2016. június 28., kedd

Nem szeretem a focit!

Hello kedves olvasóm!
Egy valóban nagy sikerű, a Magyarország - Belgium mérkőzés kapcsán, a meccs éjszakáján kelt írásomat, az akkor éjjel sebtében megírt, a meccs kapcsán bennem keringő gondolataimat és érzéseimet feloldó facebook bejegyzésemet osztanám meg most veled! Íme:
Jól van jól. Tudom, hogy már régen aludnom kellene, de amikor ma (2016. június 26-án vasárnap) késő este egy spontán meghívásnak eleget téve azután, hogy a Magyarország - Belgium Európa Bajnoki selejtezőről sétáltam hazafelé, erről az egészről, az előző két hétről és a ma esti mérkőzésről elmélkedtem, olyan sok gondolatom támadt, hogy azokat már képtelenség volt 'bent' tartani. És hogy adja ki magából az érzéseit egy íróféle? (Itt értsd: blogger.) Hát leírja. Úgy. De kezdjük mindjárt az elején: 
NEM SZERETEM A FOCIT.
Nyilván nagyon sok véletlen együttállása kell ahhoz, hogy egy egészséges, felnőtt, magyar férfi ne szeresse a focit, de hát nem vagyunk egyformák.
Rólam annyi elég is, hogy ez valahogy egyrészről kimaradt az életemből, másrészről pedig nagyjából a középiskolában vált véglegessé, hogy játszani sem tudom (a focit legalább is), hiszen a csapatokba is csak akkor válogattak be, ha kifejezetten szar kedvük volt a többieknek és szerettek volna végre már röhögni egy jót. Miután olyan volt a labdakezelésem, mint Puskás Öcsi felcsúti szobrának. (Bocs, az övé - mármint a szoboré, ami ugye köztudottan egy fém tárgy- kicsit jobb.) Így aztán nem is értek hozzá.
Fogalmam sincs a tizenhatosról, a tizenegyesről, mint ahogy -bár korábban többen magyarázták már- nem tudom azt sem, hogy mi az a les például. Ez az egyik ok.
A másik a magyar foci. Még gyermekkoromból emlékszem rá, ahogy édesapám a Nemzeti Bajnokság meccsei előtt ülve szurkolt, míg számomra halál unalmas volt, ahogy az akkori focisták a bőrt rúgták. Unottan, fásultan, a labdát a pályáról mindig kirúgva, csak hogy teljen az idő. Így én már zsenge fiatal koromban, szinte még gyerekként kategorizáltam be a meccsközvetítések szemlélését a haszontalan időtöltések közé.
Így is volt ez egészen két héttel ezelőttig. Valahonnan megneszeltem (no nem volt nehéz), hogy a magyar csapat kijutott az Európa Bajnokságra. "Na" - mondom - "az nem semmi."
Bár a véleményem sokban ezután sem változott, mégis annyi információ -pro és kontra- jött velem szemben az utcán, a facebookon, az újságokban, a televíziókban és még sorolhatnám, hogy egyrészt a híreket egyszerűen már nem lehetett kikerülni, másrészt (különösen a focirajongó barátaim elmondásai miatt), kezdett a dolog engem is (ÉÉÉRTED! ENGEEEEM!) érdekelni!
Az Ausztria elleni fényes győzelem, az Izland elleni mérkőzés, majd a portugálokkal játszott 3-3 után (itt már eljutottam oda, hogy visszanéztem az összefoglalót, ezért aztán erős, több oldalról érkező baráti presszió, Gera csodagólja és a már fent említett meghívás hatására) határoztam el, hogy bizony megtekintem a Magyarország - Belgium mérkőzést. A meccs végeredményét mindannyian jól ismeritek.
Most nyilván valami elkeseredett fikázást vártok tőlem, hogy nem csalódtam, meg, hogy ilyesmire számítottam, meg effélék, de nem! Ugyanis mától nem vagyok hajlandó, legfeljebb szuperlatívuszokban beszélni a magyar futballról.
Mert nekem a full laikus, a témához szó szerint semmit nem értő, az e tekintetben egy faék, egy pont, vagy egy kőgolyó egyszerűségével bíró, ám MAGYAR nézőnek (igazán még szurkolónak sem merném hívni saját magamat) kéremszépen' ma este egy világszínvonalú mérkőzést volt szerencsém látni!
Egy csodálatos, a teljes játékidőben az utolsó másodpercig valóságos hősként futballozó, küzdő, minden tudást, akaratot, intelligenciát bedobó, tiszta szívből játszó, világszínvonalú MAGYAR játékosokkal! 
Játszunk el ennek okán kicsit a szavakkal, mert ezt Európa egyetlen országa sem tagadhatja: - MAGYARORSZÁG TÖBB MINT NEGYVEN ÉV UTÁN MA, EURÓPA ÉLVONALÁBAN FUTBALLOZVA ÍRT AZ ELMÚLT KÉT HÉTBEN TÖRTÉNELMET!
És szinte biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül ma este még sok millió magyar érez így, ahogy abban is, hogy most a futball kovácsolta ismét egyetlen nemzetté kis hazánk lakóit!
Amikor ma este -egy nagy kört levágva a rövidebb, bár kifejezetten kietlen, közvilágítás nélküli területet is érintve, -ahol az időnként a távolban felvillanó villámok fényei is kellettek ahhoz, hogy a vaksötétben megtaláljam a bozótban a hazavezető utat- ott botladoztam hazafelé, azon fanyalogtam, hogy mire hazaérek a szúnyogok teljesen felzabálnak.
Ám mire kiértem ismét a közvilágítás és az aszfalttal burkolt járdák nyújtotta biztonságba, már hálás voltam a sorsnak, hogy a szúnyogok zabáltak fel és nem a kutyák. Bár meglehet, amilyen bambán ballagtam még egy kutyatámadást sem veszek észre, annyira felkavart és elgondolkodtatott a meccs, miközben a lábaim automatikusan hazavittek. A lakásomhoz közel viszont már összeállt a kép:
- Én ma egy világtörténelmi esemény szemtanújaként megélhettem a lehetetlent! Láthattam az addig veretlen magyar csapat csodálatos játékát, egy új Aranycsapat hajnalát! Olyan fantasztikus élményben volt részem, ami egy emberöltő alatt Magyarországon csak nagyon ritkán adatik meg! És ezért hálával tartozom minden magyar játékosnak, akik ezt lehetővé tették a számomra és ezért mától nagy becsben tartom majd a külön erre a meccsre vásárolt, általam csak ma este, egyetlen alkalommal viselt szurkolói pólómat ugyanúgy, mint ezt a nagyszerű élményt!Remélem holnap hősöknek kijáró tisztelettel fogadják majd a játékosainkat!
Benneteket nem a szúnyogok zabáltak fel, még csak nem is a kutyák, hanem bátor oroszlánokként, hős csatában véreztetek el, de közben megnyertétek nekünk a háborút, hisz újra széppé tettétek a magyar nevet!
Köszönet és tisztelet az elmúlt két hétért!
Szép volt fiúk! Remélem segíthettem! CSAKAZÉRTIS' ‪#‎HUN‬
Megjegyzés küldése