2017. január 18., szerda

Az öregedésről

Hello kedves Olvasóm!

Dőlj hátra picit és engedd el magad, mielőtt a mai bejegyzést olvasni kezded. Ugyan kényes témában ragadtam ma lúdtollat, de a végkövetkeztetés puha lesz, finom, és olyan elengedős. Úgyhogy ne izgulj, a cím önmagában nyilván csak sejtet, de sokat nem jelent.

A minap, vagy talán pont ma reggel a kedvenc facebook csoportjaim egyikében látom, hogy az egyik, saját maga is írással, többnyire költészettel foglalkozó, olyan hatvan év körüli virtuális férfi barátom hozzászólt egy korábbi blogbejegyzésemhez melyet idekattintva akár el is érhetsz és mely poszt -bár nem konkrétan erről szólt- de lényegében oda futott ki, hogy bizony mindannyian öregszünk. Ebből aztán levontunk néhány következtetést. Ezek egyike a mai blogbejegyzésem témája.

Én nem tudom, hogy a saját korom sok-é, avagy kevés. A halálhoz nagyon kevés még (ahhoz a száz év is kevés talán szerintem), de a fiatalság imidzséhez bizony már egy kicsit sok a negyvenhét. De, mint ahogy azt az imént említett (és linkelt) posztomban is vázoltam: - olyan kurvára nem megy nekem ez az öregedés dolog, hogy azt szavakban kifejezni is nehéz. 

A lényeg azonban mégis más. Főleg az, hogy ha megtanulunk együtt élni elsősorban önmagunkkal és a környezetünkkel egyaránt, akkor akár el is engedhetjük ezt a kérdést. Megmondom miért. Azért, mert ha nem így teszel, akkor valójában ezen stresszelve fogsz megöregedni igazán! Ha sikerül megbarátkoznod magaddal, értsd: - a testeddel (melyre azért jó lesz, ha legalább egy kicsit vigyázol), akkor fogod tudni elérni azt az állapotot, melyben majd felfedezed: -hogy minden korszakodnak meg volt, meg van és így meg is lesz a maga szépsége. A szerencse ebben az, hogy míg rengetegen keresik ezt a szépet egy életen át (és egyáltalán nem biztos, hogy megtalálják), addig neked majd nem kell, mert jön az magától. És egyébként meg vannak, tényleg vannak általunk befolyásolhatatlan dolgok is az életünkben.

Hogy egy aktuális példával jöjjek elő: - Mérgelődsz a nagy hideg, a már régen nem volt tényleg komoly hóhelyzet, a jeges utak miatt? Minek? Megváltozik tőle bármi? Hadd válaszoljak: - bizony nem. Úgy marad minden ahogy van, miközben te rotyogsz a saját levedben. Dühöngsz s ezzel csak és kizárólag magadnak ártasz, miután mérgelődni olyan (nem én mondtam), mintha magadnak halálos mérget beadva azt várnád, hogy attól majd valaki  más hal meg. Hát nem fog. 

Ugyanígy van ez az ÖREGEDÉS problémakörével is. Tedd fel magadnak a kérdést: - mi változik meg attól, hogy aggódsz ezen? Lehet, hogy az égvilágon semmi? Bizony nem! Hacsak nem az, hogy felgyorsítod a folyamatot. És így van ez az élet sok más egyéb területén is bár, fel kell tudni ismerni a különbséget aközött, amivel valóban nem lehet mit kezdeni és amit -amilyen gyorsan csak lehet- el kell tudnunk engedni és aközött, amit meg bizony nekünk kell tudni feldolgozni, elintézni, megcsinálni, utánajárni, megoldani stb...... (Merthogy van ilyen is nagyon sok, de ez legyen majd egy másik poszt témája.) 

Én már egy ideje beláttam ezt és vagy ennek, vagy a génjeimnek köszönhetem nem tudom, de szerencsére fizikálisan -mondhatni közel az ötvenhez- még ijesztően rendben vagyok. (Tudom, mert a korosztályom férfiállatjai meg 'agyonra le vannak lakva'.) 

A szerző tíz éve
Megjegyzem: - sokszor látok, főleg a facebookon olyan fotókat profilképként, melyek a mai csúcsmobilokkal és fényképezőgépekkel fotózott, az arcokat megszépítő, a ráncokat kisimító technológiával készültek. Én ezt nem tartom helyesnek, így rólam csak 'valós idejű' képeket láthatsz. Akár az írói, akár a magán oldalamon szemezgetsz. Kis kivétel nyilván lesz, de azokat meg többnyire nem én készítettem. 

Sem a koromhoz, sem pedig ahhoz képest, amit az eddigi életem során megéltem nincs takargatni valóm. Nagyjából elfogadom saját magamat és az öregedés apró jeleit is (melyek azért persze vannak szép számmal.) A mindennapok része, hogy beáll reggelre néha a nyak, vagy, hogy a térd fáj, nincs ezekkel semmi gondom, apró kellemetlenségek csupán.

A szerző ma
És amúgy is: -".....a fiatalság, bolondság!....." - tartja a mondás, mely bizony nagyon igaz. Merthogy most sokkal jobb élni, létezni, apának, 'művészfélének', embernek lenni, mint a -sokak által visszasírt- húszas éveim derekán. Én legalábbis így érzem. Ha valamiért mégis igyekszem megóvni magam úgy az az, hogy a lehető legtöbb időt eltölthessem -fizikai valómban is- a szeretteim körében. Azért, hogy valódi útra indíthassam a nagyobb, s felnevelhessem a kisebb gyermekeimet. Ennek okán viszont ragaszkodom az élethez, melyet szeretek is nagyon! Merthogy jó hely is tud lenni ez a Föld bolygó, ha legalább egy picit is akarjuk, hogy az legyen. 
Ugyanakkor tudom, hogy én én vagyok, nem pedig az általam birtokolt test. Ez pedig egy másik ok, amiért nem ragaszkodom túlságosan a fiatalság illúziójához. Én, mindig én leszek. Akkor is, amikor már nem leszek.

S hogy mégis miért írtam le mindezt? Főleg azért, hogy mindenki más, aki most elolvasta e sorokat, a szavakból erőt meríthessen. Akár az elkövetkező húsz-harminc évre is. Remélem segíthettem.
Megjegyzés küldése