2016. november 24., csütörtök

Apaságom 1673. napján.......VII. rész. Ezzel még tartoztam

Hello kedves olvasóm!

 Ha csak most nyitottad meg a blogot, akkor ez a mi Kisfiunk kálváriájáról szóló bejegyzés fog visszaköszönni rád, így elárulok egy 'titkot': - miután most egy sorozat hetedik (és egyben utolsó) részét olvasod nem árt, ha beásod magad az előzményekbe, melyeket -létrehozásuk sorrendjében-, a most felsorolt számokra kattintva érhetsz el:
 Ez itt, az első rész. Íme a második! A harmadik részt itt olvashatod el. A negyedik részt pedig itt. :) Az egyszerűség jegyében a bevezetőt tovább gondolva ide kattintva érheted el, az ötödik részt. És az ezt megelőző hatodik részt meg ide kattintva olvashatod el. Ugye annyira nem is bonyolult. Mintha csak egy könyvet lapoznál. Ezután a minden részletre figyelő és kiterjedő 'okos-bevezető' után folytatnám is a kis családi történetünket. De csapjunk a levesbe, mert nagyon komoly az elmaradásom, ezzel meg még nagyon tartoztam neked:

 Ott hagytam abba, hogy a Heim Pál Kórházban megtörtént -nem kis- műtét után a 'záró' előestéjén már csak azt vártam, hogy hazahozhassam Őket. Onnan folytatom hát -idézve a hatodik rész utolsó mondatait, hogy: "....a szokásos esti -és persze éjszakai- rituálé után, melynek során például azzal kellett szembesülnöm, hogy már korántsem olyan könnyű megfürdetni 'izgőmozgócsupaerőkisasszonyt', mint egy-két hónapos korában, reggel egy gyors reggelit követően (a kisasszony reggelizett) már érkezett is az Encó hívása, hogy mehetünk. Elindultunk hát kettecskén (Forest Gump után szabadon: - mint a borsó meg a héja), hogy végre hazahozzuk a családot. Ám, ha azt hiszed, kedves Olvasóm, hogy ezzel vége, meg fogsz lepődni, mert sajnos nincs......" 

 És tényleg. Reggel Encó aztán valóban telefonált -viszonylag hamar- és örömmel jelentette, hogy megvannak a szükséges orvosi iratok. Így nekivághattunk a kalandnak Grétivel. Gondolj csak bele: - a közel balfasz apu, meg az ő nyolc hónapos lánykája az autópályán. Ha sír nem tudsz mit csinálni, ha elejt valamit nem tudsz mit csinálni, ha csak simán megunja a suhanó tájat, vagy egész egyszerűen szomjas lesz, nem tudsz mit csinálni. Hacsak nem akarod mindkettőtöket pikk-pakk kinyírni azzal, hogy megállsz és kiszállsz. Mármint az autópályán. Így aztán annak reményében vágtam neki az útnak, hogy 'táncsaknem' bömböli a mi kislánykánk végig az utat. Nem is tette, bár Gödöllő magasságában elszakadt a cérna, ám ez nem tartott hosszú ideig, mert bealudt 'Őkisasszonysága'. A Heim Pál Kórházig így már eseménytelenül értem oda, kora délelőtt.

 Gyerkőc, asszonyka felvesz és menekül, amilyen gyorsan csak lehet. Hozzá kell tegyem: - ahogy azt a bejegyzésfolyam korábbi írásaiban is elmeséltem, semmi bajunk az említett kórházzal sőt, mindenkinek azt tanácsolom, hogy csak és kizárólag oda vigye sérült, vagy beteg gyermekét -már, ha a gyerkőc ellátása a kórház kompetenciájába belefér- mert kevés olyan egészségügyi ellátó intézmény van ma Magyarországon, ahol ilyen szakszerű, gyors és empatikus a betegellátás, de mégiscsak egy kórház, ahol -ugye- nem jó lenni. Hogy mennyire nem, azt lejjebb még kifejtem.
 Miután hazaértünk, még egy hét sem telt el és -természetesen az ellátó orvossal is egyeztetve- ismét úton voltunk, hogy szeretett Balatonlellénket meglátogassuk egy röpke hétre. Nem volt egyszerű menet maga a nyaralás sem, műtött és begipszelt gyermeki kézzel. A Kisfiunk szempontjából a nyaralás három forintot nem ért nyilván, de ez amúgy is egy másik történet. Azután jöttek a véget nem érő kontrollok. Heti rendszerességgel Budapest, Madarász utcai Gyermekkórház, röntgenek, gipszlevételes szemrevételezések, vizsgálatok, átkötések. Otthon felkötött kar, éjszakai jegelés, a jég cseréje az éjszaka kellős közepén és társai.  

