2014. február 9., vasárnap

The slider, a hihetetlen folytatás

Hello kedves olvasóm!


Ha egy ideje forgatod már a blog "lapjait", akkor ismert lehet előtted néhány korábbi, hasonló címmel bíró írás (ha nem, akkor keress rá a keresőben, vagy az archívumban), amelyekben -az ismert televíziós sorozat után szabadon- párhuzamos világokba kalauzoltalak el benneteket. Ezen a gondolati síkon született a legújabb postom. Kicsit rémisztő, kicsit szürreális, de legalább a miénk. Íme:

A szokásos jelenségek ezúttal alig kísérték az érkezésemet. Lehet, hogy az aktuális időjárás volt az oka, hiszen borongós nappalra "érkeztem" és (ahogy ezt már megszokhattátok) ismét a Kossuth tér közelébe.
Szerencsére megint sikerült a tértől távolabb landolnom és magam egy rövid ideig örültem is ennek. Ám e világ láttán hirtelen háttérbe szorult az estleges leleplezésem feletti aggodalmam.
A Kossuth térre ezúttal az arra merőleges Alkotmány út felől láttam rá, miután kiléptem az érkezésem helyszínéül szolgáló egyik tágas kapualjból. A borult ég szürke fénye kissé egysíkúvá tette az elém táruló látvány színeit és az eső durván egybemosta az utcák kövén folyó koszt. A vérrel! 
Amerre elláttam, az utca két oldalán mindenütt hullák hevertek. Férfiak, nők vegyesen. Sokan viseltek sima utcai ruhát, de legtöbbjükön kabátjaik felett volt valamiféle védelmi felszerelés is. Kin motoros protektor, kin kerékpáros sisak. Mindenesetre ez azért eltért a normál hétköznapi viselettől. A holttestek elhelyezkedése is furcsa volt (már amennyire a fentieken túl nevezhetek még furcsának bármit is), mégis valami számomra ismeretlen erő körkörösen szórta szét a szerencsétleneket az utcában úgy, hogy végül többnyire mindannyian az Alkotmány utat övező nagy házak tövében kötöttek ki. Mintha egy hatalmas kéz csapott volna közéjük, hogy aztán egyesével vagdossa a falhoz ezeket az embereket. A sérüléseik rémisztőek voltak. Olyannyira, hogy -bár meglehetősen edzettnek mondható vagyok e téren- mégis, némelyikükre még én sem bírtam ránézni. Katonát, vagy rendőrt csak elvétve láttam a holtak közt.
A másik nehezen emészthető dolog, az a várost uraló szinte teljes csend volt. A szokásos közlekedési zajok, a buszok motorjának erőteljes zúgása, a személyautók kerekeinek surranó hangja, a villamos csörömpölése ezúttal nem volt hallható. A csendet néha egy, a távolban elrepülő harci helikopter rotorjainak, illetve újabban a drónok semmivel össze nem téveszthető zaja ugyan időnként megtörte, de ezen felül csakugyan halálos csend volt. 
Amit még furcsállottam, az az volt, hogy a lőpor és az égett műanyag szagán kívül nagyon nem éreztem mást, így arra következtettem, hogy bármi is történt itt, az nem olyan régen történhetett, mert a földön heverő emberi testek még nem indultak oszlásnak. Mert az ezzel járó -nagyon is- jellegzetes szagot egyáltalán nem éreztem.
Az első sokk után elhatároztam, tovább kell menjek ahhoz hogy megállapíthassam: -vajon ez az én világom-e, mert amit eddig láttam, az sok jót nem ígért. Kicsit félve indultam el a Kossuth tér felé (amit onnan, ahol álltam, nemigen láthattam az Alkotmány út Kossuth tér felőli végére épített barrikád miatt), de elhatároztam, hogy az itt tartózkodásom közel három órája alatt megpróbálok a végére járni annak, hogy mi történhetett itt.
