Néptánc

Hello! A néptánc (ma remélem különösebben és jobban) fontos eszköze a magyar hagyományok, a kifejezetten magyar kultúra, a magyarságtudat ápolásának. Mielőtt azonban bárki a szélsőjobboldaliság vádjával illetne, mindenkit tájékoztatok: - nem vagyok magyarabb másoknál! Egyszerűen csak magyar embernek érzem magam és erre pontosan annyira vagyok büszke, amennyire egy magyar embernek erre büszkének kell lennie! Egyszerűen csak magyar. Nem zsidózok és nem cigányozok, ahogy nem szlovákozok sem. Azonban, ha a magyarságtudat ápolását bárki célként, feladatként, fontos dologként éli meg, azt az embert én tisztelem. A mai, modern, huszonegyedik századi felfogású fiataljaink (és a kivételnek tisztelet) nem sokat tudnak Hazánk történelméről, mert - szerintem - oktatásuk nem feltétlenül elfogulatlan és nem feltétlenül pontos. (Nem is beszélve az alulmotivált-és fizetett, fásult és sokszor túlhajszolt, ezért halálosan fáradt tanári karról, akiknek ezt a feladatot el kellene végezniük.) Mindezek ellenére szerencsére sokan, úgy gondolom nagyon sokan egyéb rendszerekben megpróbálnak megtenni mindent annak érdekében, hogy ez ne így legyen. Ilyen a néptánc tudásának, szeretetének oktatása. A hagyományos ismeretek továbbadása. A gyökerek ilyenformán történő ápolása. Néptáncuk bonyolult és szerteágazó tájegységenként más dalok, más népviselet, más táncok. Laikus vagyok, mégis úgy gondolom, hogy gazdag kultúránk ismeretének átadása nagy feladatot ró a táncot szerető, ismerő és tudó oktatókra, tanárokra. Táncházak, iskolák, művelődési központok tanítói viszik e nemes feladat minden terhét a vállukon. Idős, nagynevű táncosok, nagytudású lelkes fiatalok. A mai, modern, huszonegyedik századi felfogású fiataljaink számára a népzene hallgatása ciki, a néptánc művelése nem tartozik a trendi dolgok közé. Éppen ezért, vagy ennek ellenére csoda hát, hogy kis gyermekek, tinédzserek, vagy a húszas éveik elején járó fiatalok ismerik és művelik a hagyományőrzés e remek formáját. Nem a kábítószer, nem a lélekromboló irányzatok (EMO), nem az alkohol, vagy a cigaretta rabjai. Nem az unatkozás a legfontosabb időtöltésük. Számukra a közösségben való lét, a közösség építése és a hagyományok továbbvitele a legfontosabb cél és feladat! Számukra életfelfogás mindez! Életfelfogás! Olyan irány, amely szerint élni szeretnének. Olyan irány, ami meghatározza az életüket! Mondhatnánk az életüket tették fel rá! "Mondhatnánk" írtam az imént, de a feltételes mód most sajnos nem elég. Mondanunk kell, mert tegnap hárman súlyosan megsérültek és hárman meghaltak mindezért! Már nem számít az, hogy hogy álltak a táblák! Ma már az sem számít, hogy az útburkolati jelek látszottak-e, vagy sem. Igazából semmi sem számít, mert olyan dolog történt, amit soha, de soha nem lehet visszacsinálni és nincs az az erő, amely képes feltámasztani azt a három nagyon fiatal embert, akik meghaltak, mert a néptáncot választották! Fejet hajtok hát a halottak és a sérültek előtt! Fejet hajtok szüleik, testvéreik, rokonaik, barátaik és tanáraik fájdalma előtt! Nem kellett volna, hogy így érjen véget az életük! Nem most! Fájdalmaikban osztozva szeretném e sorok végén kifejezni őszinte részvétem!