Apaságom 1521. napján

Hello kedves olvasóm!

2016. 06. 08. Már nincs semmi baj.

Meglepő a cím? Bizonyára a sorozat korábbi címeiben megjelenő alacsony számok alapján, de hát a mai bejegyzésben nem is a most fél éves Grétikéről, hanem a valamivel több, mint négy éves Keveuraságról lesz szó.

Történt a tegnapi napon (ohh bocsánat, az apaságom 1520. napján), hogy elindultunk az Öcsiúrral a postára. 

"Nem nagy dolog" - gondoltam, elintézzük pikk-pakk az ügyet, végül is 'csak' a  fizetésemet szoktam otthagyni, hogy a kedves postáskisasszony készpénzre váltsa az álmaimat. Lófaszt, azt a vastag köteg fehér és sárga csekket amit magammal hurcoltam, hogy áldozzak velük a fogyasztás oltárán. 

(Csak egy kis kitérő egy kérdéssel: - azt megfigyeltétek már, hogy manapság mindig több a csekkeken lévő számok összege, mint a pénz a zsebetekben? Hát én már most egy ideje figyelgetem ezt, de sehogyan sem jövök rá a miértjére.) Na de mindegy is, térjünk vissza Őuraságához.

Szóval, miután mindent többször is kiszámoltam -mert, ahogy említettem, egyik ötödike környékén sem hiszek a szememnek- ballagtunk a tőlünk nagyjából 100 -igen, jól olvastad csupán egyszáz- méterre lévő hivatalhoz. (Ennek később még jelentősége lesz!)

A hangulat a béke és a boldogság közt volt félúton, a nap sütött, a lágy szellőben az árnyat adó fák halk susogása csodás alapzajt biztosított rövid, ám kellemesnek ígérkező sétánkhoz.

Öcsiúrral a postahivatal előtti útszakasz túloldalán lévő, girbe-gurba betonjárdákkal szabdalt parkos részen kettéváltunk, hogy Őurasága -a széllel versenyre kelve- kedvére nyargalhasson egy kicsit. Hát sok nyargalásra tényleg nem tellett. 

Merthogy -miután az Ifiúr eltűnt a látószögemből, és miért is ne akkor- egyetlen pillanat alatt törte darabokra a fent felvázolt idillt egy hang, amely akkor leginkább egy döglődő sirály utolsó, kétségbeesett sikolyába oltott halálhörgésre emlékeztetett, természetesen az én négyévesem, Öcsiúr hangján.

Napoknak éreztem azt a néhány ezredmásodpercet, amíg a hang forrása után kutatva végre felfedeztem a fiacskámat. A Miszter ekkor úgy feküdt az aszfalttal borított járdán, mint azok a banki ügyfelek, akik a legrosszabbkor, bankrablás idején keresték fel bankjukat, hogy aztán a bank márvánnyal borított előterében fekve, kinyújtott kezekkel és lábbakkal, arccal a márvány felé túszoskodhassanak' néhány órácskát.

Tehát Öcsiúr nagyon sírt. Racionális agyamban rögtön megfordult, hogy az jó, mert például komolyabb koponyasérülésekkel csak a legritkább esetben sírdogálunk úgy egyébként, bár az efelett érzett örömömet a közben önállóan feltápászkodó -és a mozgás hatására jelentkező újabb fájdalmak okán ha lehet még hangosabban üvöltő- kisfiam hamar feledtetni tudta azzal, ahogy kinézett.

A két tenyerén csak apróbb -szinte csak jelzés értékű- sérülések jelezték a gyermek és az aszfalt közelebbi kapcsolatát, és a könyökei a csodával határos módon sértetlenek voltak. Meg is néztem a hasát, meg a mellkasát, nem-e ott lapul egy jó kis fűszeres sorozatborda-törés, némi édes-savanyú légmellel leöntve, de nem, semmi ilyesmiben nem szenvedett. 

A feje is ép volt, -ennek külön is örültem, viszont a térdei! Na kérem azok oszt' ott voltak rendesen. Pont úgy néztek ki mintha a gyermekem indult volna a fedett pályás, ötszáz méteres Térden Csúszás Sajtreszelőn Európa Bajnokság U4 csoportjában és dobogós helyen végzett volna. (Minimum egy ezüstéremmel.)

Én rohantam felé (az időközben egy közeli padon elhelyezett csekkjeim önálló életre kelve szálltak a szélben), ő lassan bandukolt felém, miközben a kezeit úgy tartotta el magától, (és olyan arcot vágott) mint Jim Carrey az Ace Ventura második részében, amikor lándzsák álltak ki a combjaiból. Közben pedig persze bömbölt. Érdekesség, hogy néhány másodperc alatt, a nyílt utcán bokáig álltunk a könnyben. Én ilyet még sohasem láttam. 

Így hát nekifogtam, hogy megvigasztaljam az éppen vigasztalhatatlan világfájdalmat és -valljuk be őszintén, szar is az- valódi fizikai fájdalmakat megélő fiacskámat, aki eközben ráadásul az "Én tehetek lóla, nem te apa!", valamint a "Ugye ez nem hiszti apa?" szavakkal még ostorozta is saját magát szegényke.

A történetben az utolsó csavar meg az (merthogy kell legyen egy utolsó csavar mindig), hogy mindez persze a posta bezárása előtti percekben, a hivataltól összesen húsz méterre történt úgy, hogy a már említett lágy szellőben, az árnyat adó öreg nyárfák lassan minden ágára jutott egy-egy a sárga közüzemiekből. És bár a helyzet ekkor meglehetősen kilátástalannak tűnt, azért csak sikerült megvigasztalnom a több sebből vérző pici fiacskámat. Remélem ma is segíthettem. És nem csak Öcsiuraságnak!