138. NAPIJÓ

2011. augusztus 01. Hétfő

Augusztus!

Ez egy nagyon szép hónap!

(Ez a nap nekem már ettől jó!)

137. NAPIJÓ

2011. július 31. Vasárnap

Na ma meg aztán adj a pihenésnek is!

(Főleg, ha szar az idő, no meg, ha tegnap tényleg megfogadtad a tanácsaimat.

Én igyekeztem. Bringáztam a srácaimmal,

ebédeltem egy igen jót a feleségemmel és a sógornőmmel

-aki egyébként a barátom is-

este pedig belecsaptunk a lecsóba a barátainkkal!

Úgyhogy ma tényleg csak pihenek.)

136. NAPIJÓ

2011. július 30. Szombat

Élj ma teljes életet!

(Ne hagyd, hogy csak úgy elteljen az idő!)

135. NAPIJÓ

2011. július 29. Péntek

Na most felejtsd el végre a munkahelyedet!

(De csak akkor lesz ez valóban NAPIJÓ, ha tényleg

képes vagy abbahagyni a kattogást!

Tedd meg mint én. Nekem bejön!)

134. NAPIJÓ

2011. július 28. Csütörtök

Nehéz a heted? Sebaj, holnap vége lesz!

133. NAPIJÓ

2011. július 28. Csütörtök

Minden egyes nap

(ahogy ez a mai is)

egy újabb kis lépés a céljaid felé!

132. NAPIJÓ

2011. július 27. Szerda

Mikor úgy érzed: -végre sikerült utolérned magad.

(Mint most nekem a NAPIJÓ bejegyzésekkel.)

131. NAPIJÓ

2011. július 26. Kedd.

Amikor a sima hétköznapodba becsap a bomba.

(Mondjuk egy új, teljesen ismeretlen hiba formájában.

S hogy mi ebben a jó? Az, ha megoldod!)

130. NAPIJÓ

2011. július 25. Hétfő

Nos, lépjünk tovább!

(Mert mindig, minden helyzetből tudni kell továbblépni.

Az élet már csak ilyen.)

129. NAPIJÓ

2011. július 24. Vasárnap

Lásd a 2011. július 23-i bejegyzést.

(Mert ma sajnos tök ugyanaz a helyzet.)

128. NAPIJÓ

2011. július 23. Szombat.

Munka? Á dehogy. Legfeljebb úgy tűnik.

(Ám ha a mai napon mégis dolgoznod kell, abban meg az lehet a jó,

hogy a munka mennyisége meg sem közelíti a hétköznapi mennyiséget.) 

Lássuk, hogy Öszöd óta ki hazudik még?!

Hello kedves olvasó!

Kérlek engedd meg, hogy két idézettel kezdjek ezúttal ismét kedves olvasóm. Mindkét mondatot egy fontos személytől hallhattuk, lásd hát:

"A nyugdíj előtt állók számára szeretném bevezetni a védett kor intézményét, mert nem emberséges, hogy nyugdíj előtt álló embereket utcára tegyenek, nem törődve azzal, mi lesz velük."

Nos ehhez képest a Munka Törvénykönyvének módosítása alapján, azokat, akik öt évvel állnak a nyugdíj előtt, a jövőben (már, ha hatályba lép az új törvény) bármikor el lehet majd bocsátani, szemben azzal, hogy ezt korábban csak különösen indokolt esetben tehette meg a munkáltató. De, hogy ne szaladjak mindjárt e post elején olyan nagyon el az eredeti ígéretemtől, itt egy újabb idézet:

".. hálásak vagyunk a nőknek, és ezt a családpolitikai intézkedésekkel honoráljuk..."

A Munka Törvénykönyvének érvényben lévő változata szerint a táppénzen lévők, a várandósak, a lombikbébi programban résztvevők, GYES-en, GYED-en lévők, illetve azok a dolgozó nők, akiknek a legkisebb gyermekük nincs három éves, csak rendkívüli felmondással távolíthatóak el a munkahelyükről. Ez egy ún.: -védelmi időszak, melyben ma elég kicsi az esély arra, hogy a fentiek közül bárki kirúgjanak, kirúghassanak. A módosítás szerint a jövőben az minden probléma nélkül megtehető lesz majd.

