2016. június 10., péntek

Apaságom 184. napján....

Hello kedves olvasóm!

Ma ismét a most hat hónapos Grétikéről mesélek (ez ugye kitűnhet már a címből is) mert a gyermeknevelés egy újabb érdekes momentuma villant be ma reggel a fejembe. 
Ez nem más mint az altatás, hiszen komoly anomáliákkal kell szembenéznie minden szülőnek e téren. Sok olyan kérdés merült fel bennem a téma kapcsán, melyek mára szinte megkerülhetetlenekké váltak, megpróbálom hát megválaszolni őket magamnak, neked, nem sikerült. De azért beszélhetünk róla.
Kezdem azzal, hogy oké, hogy van egy újszülött életében az alvás, az elalvás tekintetében időnként némi zavaró tényező és hát ezeket el is kell fogadnunk, sőt továbbmegyek: - még meg is kell értenünk, de van ami nem fér a fejembe az istennek sem.
Mindjárt ott volt az a legeslegelső időszak. Amikor a Kisasszony még legfeljebb pár kilogramm volt és az evilági létezése maximum két-három napot ölelt fel, nahát az maga volt a kánaán! 
Az újszülött ugyanis nincs még 'rendesen összerakva'. Sőt, nagyjából sehogy sincs. Nem működnek rendesen a belei, a kiválasztása (vesék effélék), nincs saját hőmérséklet szabályozása stb... Így aztán, amikor a kórházból elengedték, ő csak -enyhén besárgulva- feküdt aludt, aludt és csak aludt. (Már rendesen kétségbe voltunk esve ennek okán.) 
Persze szülőként tudjuk nagy tudományosan, hogy a születés traumája, a belső szervek működésképtelensége, bla-bla-bla. Prototípus. Ez van. Ugyan talán nem annyira jó hasonlat, de az új tervezésű autóknál érzékelhető hibákra nem véletlenül mondják, hogy azok az autó 'gyerekbetegségei', majd finomítják a beállításokat, alkatrészeket terveznek újra, vagy cserélnek ki és elmúlik. Minden esetre -legalább is az idegrendszerünk szempontjából- ez az első időszak felért egy lottó ötössel, az már tény. 
Ami viszont el tud romlani az el is romlik. Ugyanis néhány hét erősödés után (tuti rágyúrt a következő időszakra) a fogalom átvitt és valódi értelmében is, már más volt a 'leányzó fekvése'. 
Bizony jól látod, most is ugyanarra gondoltunk, jöttek a pocaktragédiák. Az első ilyen ok, a baba első ilyen 'élménye' -a negatív élmény is élmény- maga az éhség. Ezt bizony nem érezhette odabent a kis drága. De azután, hogy a szimbiózis megszűnt -merthogy megszületett a kisasszony- és idekint már nem volt összekötve egy bazi nagy csővel a kiscsaj meg a nagy, már voltak gondok. Mer' ha éhes, akkor bőg! Ugye.
Aztán ott van az is, hogy Anyu táplálkozik, majd maga is táplál. A pocak -a természetnek ez a csodálatosan összetett, fantasztikus gépezete-  meg baszik befogadni amit kap, a legkisebb eltérés az ideálistól és jön az ordítás. Megjegyzem: - egy néhány napos-hetes kölök ordítása amúgy nagyjából semmi egy fél éveséhez képest, de te ezt akkor még nem érzékelheted.  
Azt persze soha senki nem tudta még megmondani, hogy mi az ideális, így aztán jöttek a tanácsok: - ezt egyél, ne ezt mégse egyél, azt egyél, amolyat nem ihatsz stb.... Anyu a kétségbeeséstől, és a még soha az életben nem tapasztalt barlangmélységű fáradságtól, míg apu (aki közben persze gályázik a betevőért) lassan a kialvatlanságtól áll a megőrülés és/vagy a halál szélén.  
Alszanak? Azt te csak hiszed!
