb, vagy éppen sokkal jobb legyen, mint a másé, ha az, amid van is jó.
Az egyensúly megteremtésére pedig csak a fentiek betartásával tudsz majd törekedni, ha akarsz egyáltalán. Ám ennek felismerése nélkül e törekvés sem jöhet létre. A felismeréshez viszont idő, nagyon sok idő kell. Sokszor több, mint amennyi a rendelkezésedre áll, úgyhogy igyekezz kedves olvasó, ha jól akarod érezni magad. Ne mérd az időt, ne halogasd a jó döntéseket, mert sem te, sem senki más nem tudja, hogy mennyi van belőle.
És, hogy kitérjek a címre végre: -a feleségem és a sógornőm egy karórával ajándékoztak meg a születésnapomon. Nagyon megörültem neki, mert imádom az órákat és van is belőlük néhány, ám valahogy igen rövid időt élnek meg nálam épen mert ezért, vagy azért, de valahogy mindig idő előtt tönkremennek. Utálok a tekintetemmel a környezetemben órákat keresni, ha tudni akarom, hogy éppen hány óra van. Rossz, ha vezetés közben kell ezért mondjuk a mobiltelefonod után kotorászni, mert egy karóra birtokában csak felemeled a kezed, rápillantasz és máris tudod, hogy mennyi az idő. Én meg valahogy szeretem tudni, akkor is ha sehová sem sietek. Hülye szokás. Abból az időből való, amikor még állandóan hajtottam. Ám, ha valahová időre kell menned, ha várnak rád és udvarias ember vagy, nem baj, ha rendelkezel egy karórával és időben érsz oda (bárhová).
Az életünk egyébként sem más, mint maga az idő. De sajnos nem rendelkezünk vele korlátlanul, és amíg e földön járunk sokszor kell beosztanunk, hogy jusson mindenre. A karóra birtokában ez persze jóval könnyebb, mert több feladatot, elintéznivalót lehet belesűríteni egy órába, ha tudod, hogy mennyi van még hátra belőle.
De ugyanez az óra arra is alkalmas, hogy megmutassa: -mikor jön el az idő, hogy megállj. Figyelmeztet, hogy arra a napra már tedd félre a munkát, a kötelezettségeket, hogy átlépj a másik életedbe, ahol -ha tényleg szerencséd van- a magad kialakította harmónia vár. Ahol nem nyomaszt a világ egyetlen baromsága sem. Óra nélkül -nekem- nem megy ez sem. (Olyan jó ránézni a munkanap vége előtt úgy két perccel.) Az óra, amely arról tájékoztat, hogy most már indulnom kell (bármikor, bárhová mert alapvetően pontos ember hírében állok), jelzi azt is, ha meg kell állnod. Már, ha észreveszed ezt. Örkény István mondta egyszer: "Tíz percet is lehet jól beosztani, és lehet rosszul harminc évet." Igyekezz hát kedves olvasóm jól beosztani azt, amid van. Mert igazából sohasem tudhatod, hogy mennyid van. Hát ezért szeretem én a karórákat. Kicsit kusza tudom, de remélem segíthettem.
172. NAPIJÓ
2011. szeptember 10. Szombat
Egy nehéz nap után picit bepálinkázni és ezután tervezni az estét.
(Nem rossz, nem rossz.)
2011. szeptember 8., csütörtök
171. NAPIJÓ
2011. szeptember 8. Csütörtök
Aki ismer bennünket, az tudja,
hogy miért is maradtak el a NAPIJÓ-k.
Nehéz annyi szenvedés láttán most jót találni.
(És megvallom, nagyon nem is kerestem.)
Ha csak nem azt, hogy ismét írok.
(Mert az meg egyébként jó.)
2011. szeptember 1., csütörtök
170. NAPIJÓ
2011. szeptember 1. Csütörtök
Ma 14:00-kor megszülettem!
(Mi más, mint ez!
Igaz, hogy nem most volt,
de ettől még ez nagyon jó dolog.)
169. NAPIJÓ
2011. augusztus 31. Szerda
Ha segíthetsz.
(Ha úgy érzed, segíteni tudsz
a lehető legrosszabb helyzetben is.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)