Na kérem mi ez, ha nem parasztvakítás, csúsztatás, ferdítés, de mondhatnám úgy is (és ez fog a legközelebb állni az igazsághoz), hogy hazudozás. Nemcsak a választási ígéretekkel megy szembe a kormány jelenlegi intézkedésinek zöme, hanem az azóta elhangzott nyilatkozatokkal (a fentiek június elejiek), a nagy nemzeti konzultációban (vagy miben) kapott válaszokkal (egyszerűen nem tudom nagybetűkkel írni a kormány "egyeztetésnek" hívott valamijét) és még sorolhatnám.

Megosztotta az embereket a politika. De jobban a politikai szereplők. Amikor a rendvédelmi dolgozók, a jogaik elvételekor az utcára vonultak, a fanyalgók, az ős Fidesz fun-ok, és különösen a Lázár-féle demagógok mindezt arra használták, hogy az addigra már jócskán lejáratott tűzoltók, rendőrök, katonák becsületét végleg a sárba tiporják, azt hazudva az embereknek, hogy akik eddig sem szerettek dolgozni, azok ezután még az utcán is "rendetlenkednek". (Megjegyzem: -lakástüzeket eloltani, gyilkosokat, rablókat kézre keríteni, vagy éppen a politika kedvéért Afganisztánban harcolni és meghalni a Fidesz szerint nem munka.)

Akkor a tüntetéseket szervezők azt állították: - a rendvédelmisek után majd jönni fog a mindenki mást (értsd. -munkavállalót) nagyon súlyosan érintő további intézkedések tömkelege, de nem hittek a kormány által egyszerűen csak "bohócoknak" titulált tüntetők ezreinek. De láss csodát: -a munkavállalók a kormány szemében úgy tűnik ugyanolyan alja nép, mint a rendvédelem dolgozója. A kormány tagjai és annak vezetője olyan manapság, mint az elefánt a porcelánboltban. Igazán nem tesz különbséget, nincs előtte sem Herendi, sem Zsolnai, csak a vezér által kijelölt út. És a kormány most aztán tapos, de rendesen.

Bár itt jegyezném meg: -akárhogy is áll az ország, egyesekre ez az elefánt sem lépett rá, sőt ez is a hátára veszi őket, ahogy tette azt az előző összes elefánt eddig. Szerintem mindenki tudja mire gondolok. Az a baj, hogy úgy nem nehéz ígérgetni, hogy az ígéretet halló fülek minden egyébre süketek. Nem nehéz úgy ígérgetni és "gazdaságot építeni", hogy a kisember hátán lépdelünk a saját meggazdagodásunk felé, elvéve tőle lassan mindenét.
Lázár János szerint ezzel nincs semmi baj, mert a hibázó Fidesz politikus szavait majd a Fidesz kijavítja, ahogy teszi (vagy tenné, ha mindenki teljesen hülye lenne ebben az országban) a fenyegetőző Balázs úr esetében is. De már olyan sok a demagógia, a fenyegetőzés, a megtorlás és a hazugság, hogy ki sem látszanak belőle. És én nem szeretem így ezt a "demokráciát". Remélem segíthettem.

Hát tényleg elment!

Hello kedves olvasó!

Ha akarnék mondjuk egy hivatalos sajtóközleményt írni (de nem akarok) arról, ahogy ma eltemettük a Lacit, akkor az nagyjából így szólna:

Ma délután, 15:00-kor, a visontai Köztemetőben kísérték végső útjára a Beyond zenekar dobosát, Zavarkó Lászlót. A negyvennégy éves zenész július 10-én, egy tragikus motorbaleset következtében vesztette életét, a heves megyei Mátrafüred külterületén. (Mintha egy halálos kimenetelű motorbaleset másmilyen is lehetne, mint tragikus.)

Amikor ilyet olvas az ember, akkor nem is gondol bele, hogy egy ilyen röpke újságcikk tulajdonképpen mennyire személytelen, rideg (sok esetben példányszám-növelő), ahogy abba se nagyon gondolunk bele, hogy hány, meg hány ilyen hírrel találkoztunk ezidáig naponta. Átfutottunk a hír felett, majd lapozva már egy újabb, izgalmas témát feszegető cikket olvastunk, elfelejtve a korábbi néhány másodpercben szerzett ismereteket.

Amikor ma délután a temetésen megjelentem, azért, hogy valóban végső búcsút vegyek egy kortársamtól, életem egy bizonyos szakaszát én vele temettem, mert (még mindig hihetetlen leírni), de rossz lesz úgy beszélni Laciról, mint a múlt egy szeletéről, mint olyan valakiről, aki meghalt. Pedig meghalt és ez tény és így, hogy ma eltemettük, már fel is fogom lassan, hogy valóban meghalt.