Így a születéstől nem is kell túl sok időnek eltelnie és anyu, meg apu egyszerre válnak egy dupla 'ZS' kategóriás horror zombijaivá attól, hogy a korábban nyugodtnak vélt (a valóságban azonban csupán félig halott), cukimuki csomagocska ordít minden szarért, ha kell, ha nem. És senkit sem nyugtat meg a tudat, hogy a sírástól erősödik a kis szarosnak a tüdeje. 
Ja és persze ilyenkor még nem beszélhetünk altatásról, ugyanis ebben az időszakban szinte esélytelen bármilyen fortély. Ha elalszik, akkor elalszik baszod. HA NEM, MEG NEM. Kijelenthetjük, hogy ekkor csak azért nem kötik fel magukat a szülők a kerti cseresznyefára, mert se kertjük, se cseresznyefájuk.
Na, de ez az időszak is csak eltelik valahogy (mert ha nem így lenne, akkor az emberiség ki sem alakul, vagy időközben a sok barlangfalhoz csapott kisded miatt kipusztult volna) és a pocak ügyek lassan elsimulnak. Ezekkel egy időben pedig a szülők -akik, ha lassan is, de már ébredeznek az első sokkból azzal, hogy volt már legalább egy átaludt éjszakájuk az elmúlt másfél-két hónapban- rájönnek, hogy ebbe bizony beledöglenek, ha nem találnak ki valami nagyon fajinat. És elkezdenek különböző okosságokat kidolgozni arra, hogyan altassák el apró csecsemőjüket akkor, amikor elérkezett az alvásidő. (Elárulom: -nincs is ilyen. Mármint, hogy alvásidő. Vehehehehehe....)
Van itten kérem minden ezután. Ringatás az ölben, séta a poronttyal, finom rázással fűszerezve. Mondjuk azt tudni kell, hogy ahogy cseperedik az a szép gyermek, akként lesz a néhány lépésből több kilométer gyaloglás egyetlen szobában úgy, hogy a megtett távolság a kilók számának növekedésével egyenesen arányos.  Aztán van még a hátsimogatás fekve, a hassimogatás fekve, illetve (igaz csak egyszer), de volt olyan is, amikor a Kisasszonyka a combomon üldögélve aludt el. És -ez a legjobb, mert ez szolgálja leginkább mindkét fél érdekét, meg még kényelmes is- az etetéssel egybekötött altatás, ugyanis szinte biztos, hogy a kisded elszunnyad a cickón és/vagy a cumisüvegen. 
Az altatási idők és szokások kialakulásának időszaka egy viszonylag csendes -és utólag rájössz, hogy nagyon rövid- rész a 'Kisbaba otthon' című társasjátékban. Ám hiba azt hinni (kedves leendő szülők), hogy ez lesz az az életszakasz, amikor is beállnak a dolgok. A büdös francot! A jó büdös francot azt! Mert még vége sincs az egyik folyamatnak, már indul is be a másik, mivel jönnek azok a kib@szott fogak!! Ráadásul úgy, hogy a kibújás igénye -mármint a fenti jelzővel illetett fogak részéről- nemgyengén' hónapokkal jelentkezik korábban, mint azok a (......fenti jelzővel illetett) fogacskák!  
Azt tudni illik, hogy a gyermek ezen életszakaszában az égvilágon semmi szükség nincs fogacskákra (sem a fenti jelzőkkel, sem azok nélkül), ám ez a fogacskákat egyáltalán nem érdekli, így aztán a következő hónapok sem nevezhetők egyszerűnek. (Főleg az altatás szempontjából.)
Ugyanis e folyamatnak megvan az a rendkívüli tulajdonsága (még a pocak ügyeknél is rosszabb a forgatókönyv), hogy a legkellemesebb órákban jelentkezik. Szóval. Egy ideje már önfeledten játszol a kitörő örömmel létező lánykáddal, aki egyszer csak megromlik, fúriává változik és ököllel vad száj-, illetve fülcsapkodás kíséretében kezd el üvölteni. Pedig az előbb még jó volt. Nehéz eldönteni, hogy a foga fáj, vagy az, hogy hat másodperc alatt verte agyon saját magát. 
