2011. július 22., péntek

Hát tényleg elment!

Hello kedves olvasó!
Ha akarnék mondjuk egy hivatalos sajtóközleményt írni (de nem akarok) arról, ahogy ma eltemettük a Lacit, akkor az nagyjából így szólna:
Ma délután, 15:00-kor, a visontai Köztemetőben kísérték végső útjára a Beyond zenekar dobosát, Zavarkó Lászlót. A negyvennégy éves zenész július 10-én, egy tragikus motorbaleset következtében vesztette életét, a heves megyei Mátrafüred külterületén. (Mintha egy halálos kimenetelű motorbaleset másmilyen is lehetne, mint tragikus.)
Amikor ilyet olvas az ember, akkor nem is gondol bele, hogy egy ilyen röpke újságcikk tulajdonképpen mennyire személytelen, rideg (sok esetben példányszám-növelő), ahogy abba se nagyon gondolunk bele, hogy hány, meg hány ilyen hírrel találkoztunk ezidáig naponta. Átfutottunk a hír felett, majd lapozva már egy újabb, izgalmas témát feszegető cikket olvastunk, elfelejtve a korábbi néhány másodpercben szerzett ismereteket.
Amikor ma délután a temetésen megjelentem, azért, hogy valóban végső búcsút vegyek egy kortársamtól, életem egy bizonyos szakaszát én vele temettem, mert (még mindig hihetetlen leírni), de rossz lesz úgy beszélni Laciról, mint a múlt egy szeletéről, mint olyan valakiről, aki meghalt. Pedig meghalt és ez tény és így, hogy ma eltemettük, már fel is fogom lassan, hogy valóban meghalt.
Amikor e cikk mondanivalója körvonalazódott bennem, először azt gondoltam: -furcsa, hogy engem, aki a halált, a halál közelségét oly sokszor és az elképzelhető  legváltozatosabb formákban, módokban megtapasztaltam már, ennyire megérint a dolog. Aztán rájöttem, hogy ebben mégsincs semmi különös. Mert most nem egy vadidegenről gondolkodom, nem egy távoli személy halálát szemlélem a híradóban, vagy nem egy idióta öngyilkost helyszínelek, hanem egy barátomat temetem. Még jó, hogy megérint. Az igazi baj az lenne, ha nem érintene meg.
Közben azért (megpróbálva elfogadni a tényt) sulykolom magamba a gondolatot, hogy Laci tényleg meghalt, és valóban elment innen. Egy temetés nem a legjobb apropó arra, hogy régen látott barátokat, haverokat, ismerősöket lásson újra az ember. Most (nyilvánvalóan) mégis ez történt, és az arcokat látva felidézhettem a tíz-húsz évvel ezelőtti emlékeket. Ha nem is pontosan, de az érzést, ahogy akkor éltem, éltünk ezekkel az arcokkal -s köztünk Lacival- azt mindenképpen. Hát ettől olyan furcsa és hihetetlen ez az egész. 
Az arcok nem sokat változtak csak épp ma nem mosolygott senki. Pedig én így emlékszem rájuk. Amikor Lacit, -motoros szokás szerint- a sír mellett álló, beindított motorkerékpárok üveghangig húzott gázzal, talán az egész községet megrengető,  lélekbemarkoló dübörgése mellett végső nyugalomra helyezték, akkor ezek az ismerős  arcok -velem együtt-  megrendülten álltak a nyitott sír felett. A motorok mindent elsöprő hangorkánja és a sír előtt, Laci elmaradhatatlan, krémszínű baseball-sapkáját szorongató fiának látványa bizony az én szemembe is könnyeket csalt. Ez már nekem is sok volt, pedig láttam már ezt-azt, de -ismét, immáron sokadszor- meg kellett állapítanom, hogy a halál (ahogy az élet maga), nagyon sokszínű és nem lehet egyformán viszonyulni mindenhez.
A temetés után néhány nagyon régen látott emberrel sikerült pár szót váltanom, de mindenkivel csak olyan dolgokról esett szó, amely témák köszönőviszonyban sincsenek egy temetéssel. Tündivel a Balatonon száz éve készült (akkor már) színes fotókról, Mariannal a közte és Laci között száz éve változatlanul fennállt barátságukról, Babu állapotáról.
Az autóban hazafelé menet persze tovább beszélgettünk, és ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy egy ilyen eset újra és újra rávilágít a szeretet és a barátságok fontosságára. Felértékelődött bennem mindaz, amit a szeretteim, a feleségem, a fiaim, a barátaim iránt éreztem és érzek. Az ember társaslény, egyszerűen kellünk egymásnak és ezért fáj olyan nagyon a visszafordíthatatlan! Éppen ezért, amikor elbúcsúztam a többiektől, akkor a lehető legkomolyabban gondoltam a mondatot: -vigyázzatok magatokra a hazafelé vezető úton.
És hát szia Laci! Most már tényleg értem, hogy miért érintett meg ennyire a halálod! Mert nem egy idegen vagy, akiről a híradóban hallok, vagy akiről olvasok egy nyúlfarknyi cikket akárhol. Éppen ezért az emlékedre írt korábbi írásomnak biztosítottam egy állandó oldalt a lapon belül, mert nehezen viselném, ha csak egy -az interneten egyre távolodó- cikk lenne, lennél az archívumban. És bár nem vagyok motoros, mégis így köszönök el: -Legyen széles az utad! Remélem -mindenkinek- segíthettem.

Megjegyzés küldése