A katonai előképzettségemnek köszönhetően ezután a fal tövében, magamat összehúzva, a természetes fedezékeket mindig kihasználva, lassan haladtam előre. A terebélyes, ám a robbanástól megtépázott fák koronája, egy-egy felborult autó elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy észrevétlenül közelítsem meg az utca végén, kiégett villamoskocsikból, (ahogy elnéztem korábban combinók lehettek) építési törmelékből, szemétből, és újszerű állapotban lévő, rendszám nélküli, fekete Mercedesek maradványaiból emelt tákolmányt. Azt már az elején észleltem, hogy a barrikád közepe hiányzik. Ösztönösen közelítettem meg inkább ezt a nyílást, mert jobbnak láttam az utcaszintjén maradni, szemben azzal, hogy a fal tövében felmászok a tetejére. Tudja Isten - gondoltam, ahogy így elnézem, a másik oldalon még lövészek is lehetnek.  
A barrikád közepén tátongó lyukban fel is fedeztem a keletkezése okát. A kráter mélyén egy furcsán kitekeredett légvédelmi löveg megfeketedett maradványait láttam, lőszerek nélkül. A dolog nagyon úgy nézett ki, hogy valakik (talán a hátam mögött heverő emberi maradványok) még életükben hurcolták oda a löveget, hogy azzal belőhessék a Parlament épületét. Akkor még nem tudtam, hogy ez vajon sikerült-e nekik, de abban ezután már biztos voltam, hogy válasz rövid és velős lehetett. 
Az Országgyűlésnek otthont adó Duna parti épület fölött most is ott köröző harci helikopterek egyike vélhetőleg célba vette a löveget és annak kezelőit, majd -úgy tűnt- egyetlen lövéssel elrendezte a lázadók sorsát. Ahogy elnéztem, nem voltak belövések az Alkotmány úti épületek barrikád felőli homlokzatán, csupán a barrikád közepén bekövetkezett robbanás rongálta meg azokat, és szórta szét azt a közel száz embert, akik ekkor ott serénykedhettek.
Kinéztem a Parlamentre. Az épület központi részén álló kupola sajnos nem volt ott és a kupolához közeli tetők és tornyok is sérült csontokként meredtek az égbe, de ezt leszámítva az épület állt. Még állt. Előtte, a Kossuth téren, egy homokzsákokból álló magas kerítés mögött hatalmas sátrak álltak. A kerítés néhány magaslatán acéllemezekkel megerősített géppuskafészkekben rendőri egyenruhát viselő férfiak álltak őrt. A tábor főbejárata az Alkotmány utca felé néző szűkülő, hatalmas betonakadályokkal tűzdelt út volt, melynek széleit ugyanilyen akadályok képezték, tehát a tábort, csak ezen az egy úton lehetett megközelíteni, legalább két géppuska tűzvonalában. 
Tiszta Bagdad! - gondoltam, amikor durván összerezzentem, mert valaki megveregette a vállam. Gyorsan megfordultam, felkészülve mindenre, de hamar hátrébb kellett húznom az agyaraimat, mert az engem megbökdöső, csak egy -először valamiért furcsán ismerősnek tűnő- szakadt kabátú, kormos arcú fiatal lány volt, akinek a homlokán egy ránézésre nem túl komoly, friss felületi sebből vér szivárgott az arcára. A lány intett, hogy kövessem, majd együtt csendben elhagytuk a barrikádot.
A következő majd egy órában a Nyugati pályaudvar egy csendes zugába húzódva a lány (akiről később kiderült, hogy az ebben a világban is futó Éjjel nappal Budapest című dokureality egyik szélnek eresztett szereplője volt) elmesélte, hogy az állapot, amit láthattam, közel másfél hónappal korábban kezdődött. Elmondta, hogy az áprilisi választásokat követően ebben a világban is a korábbi kormánypárt nyert (bár itt nem konkrétan Fidesznek, hanem valami hasonlónak hívták), de csak olyan kis különbséggel, hogy az ellenzék, csalást kiáltva az utcára hívta híveit. A miniszterelnök ezután rendkívüli állapotot hirdetett, mint mondta a "demokrácia védelmében", bár a lány szerint ennek az egésznek inkább volt köze a hatalom megtartásához és megszilárdításához, mint a demokráciához.
