UKRAINA

Hello kedves olvasó!

Hát persze, hogy van véleményem. Nekem -szemben a bennünket hivatalosan képviselő (képviselő?) kormányunkkal- nekem bizony van és annak hangot is adok, hangot ha kell!

Sokszor elgondolkodtam már, mi a francnak is írok én blogot. Hiszen ki vagyok én, hogy véleményt formáljak? Rájöttem: -egy vagyok közületek, egy vagyok a sok közül. Egy gondolkodó, és éppen ezért önálló véleménnyel bíró egy. Egy vagyok közületek. Egy aki megpróbálja megérteni a körülötte zajló, olykor lüktető világot, aki megpróbálja lefordítani a saját nyelvére azt amit lát és hall, kiszűrve a vakítást, a csúsztatást, a hazugságot. Egy, aki megpróbálja lefordítani a saját, ezért e te nyelvedre is a világot.

Ezért a mostani, az ukrán közállapotokkal kapcsolatos poszt első soraiban azonnal le kell, hogy szögezzem, (pont úgy, ahogy tettem ezt korábban már oly sokszor): - a véleményem nem szakvélemény. Nem egy politikatudós szakszavaktól hemzsegő, a történéseket geopolitikai szempontból elemző, tudományos dolgozat. 

A vélemény az elmúlt napok eseményeinek tükrében keletkezett saját gondolataimat tartalmazza, és jobban: - a bejegyzés az én érzéseimet tükrözi!

Mint az köztudott, Ukrajnában az elmúlt héten történelmet írtak az ukrán emberek! Elnökük Viktor Fedorovics Janukovics egyetlen tollvonással vezette vissza országát az orosz befolyás alá azzal, hogy tavaly novemberben nem írta alá a társulási szerződést az EU-val. Ilyet azért nem illik még diplomáciai körökben sem előkészítés nélkül, különösen nem egy többségében európai integrációra vágyó ország vezetőjeként. 

Az elnök döntése miatt utcára vonuló ezrek ezután ki is fejezték a nemtetszésüket Kijev egyik, ha nem a legjelentősebb terén, a Majdan-on. Az innen induló, majd a héten szerdán, és csütörtökön, közel hetvenhét (vasárnap reggelre egyes források szerint összesen nyolcvannyolc) áldozatot követelő tüntetéssorozat, a maga külön fejezeteket is megérdemlő eseményeivel intő jel kell hogy legyen mindannyiunk, minden európai, minden magyar ember számára! Intő jel, hogy hogyan nem szabad közéletet, politikát csinálni!

Amikor arab államokban a helyi lakosság egy-egy szélsőségese, akár önmagát is felrobbantva megöl másokat, olyankor már szinte csak legyintünk, annyiszor hallunk ilyet. Pedig (ahogy az ilyen történést hallva én meg is teszem), ilyenkor is meg kellene állnunk egy pillanatra elgondolkodva, hogy kell-e, lehet-e ideológiai, politikai, az említett esetben többnyire vallási okból bárki öngyilkos és ezzel egy időben gyilkos is. Szerintem nem.
Ennek ellenére sokan gondolták és gondolják ezt másképp a világon és rendszeresen robbantják fel magukat és másokat minden nap, a mai napig. 
De Kijevben nem ez történt. Kijev minden tekintetben más. Olyannyira más, hogy a napjainkban, a szemünk előtt zajló, szerintem akár jelenkori forradalomnak is nevezhető eseménysorozatról szóló cikkek kommentelői közül sokan értették félre ezt az egészet, amikor (talán magyarországi aktuálpolitikai megfontolásból, talán, mert valakik fizettek érte, nem tudhatom), de párhuzamot vontak a Majdan és a Budapesten 2006-ban zajló események közt.
Véleményem szerint azonban, ha van hasonlóság, akkor csak annyi, hogy mindkét esemény a jelenkorhoz köthető és mindkét esemény során erőre kaptak olyan emberek (meglovagolva a tömegek elégedetlenségét), akik egyébként alapvetően focimeccseken szokták kitörni egymás kezét lábát.
Ukrajna történelme még csak nem is hasonlít a miénkhez, népességének létszáma, összetétele sem hasonlítható, ahogy az indíttatásuk sem, mely a napokban zajló fordulatokhoz vezetett. Ha mégis összefüggéseket kellene keresnem, úgy a Majdanon zajló élő történelmet a magyarországi, 1956-os eseményekhez hasonlítanám, amikor is le akartuk rázni magunkról a kommunista és ezzel egy időben az orosz igát.  
A mai kor technológiája (szemben 1956-al) lehetővé tette, hogy percről percre nyomon követhessük az ukrán forradalom kibontakozását. Élő egyenes adásban láthattuk, ahogy fegyvertelen tüntetőket lőnek le egyesével a különleges belügyi erők mesterlövészei, és azt is megfigyelhettük, hogy botokkal, vascsövekkel, kövekkel felfegyverkezett emberek, hogyan vernek agyon (szó szerint a halálba) fegyvertelen, puszta kézzel védekező egyenruhás rendőrt, fényes nappal, a nyílt utcán. Láthattuk, ahogyan jól öltözött középosztálybeli nő, a gimnazistakorú lányaival éppen utcaköveket gyűjt az esti csatához és láthattunk lángoló, vérző rendőröket. Láthattuk, ahogy csütörtök délután elszabadult a pokol, melynek nyomán a parkokban, a tereken végül holtan feküdtek az utca emberei, nagyon sokan. Már kora délután. (Hiába, nappal könnyebb a célzás.)