 Öcsi -szerintem- kiemelt figyelmet kapott (bár lehet, hogy ennél a törésnél ez a protokoll), de rengeteg műszakcserével, szabadnap-és szabadság kivétellel, valamint utazással mégis megoldható volt. Aztán érkezett egy töréspont, a gipszlevétel napja. Keve olyan sokáig viselte a kis gipszét, hogy egészen megszokta azt, így nagyon megijedt attól, amikor végleg eltávolították a kezéről. Nem tudom csak sejtem, de nyilván nyújtott egyfajta biztonságérzetet a kezén lévő 'kemény burkolat' és nehezen tudta elképzelni a törött kezét nélküle.

 Végül -egy hét csúszással- miután kora ősszel Öcsiúr megfázott és a műtétet ekkor még el kellett halasztani, eljött a várva várt NAGY NAP,  a fémkivételes újabb műtét napja, amikor is eltávolították Keve kezéből a csontjait rögzítő eszközöket.

 Mi ketten mehettünk csak -máshogy nem volt megoldható- ráadásul csak egyetlen nap állt a rendelkezésemre, mely tény később még érdekes lesz. Annyira korán indultunk, hogy teljesen sötét volt még. Mondta is a Kisfiunk -aki amúgy nagyon nehezen ébredt-, hogy nem érti, miért kell éjszaka menni a "....kólházba...." Persze ennek megfelelően rendkívül korán is érkeztünk, így alkalmunk nyílt a Madarász utcai Gyermekkórház közelében sétálni egyet. Meg is néztük a Duna Plaza mögötti lakópark előtt kanyargó Duna holtágat és ott egy kikötőt, ami más körülmények között talán érdekes is lehetett volna, ezesetben azonban nem tudta elterelni a ránk váró nehéz napról a figyelmet. (Érdekes: - most, hogy hónapokkal később írok erről a napról, ugyanúgy érzem azt a feszültséget, amit akkor. Nem jó érzés.)
 A sétánkat már a kórház Sebészeti Osztályán fejeztük be. A felvételi procedúrát végző ápolónő, Andrea gyors, szakszerű -és a korai óra ellenére- rendkívül kedves volt, így nagyjából reggel hétkor Öcsiúr pizsamában a számára kijelölt kórházi ágyban már úgy feküdt, mintha napok óta ott lettünk volna. Ruhácskák elpakolva, mesecsatorna bekapcsolva, játékmacska megvan és -egyre feszültebben- vártuk a vizitet, ami Dr. Karsza Levente képében (aki először is műtötte Keve karját) hamar meg is érkezett. Rövid tájékoztatást kaptam a napunk folytatásáról, és egyre kevésbé tudtam meggyőzni éhes és szomjas fiacskámat arról, hogy "....nem, most nem mehetünk a közeli Babérlevél étterembe leggelizni....".

 Játszottunk, beszélgettünk, hogy teljen az idő és hogy oldjam az egyébként jól viselkedő, de egyre sápadtabb Fiacskám  feszültségét. Szobatársat is kaptunk. Fannit. Egy kislányt, akire szintén műtét várt. Azt persze mondanom sem kell, hogy miután enni, inni ezúttal sem lehetett, ezt Keve nehezen tűrte. Ám egyszer csak megjelent egy másik kedves ápolónő, aki egy fecskendőben rózsaszínű folyadékot hozva, azt szájon át beadta Kevének és én tudtam, hogy most már tényleg csak percek lehetnek hátra. Szerintem Keve is. Érdekes volt látni, ahogy a "...szölpi...", a kedélyjavító hatni kezdett. Mondták, hogy most már nem kelhet fel a gyerkőc, de nagyon mondani sem kellett, mert tulajdonképpen a 'cucc' egy-két perc alatt 'agyonvágta' Öcsiurat, aki ezután nemhogy menni, de felülni sem bírt egyedül.  Aztán a Kisfiunkat -már megint- elvitték.  