Enyhébb esetben a fogzás jelentkezhet viszketés formájában is, de akár viszketés, akár fájdalom ez jöhet a nap bármely szakában! Ami meg még ennél is szörnyűbb tud lenni, amikor ez első -mármint az éles fájdalommal járó-, az altatás kellős közepén jelentkezik. A kisded már-már szunyókál aminek biztos jele, hogy a végtagjai és a nyaka elernyed. No meg a kis teste többi része is. Lehet, hogy még nyitva van a szeme, de ez náluk semmit nem jelent. Te egy egész napos hajtás, rohangálás, intézkedés, vásárlás, gyermeknevelés (ide értendő a négyéves hisztis szeretgélése, rendszabályozás is, ami amúgy éveket vesz ki belőled) meg a fene tudja mi után már remegve várod, hogy beálljon a CSEND!!! A nagyobbat már letetted, talán alszik, talán nem, KIT ÉRDEKEL, de CSENDBEN VAN (és ez a lényeg), a kicsi meg már elernyedt a karjaidban. Lelkedbe béke költözik.  
Ekkor már csak egy bűzlő, legalább tizenöt órás, és egyébként napon hagyott hulla vagy, de fejben már (a proszektúra boncasztalán, a krematóriumban, a sírban hetek óta), de legalább is az ágyban vagy. Gyermeked -méreteit meghazudtoló módon-, egy vadállat módjára horkol, új fogalmat képezve a mély-altatást kutatók szótárában. 
Biztosra mész. Mielőtt letennéd, kloroformmal átitatott vattát szorítasz percekig az arcára, a szájába pedig, -finom erőszakkal- panyolai bolyhos ágyas szilvapálinkába gazdagon áztatott kenyérvéget gyűrsz. Most már tuti a dolog.
Letetted. Adsz magadnak egy másodpercet, hogy elgyönyörködj ágyékod gyümölcsének angyali nyugalmú arcán (a vattát, meg a kenyeret már elégetted az erkélyen, a hamut meg szétszórtad az utcán), és tested minden maradék erejét  összeszedve hátat fordítasz gyermekednek, hogy megtedd azt a huszonnyolc centimétert, ami az ágyadhoz vezet. Kár volt. Mármint megfordulni.
Ugyanis a poronty, -akit egyébként amikor alszik az sem érdekel, ha a háttérhatalmak (ugye tudod kiket értek ezalatt), a közeli játszóteret kísérleti telepként használva, ott felszín feletti atomrobbantást hajtanak végre-, valahogy meghallja amint a gyémánt fényességű parkettán, minimális súrlódás kíséretében sarkad elfordul, melynek folyományaként a szobában cipelés világrekordjának felállításakor felhasznált kilométerek százai alatt cserzett sarok, minimális hangot ad ki. Kb.: - 0.2 dB-t. (Decibelt.)
Persze a gyermeked értékel. Vagy azt, hogy alig hallhatóan elfordultál, vagy a fogzás gyötri, de valamelyiket a következő ezredmásodpercben szemei kipattanásával, karjai lábai ütemeket nélkülöző, ám annál intenzívebb mozgásával, valamint az egyik korábbi 'Apaságom....' bejegyzésben már említett szájgörbülettel és az ebből automatikusan következő bömböléssel jutalmazza. 20.000. dB-el! Na az már sírás. Te csak kiballagsz az erkélyre, lefújod a korlátról a pálinkás kenyér és a kloroformos vatta hamujának maradványait (retkes talppal mégsem dögölhetsz meg), felmászol rá és leveted magad........ (De persze nem, mert fel kell azokat a szaros kölköket valakinek nevelni, de megfordul a fejedben még úgy is, hogy az elsőn laksz.) Remélem -ha másképp nem úgy biztosan, hogy kikacaghattad a nyomoromat- ezúttal is segíthettem.


Nincsenek megjegyzések: