2016. május 16., hétfő

Apaságom 162. napján....

Ma ismét egy érdekes jelenséget taglalnék. Egy olyan eseménysorról 'emlékeztem meg' egy régebbi alkalommal itt a blogon, az Apaságom 71. napján.... című írásomban, amely egy bizonyos folyamat végét volt hivatott mély részletességgel eléd tárni kedves olvasóm. Érdemes a linkre kattintva sírva röhögni. Szerintem. 
Ám most  ugyanennek a folyamatnak az első mozzanatait mutatnám be sajátos szemszögből.
Hát igen, az etetés. Na kérem az egy igen nagy élmény és ez teljesen független attól, hogy korábban hány gyermeket részesítettél már abban az 'előnyben', hogy nem hagytad csak úgy éhen halni. Mer' azt azért nem nagyon lehet amúgy sem. Meg nem is illik.
Szóval. Mint ahogy a cím is mutatja, a 162. nap környékén már egy olyan korú gyermekkel állunk szemben, aki ezidáig nem volt rest túlélni az első, komolyabbnak is nevezhető hónapokat. Túl vagyunk a pocaktragédiákon is így, ha a táplálkozással kapcsolatosan hallunk manapság sírást, az legfeljebb már 'csak' a szóban forgó gyermek éhségét jelzi. Mondjuk azt nem akárhogy.
Először mindig csak kis szájgörbület jelzi az igényt. (Amiről tudni kell, hogy bizony azt tudnunk kellett volna már a görbület előtti percekben is.) A szájgörbületet onnan lehet felismerni, hogy az addig felhőtlen boldogságot és babaillatot árasztó egyed, egy hirtelen vágással egyszer csak elkezdi leszarni az összes ugyulu-bugyult, meg atyala-patyalát, és a kézzel fogni még éppen hogy csak megtanult, még bizonytalan gyermek a helyiség legtávolabbi sarkába vág bármit, ami éppen a kezében van. És itt jön az első csavar!
Mert amíg te mint egy apportírozó eb, vidám lelkesedéssel eredsz a guruló, repülő és így eltűnő csodakészségfejlesztőűratomszuperzsírlófasz' után, addig gyermeked egy 'ZS' kategóriás sci-fi és/vagy horror trükkjeit és dramaturgiáját megszégyenítő sebességgel és módon átváltozik!
Azaz, te vidáman érkezel (merthogy a szájgörbületet nem vetted észre te hülye), a gyermek meg ezalatt egy minigoni-szörnyeteggé változott át, aki könnyes szemmel téged szemlélve nem érti: - mi az, hogy neked nincs arról még csak segédfogalmad sem, hogy ő éhes. Ül a kis hintájában, és szán még rád néhány vészjósló csenddel telt másodpercet az életéből hogy felfogd: - AGGYÁENNIBAZDMEG', vagy véged.  
Mindez persze kisujjból kirázható probléma, ha ekkor a szülők mindketten a minigoni közelében tartózkodnak ám, ha az anyuka épp valamilyen halaszthatatlan kötelességének eleget téve (körmös, kozmetikus, shopping) épp úton van, úgy már más lesz a leányzó fekvése.
Felfogod! Hogy gyorsan és biztonságosan cselekedhess, a hintához rendszeresített biztonsági övvel bekötöd a gyermeket. Mivel tudod, hogy a konyhába kell menned és nem akarod, hogy az egyszerű etetés idejekorán váljon egy, a gyermek intenzív osztályon befejezett rémálommá, igyekszel minden biztonsági előírást betartani. 
Ám a rendszabályok ezt a hintában fetrengő kisméretű emberi egyedet egyáltalán nem érdeklik, az viszont sokkal inkább, hogy enni még mindig nem kapott. Hangot is ad aggályainak, hogy esetleg nem is fog (nem valami bizakodóak ám ebben a korban), de mire idáig eljuttok (a fent leírt folyamat olyan 15 másodperc) nyugodtan elfelejtheted az ártatlan szájgörbületet és az első néhány apró könnycseppet, mivel -miközben te a biztonsági övvel vacakolsz, ami egy egyszerű szerkezet amúgy, de mostanra egy atomerőmű hűtőrendszerének bonyolultságával vált egyenértékűvé, mert- a kisded már éhségében rúgkapál és úgy ordít, mintha most tépnék ki a lábát kombinált fogóval.
Rohansz a konyhába, a víz forró lett, lehűtöd, a poralapú 'tápanyag' nem keveredik csomómentesen, kínlódsz, a cumisüveg teteje negyedszer kap rá ferdén, de végül megvagy.
Biztonsági öv kiköt, üvöltő gyermek a hintából kitép, textilpelust nem vittél magaddal, megtalálod. Mindeközben kezedben a lilafejű, az ordítástól fulladozó, 'kétségbeesésében' halált megvető bátorsággal az öledből mindenképpen a sima szőnyegre 1,2-1,5 méter magasból leugrani készülő gyermeket magadhoz szorítva leülsz és persze, hogy könyököddel levered a fotel karfájáról az általad odakészített cumisüveget, ami jó esetben nem nyílik ki, 'csak' hat méterre elgurul. És, ha azt hiszed, hogy eddig az etetésről írtam tévedsz, mert most jön a második csavar.
Elhelyezkedtél, lelkedben a fenti események hatása már csak foltokban észlelhető, ugyanis közben -hogy ne tégy kárt a kisgoniban- agyadban felidéztél mindent, amit a ZEN BUDDHIZMUSRÓL régebben bármikor olvastál és egyébként is van benned egy levél MagneB6 hozzáfogsz, hogy végre konkrétan is táplálhasd gyermeked. 
Aki persze még mindig ordít, -ezt azért ne felejtsük el- főleg amióta a cumisüveget is meglátta. Két kezével (mostanra tudatosan) nyúl a mennyei mannáért és úgy húzza maga felé mint az áruláson kapott szamuráj a kardot. Mondjuk a fogás -vagy a célzás- annyira még nem megy, úgyhogy a cumisüveg hegye a kisded nyakán landol, melyből a manna a nyak sokszorosan redős zsírpárnácskái közé folyik és te már most azon töröd a fejed, hogy hogy a faszba fogod azt onnan kimosni, amikor be sem fér a gyerek álla és a mellkasa közé az ujjad.
De mindegy is, mert most nem ez a fontos. Sokkal inkább az, hogy csend legyen. Kigondolod, hogy ha a cumit a szájába teszed, akkor biztosan beáll majd ez a régen kívánt állapot és meg is teszel mindent ennek érdekében. Legelőször is, a gyermek kezéből kitépett cumisüveget egy jól irányzott mozdulattal az üvöltő szájába irányítod.
Ennek eredményeképpen végre tényleg csend lesz. Olyan nagy csend, hogy tisztán hallható egy halk, gurgulázó hang, amint a folyékony halmazállapotú ebéd nem a nyelő-, hanem a légcsőbe folyik és borítékolhatod a köhögést. És hát persze, hogy az sokat nem is várat magára. 
Az első, elementáris erejű reakció során másfél-két liter trutymók repül a pofádba 350 km/h -s sebességgel. Te nem látsz a szemedbe porlasztott ételtől, a gyermek megint üvölt (ez jó hír, hisz nem fulladt meg elsőre), de azért fulladozik, minek okán úgy ficánkol, mint egy nyeretlen kétéves az Epsomi Derbyn. 
Sebaaaaaaaaj! Ezt is megoldjuk. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy, úgyhogy idővel beáll úgy a kívánt csend -benne az ütemes szutymókolással, ahogy ágyékod gyümölcse mannát fogyaszt-, mint az oly régóta várt nyugalommal, miután a minigoni rájött, hogy itt bizony mégiscsak lesz valami a pocak feltöltéséből és elszáll belőle a gonoszság, amit csendes elernyedéssel, valamint ijesztő szemfelakadással is jelez.
Mondjuk a dolog ennyire azért nem egyszerű, mert a fent leírt folyamatot eddig békésen szemlélő négyévesed -tökéletes időzítéssel- egy váratlan pillanatban eléd áll, majd azt mondja: - "...Apa! Kakilnom kell!..." Ismét kihangsúlyozom: - egyedül vagy otthon. De erről majd egy következő bejegyzésben írnék ha lehet. Remélem ezúttal is jól szórakoztál rajtam és remélem segíthettem. (És, ha valóban tetszett ez az írás, nagyon szépen megköszönöm, ha megosztod.)
Megjegyzés küldése