ZAVARKÓ LACI EMLÉKÉRE!

Hello kedves olvasó!

BEYOND! Ha valaki nem tudná, segítek. Ez egy angol kifejezés, ami egyben egy hazai trash metál zenekar neve is. Jelentése (az én szigorú angolommal): -valamin túl. Kicsit sorsszerű elnevezés. Különösen a tegnap esti események és a hozzá kapcsolódó hírek tükrében.

A zenekar dobosa Zavarkó Laci. Sokan a városban Zacsiként ismerik, mások (nagyon sokan) meg onnan, hogy ő üzemeltette a gyöngyösi Török Ignác utcában található Csillagkapu nevű üzletet, ahol játékszoftverek tömkelegét vehetted, cserélhetted, akármi. Olyan nem nagyon volt, amit Laci ne tudott volna beszerezni.

A mi ismeretségünk nagyjából úgy húsz évre tehető, melyben ugyan nem találkoztunk minden nap, de ő és az öccse a fiatalságom szerves részei voltak, ahogy én is az övéknek. Annyira, hogy a mind a mai napig ha összefutunk, órákig tudunk sztorizni és beszélgetni a régmúlt dolgairól, vagy napjaink eseményeiről. Lacival manapság többnyire vagy a boltnál találkozom, ahová általában az öccse tetováló üzletébe megyek, vagy Mátrafüreden futunk össze, ahol egy jó kávé vagy üdítő mellett -a motorozás szünetében- dumálunk filmről, zenéről, politikáról, motorokról.

Vagyis csak dumáltunk, mert Laci tegnap meghalt. Ma (2011. július 11.) reggel nyolc körül hívott egy közös ismerősünk, hogy tájékoztasson a történtekről. Röviden csak annyit mondott, hogy Laci és két másik motoros, Mátrafüred és Sástó között haladtak felfelé a motorjaikkal, amikor az egyik kanyarban, velük szemben VAGYIS KONKRÉTAN AZ Ő SÁVJUKBAN- feltűnt egy idős férfi a kocsijával. Az első motoros még valahogy elkerülte az ütközést, a másodikat elütötte és Lacival frontálisan ütközött. Ha jól tudom, ezután Lacit mentőhelikopter szállította a miskolci kórházba, ahol tegnap, azaz 2011. július 10-én, 23:00 után elhunyt.

Engem (és gondolom nem vagyok egyedül ezzel) nem nagyon hagy nyugodni a gondolat, hogy ez történt és hogy talán nem is igaz a hír. Most délután egy van, és több más helyről is megerősítették már, mégis csak nehezen fogom fel, hogy ez történt, hogy ez megtörténhetett. Laci nem volt az az idegbeteg motoros, akiről simán feltetted, hogy bármikor elpusztulhat az úton. A legutóbbi (egy hete zajló) beszélgetésünkkor éppen erről a típusról is szó esett köztünk és Laci megvetően nyilatkozott róluk, azzal, hogy a motorosok rossz hírét az ilyen emberek keltik. Ő maga nemrég vett egy ugyan nagyobb, de modernebb és éppen ezért biztonságosabb motort. Amikor beszéltünk róla, (az új járgányról) külön kiemelte a gumik tapadásának fontosságát. Szó esett ún.: bukógombáról (bármi is az), jó minőségű gumikról, ésszel motorozásról.

Sok idiótával szemben Laci nemcsak szeretett, de tudott is motorozni, hiszen még szinte gyerek volt, amikor már egy Jawa Mustangot hajtott. (Épp erről is beszéltünk akkor.) Az MZ ETZ korszaknak pedig magam is részese voltam, igaz csupán utasként. Engem ugyanis -sok barátommal ellentétben-  valahogy nem érintett meg a szabadság-érzés e formája. Bevallom férfiasan, a két lábamon, gyalog egyenesen menni is nehézséget jelent. Így születtem. Nem vagyok motorkerékpárra való.

Amikor aztán felrobbantotta a reggelemet ez a hír, akkor annyi gondolatom támadt, hogy összegyűjtögetni is értelmetlen lett volna. Délután aztán (vagyis most), mivel még mindig nem cáfolta senki a hírt, mégis tollat ragadtam, mert annyira bánt a dolog, hogy ki kell írnom magamból. Az írás témája lehetne a veszteséget szenvedett szülők fájdalma, vagy Laci gyermekének, testvérének, barátnőjének, barátainak, vagy a zenekar tagjainak a fájdalma, de minek!? Ezt te (aki most e cikket olvasod) ugyanúgy érzed mint én, és mindenki a szerette Lacit.

Azt a Lacit, aki a véleményét mindig határozottan képviselte, sokszor talán megosztó személyiségként, de akik ezért haragudtak rá, azok valószínűleg nem ismerték eléggé őt. Ő ilyen (volt), így kellett elfogadni. Nem ismerték a legapróbb szófordulatra is rácsapó és abból viccet faragó Lacit, aki egy-egy ilyen gyorsan jött poénon is úgy tudott szívből, sokáig (és rendkívül hangosan) röhögni, ahogy csak kevesen. Nem ismerték a húsz éve foggal-körömmel ugyanabban a bandában muzsikáló zenészt, akit hitt a Beyond jövőjében és sikerében. Hitt, mert -őt ismerve- már rég nem csinálta volna.

Annyira mások vagyunk, voltunk. Ha meg akartál nézni egy filmet, muszáj volt előtte beszélni Lacival, aki ha már látta és még az orrát is felhúzva, két aprót kiköpve azt mondta -mert szavajárása volt-, hogy szar (ahogy csak ő tudta mondani, azt hogy szar, ha szerinte valami szar volt és ha valami szar volt, akkor két aprót is mindig kiköpött mellé), akkor azt a filmet feltétlenül meg kellett néznem. Ennek ellenére nagyon bírtam őt. Tetszett, ahogy így negyvenen túl élte az életét. Amit -ugyanúgy mint én- nagyon szeretett. Állítom ezt annak ellenére, hogy sokat zsörtölődött a dolgokon, hogy sokszor morgott ezért, vagy azért. De ő ilyen volt, így kellett elfogadni.

Laci! Most aztán jól elmotoroztál innen bazd meg! Ez tényleg szar! Úgy meg aztán nagyon szar (ezt is mindig így mondtad, jól kihangsúlyozva még a "nagyon" szót is), hogy nem is tehetsz róla. Mátrafüreden sokszor futottak össze az útjaink, szinte heti rendszerességgel, immár évek óta. De a te utad, ugyanott tegnap véget ért. Nyugodj békében barátom! Szerintem most nem nagyon segíthettem.