 Ezúttal a műtét, tokkal-vonóval nem tartott harminc percnél tovább, és én egy altatásból ébresztett, remegő és síró de legalább szabályosan lélegző és ép, egészséges, bár fáslizott karú és 'branülös' kisfiút kaptam vissza. (Ha olvastad a sztori elejét akkor tudod, hogy a korábbi, a mostanihoz képest nagy műtétnek is mondható beavatkozás után ez azért nem pontosan volt így.) Ez az állapot röpke egy óra alatt olyan szintre enyhült, hogy ismét lehetett a Kisfiunkkal normálisan kommunikálni, újra lekötötte a mese-TV műsor, kedélyesen csevegett a szobatársával és annak édesanyjával, szóval elragadó volt. A doki is bejött hozzánk. Elmondta, hogy egyeztetett az ügyeletes orvossal (aki egyúttal Keve altatóorvosa is volt) és eszerint -ha semmi nem jön közbe- este hazamehetünk.
 Később már ihatott pár korty vizet is és miután az 'megmaradt' benne, a lehetőségek tárháza nyílt meg előttünk kórházi tea és a büfében vásárolt ropi képében. (Mást még mindig nem volt szabad.) 
 Eljött végül az este is. Nem volt könnyű (odáig eljutni). Napközben többször beszámoltam Encónak (Keve édesanyja) arról, hogy hogy állunk, ám bizonyos tekintetben nem tudtam megnyugtatni. Keve aktuális testhőmérséklete a határokat súrolta, illetve, mint az késő délután kiderült, -a szakma szabályai szerint- az ilyen 'egynapos' beavatkozások után csak azok a kis betegek távozhatnak haza, akik -bármilyen komplikáció felléptekor- képesek harminc perc alatt a kórházba visszatérni. Hát mi ezen a körön kívül voltunk, úgyhogy -bízva az ügyeletes doki jóindulatában-, miután egyetlen szabadnapom volt (többek közt ezért, meg mert szegény Kevém is úgy tudta, hogy este távozhatunk) el sem tudtuk képzelni a másnap reggelt még mindig kórházban. Így izgalommal vártuk az estét.
 Ráadásul nap közben Keve ".......nagyon viszketett apa....", megvakarta és így sikerrel kitépte a branült a kis kezecskéjéből, minekutána finoman ömleni kezdett a vér belőle, pillanatok alatt eláztatva a hófehér takarót, amitől Őurasága annyira megijedt, hogy a soknak tűnő és a takaróját nagy foltokban vörösre festő vér láttán majd' elájult

 Tizennyolc óra környékén volt egy vizit. Öcsiúr egész délután és este a javulás jeleit mutatta és a kedélye annak ellenére is töretlen volt, hogy (az altatást leszámítva, ami ugye nem ugyanaz) hajnal óta nem aludt. A testhője is állandósult, nem hányt, így a doki végül hazaengedett bennünket azzal, hogy húsz órakor távozhatunk. A percek ezután ólomlassúsággal teltek, de végül (tizenkilenc ötvenkor) leléptünk. Az M3 McDonaldsnál persze meg kellett állnunk (miután az Öcsi által áhított kórház közeli Babérlevél már bezárt). Értelme ugyan nem volt, mert szegénykém nem sokat evett, vagy ivott, igazából nem tudom miért. Aztán fel a pályára ismét. Este háromnegyed kilenc lehetett ekkor. Ő az első ülésre rögzített ülésében először kedélyesen társalgott velem (mondtam is magamnak, hogy milyen klassz utunk lesz így hazafelé), aztán a következő pillanatban -nagyjából az egyik mondata közepén- már el is aludt. Egészen hazáig. Szerintem ez volt eddigi közös életünk első 'leghosszabb napja' együtt. Durván hosszú nap.

TANULSÁGOK
(merthogy vannak azok is)
 Nagyjából olyan másfél héttel ezelőtt, a már minden tekintetben gyógyult Keve, vendégségben -puszta türelmetlenségből, mert amikor szólt, egyikünk sem volt olyan helyzetben, hogy azonnal ugorjon- kiesett a 'csepphintából', melyben akkor ült. Nagyjából negyven centi magasból, vastag puha szőnyegre, de a törött karjára. A kéz persze elkezdett több helyen fájni, nem jól működni, a karja ismét csúnyán feldagadt (tényleg ijesztően nézett ki!), így volt megint egy utunk a hatvani kórház traumájára. Jött a röntgen, ám szerencsére ezúttal enyhe zúzódásokkal, pár nap jegeléssel, Lioton gél kenegetéssel megúszta Öcsiúr a dolgot.
 Ebből az esetből (és egy másik megfigyelésemből) vált számomra tökéletesen világossá, -miután ezen sokadik hatvani látogatásunk ideje alatt Keve mindvégig félelemmel tudakolta, hogy eltörött-e ismét a karja-, hogy bár Keve a nyár és az ősz folyamán az őt ért összes traumát rendkívül jól, katonásan, szinte felnőttesen tűrte és viselte, azért ő nagyon megijedt és legbelül azóta is retteg. 
  Retteg a kórháztól, a fehér köpenytől, a műtéttől, a branültől, a röntgentől és efféléktől. Nagyon mély nyomot hagytak benne a vele történtek és ezt annak ellenére tudom, hogy egyáltalán nem beszél róla sohasem. Nemcsak a fenti kisebb balesetből, de abból is erre következtetek, hogy azóta rengetegszer kötöttük be, operáltuk meg, altattuk el, tettük EKG-re, vagy infúzióra, szúrtuk meg, stb, stb.... a kedvenc játékmacskáját. Vagyis -gondolom én- szeretné 'végleg kijátszani magából' az őt ért traumát. Én meg, ahogy a fenti kép is ezt tanúsítja, igyekszem partner lenni ebben, hogy a kis lelke is mihamarabb behegedjen. Gondolom, az egy hosszabb folyamat. 
Remélem, a Keve vesszőfutásáról írt sorozatommal, ha másoknak nem is, de például a gyakorló szülőknek  ezúttal is segíthettem.
Megjegyzés küldése