De láthattunk mást is. Láthattuk, ahogy egy fa tövében üldögélő, láthatóan sokkos állapotban lévő erősen vérző fejű rendőrt több tüntető és egészségügyi szakember éppen ellát, ahogy azt is amikor tekintet nélkül arra, hogy honnan érkezett az illető (tüntető, rendőr, vagy épp provokátor) a templomokban közösségi tereken létrejött gyors-kórházak orvosai igyekeztek mindenkinek megmenteni az életét. Láthattunk torkon lőtt, huszonkét éves vöröskeresztes önkénteslányt és láthattunk angol nyelvű segélykérést, hasonló korú hölgytől.
Ha mindezt össze akarnám foglalni, ami nyilván lehetetlen, akkor az lenne a legjobb, ha azt mondanám: -szürreális. Mert minden az agyamig eljutó kép, videó felvétel, vagy cikk, azok elemzése, átgondolása után is hihetetlennek tűntek a számomra. Hihetetlennek, fordítva az idegen szót: -valóságon túlinak tűnt, hogy 2014-ben, Európában ez előfordulhat. 
Hihetetlennek tűnt, hogy a hatalom hálójába gabalyodott emberek oly erővel kapaszkodtak amúgy illékony hatalmuk fűszálaiba, hogy azért képesek voltak végül embereket ölni. Egy valódi demokráciában ez elképzelhetetlen! Egy olyan országban, ahol a hatalom a népé, ott ez nem történhetne meg!

Ezért kezdtem úgy a jelen bejegyzésemet, ahogy kezdtem. Mert egyrészt mérhetetlenül sajnálom a jelenkor ukrán forradalmának valamennyi, ismétlem: -valamennyi! (tüntető, rendőr) áldozatát és ugyanúgy gyászolom őket, ahogy gyászolják rokonaik, barátaik az elhunytakat. Másrészről pedig, ha mindenképpen kell párhuzam az ukrajnai és a magyarországi események közé, hát tessék: -nagyon nem szeretném, ha nálunk akár hasonló dolog is történne a közeli jövőben. És, hogy miért írom ezt ide? Mert vannak napok, amikor időnként roppant közel állunk hozzá! (Írtam is erről nemrég: http://jaszaic.blogspot.hu/2014/02/the-slider-hihetetlen-folytatas.html )
Tisztelt politikus és állami vezető hölgyek, urak! Véssék jól az eszükbe mindazt, ami most Ukrajnában történik és vonják le a megfelelő következtetéseket. 
Én a magam részéről - hallva, ahogy a Magyar Rádió egész egyszerűen terroristáknak nevezte az ellenzéki tüntetőket, hallva, miként egyezünk meg Oroszországgal Paks bővítésén, és -talán éppen ezért- nem hallva a Magyar Kormány megfelelő, demokratikus reakcióját - azt gondolom, hogy ideje elgondolkodni a politikai hatalomnak hitt illúzió gyengeségén! Ideje elgondolkodni azon, hogy egyetlen állami vezető sem menetelhet külföldi igába, miközben itthon diktatúrát építget és egyetlen állami vezető sem azért van, hogy a hatalmát szilárdítgassa, mert az ilyen vezetőket előbb, vagy utóbb elsöpri a népharag! És nem csak Ukrajnában. 
És még valami. Ha elolvastad és értelmezted ezt a cikket kedves olvasó, amíg emészted az itt leírtakat, kérlek tedd fel magadnak a kérdést, amit én is feltettem: -Valóban terroristák lennének? Szerintem nem. Mert, ha igen, akkor a kor államszerkezete, jogi háttere szempontjából Petőfi Sándor, Bem József, vagy Kossuth Lajos is terrorista volt. Remélem segíthettem.