Amikor e cikk mondanivalója körvonalazódott bennem, először azt gondoltam: -furcsa, hogy engem, aki a halált, a halál közelségét oly sokszor és az elképzelhető  legváltozatosabb formákban, módokban megtapasztaltam már, ennyire megérint a dolog. Aztán rájöttem, hogy ebben mégsincs semmi különös. Mert most nem egy vadidegenről gondolkodom, nem egy távoli személy halálát szemlélem a híradóban, vagy nem egy idióta öngyilkost helyszínelek, hanem egy barátomat temetem. Még jó, hogy megérint. Az igazi baj az lenne, ha nem érintene meg.

Közben azért (megpróbálva elfogadni a tényt) sulykolom magamba a gondolatot, hogy Laci tényleg meghalt, és valóban elment innen. Egy temetés nem a legjobb apropó arra, hogy régen látott barátokat, haverokat, ismerősöket lásson újra az ember. Most (nyilvánvalóan) mégis ez történt, és az arcokat látva felidézhettem a tíz-húsz évvel ezelőtti emlékeket. Ha nem is pontosan, de az érzést, ahogy akkor éltem, éltünk ezekkel az arcokkal -s köztünk Lacival- azt mindenképpen. Hát ettől olyan furcsa és hihetetlen ez az egész. 

Az arcok nem sokat változtak csak épp ma nem mosolygott senki. Pedig én így emlékszem rájuk. Amikor Lacit, -motoros szokás szerint- a sír mellett álló, beindított motorkerékpárok üveghangig húzott gázzal, talán az egész községet megrengető,  lélekbemarkoló dübörgése mellett végső nyugalomra helyezték, akkor ezek az ismerős  arcok -velem együtt-  megrendülten álltak a nyitott sír felett. A motorok mindent elsöprő hangorkánja és a sír előtt, Laci elmaradhatatlan, krémszínű baseball-sapkáját szorongató fiának látványa bizony az én szemembe is könnyeket csalt. Ez már nekem is sok volt, pedig láttam már ezt-azt, de -ismét, immáron sokadszor- meg kellett állapítanom, hogy a halál (ahogy az élet maga), nagyon sokszínű és nem lehet egyformán viszonyulni mindenhez.

A temetés után néhány nagyon régen látott emberrel sikerült pár szót váltanom, de mindenkivel csak olyan dolgokról esett szó, amely témák köszönőviszonyban sincsenek egy temetéssel. Tündivel a Balatonon száz éve készült (akkor már) színes fotókról, Mariannal a közte és Laci között száz éve változatlanul fennállt barátságukról, Babu állapotáról.

Az autóban hazafelé menet persze tovább beszélgettünk, és ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy egy ilyen eset újra és újra rávilágít a szeretet és a barátságok fontosságára. Felértékelődött bennem mindaz, amit a szeretteim, a feleségem, a fiaim, a barátaim iránt éreztem és érzek. Az ember társaslény, egyszerűen kellünk egymásnak és ezért fáj olyan nagyon a visszafordíthatatlan! Éppen ezért, amikor elbúcsúztam a többiektől, akkor a lehető legkomolyabban gondoltam a mondatot: -vigyázzatok magatokra a hazafelé vezető úton.

És hát szia Laci! Most már tényleg értem, hogy miért érintett meg ennyire a halálod! Mert nem egy idegen vagy, akiről a híradóban hallok, vagy akiről olvasok egy nyúlfarknyi cikket akárhol. Éppen ezért az emlékedre írt korábbi írásomnak biztosítottam egy állandó oldalt a lapon belül, mert nehezen viselném, ha csak egy -az interneten egyre távolodó- cikk lenne, lennél az archívumban. És bár nem vagyok motoros, mégis így köszönök el: -Legyen széles az utad! Remélem -mindenkinek- segíthettem.

127. NAPIJÓ

2011. július 22. Péntek

Az, hogy nem esett a temetésen az eső?

(Ahogy vesszük. Még akár ez is lehet jó.)

126. NAPIJÓ

2011. július 21. Csütörtök

Kulturáltan, de határozottan elhajtani egy

(téged ismeretlen számon hívó) 

-magát bizonyára a legjobb üzletembernek tartó-

elsőre levakarhatatlannak tűnő idiótát.

(Mondom neki, hogy nem kérem, erre folytatja a mondókáját. Agyatlan.)