A rendkívüli állapotban bevezetett kijárási tilalomhoz nem szokott emberek azonban ezt nemigen akarták tudomásul venni. Ebből tehát egyenesen következtek az első, statáriális, nyílt utcai kivégzések, melyeket a legnagyobb jóindulattal sem lehetett egyszerű rendőri túlkapásnak tekinteni és, mert az itt élő emberek sokkal kevesebbért is az utcára mentek korábban, nagyon hamar polgárháborúba torkollott a miniszterelnök demokráciavédelmi elmebaja.
Azt is megtudtam a lánytól, hogy a lakosság ellátása szinte azonnal megszűnt Budapesten, ahogy azt is, hogy ez is a miniszterelnök egyik téveszméjének következménye volt, aki azt hitte, hogy ki tudja éheztetni az ellenzékét. Így hamar megszűnt a városban végleg a  közbiztonság is, hiszen az emberek a puszta túlélésért kezdtek fosztogatni. Érdekességként mesélte el, hogy az automata rendszereknek köszönhetően, az interneten bárki végig követhette, ahogy az itt szintén futó Való Világ 6 agyatlan szereplő majdnem éhen döglöttek a "villájukban", mert a polgárháború forgatagában mindenki megfeledkezett róluk egy időre, ők meg voltak olyan ostobák és korlátoltak, hogy azt hitték: -minden, ami velük történt az a műsor része. Végül persze az egyik internetezőnek eszébe jutott értesíteni a legrosszabb körülmények közt is hellyel-közzel működő rendőrséget, akik a tűzoltók segítségével kimenekítették és kórházba szállították a szereplőket, majd letartóztatták az épp hírműsorok készítésével foglalatoskodó producereket. Hát igen, mindent a nézettségért. Itt is.
A lány ezután elsietett, hivatkozással a rövidesen kezdődő kijárási tilalomra. A homloksebéről nem tudtam meg semmit, de az elég beszédes, hogy a robbanás után az Alkotmány utcában találkoztunk. 
Az időm lejárt, és a következő ugrásig már csak egy órám maradt. Kiléptem hát a Nyugati pályaudvar viszonylagos biztonságot nyújtó menedékéből. Gondoltam körülnézek egy kicsit, ugyanis a Bajcsy körút csendesnek és biztonságosnak tűnt. A pusztítás nyomai itt is jól láthatóak voltak. A keresztutcák egyikében öt, vagy hat új, sárga-piros mentőautót pillantottam meg. Némelyikük kiégett, néhány "csak" nyitott ajtókkal, betört ablakokkal, szétlőve és kifosztva állt az egykor volt mentőközpont előtt. A szomorú látványt magam mögött hagyva és a látottakat összességében értékelve kellett konstatálnom, hogy a "harcban álló" felek egyikének sem szent semmi.
Kiértem ismét a Bajcsyra. Az épületek homlokzatán itt, ezen a Budapesten sok helyütt óriásplakátok hirdették a nemrégiben lecsengett választásokat. Ahogy nálunk, úgy itt is látható volt az azóta már elhíresült plakát, ahol az ellenzék prominensei, maguk előtt táblát tartva, köztük egy bohóccal álldogálnak és a plakát feliratának tanulsága szerint nem kellene nekik ismét négy évet adni. 
A málladozó plakátok mellett azonban voltak újabbak is, amelyek viszont már a polgárháború kitörése óta kerülhettek a helyükre. Szinte kivétel nélkül mindegyik (agyrém és agymosás egyben) az itteni Áder Jánost és Orbán Viktort ábrázolták a hadsereg tábornoki egyenruháiban, ahogy felszólítják a bámészkodót: -ne álljon az ellenség oldalára, ha jót akar a hazának, a magyaroknak (vagy éppen magának, tettem hozzá én.)
Az időm végképp elfogyott, így keresnem kellett egy alkalmas helyet a következő ugráshoz. A maradék néhány perc viszont elegendő volt arra, hogy elgondolkozzam, hogy feltegyek magamnak néhány kérdést: -ki az ellenség az egy hazában? És ki a magyar? Egy párt háborús retorikája valóban idáig vezethet egy országot? A hatalom tényleg fontosabb, mint az ország és benne annak lakói? Ez a politika kitől véd meg bennünket, embereket? Jó nekünk, ha egy polgárháborúban végül egymást irtjuk majd? És végül: -mit ér maga a hatalom is, ha aztán nem lesz kin gyakorolni? Remélem segíthettem ma este is. 



Megjegyzés küldése