Az én saját szocializmusom

Hello kedves olvasó!

A napokban gondolkodtam el azon, hogy én, mi, a szocializmus gyermekei hogyan éltünk egykoron. Az 1970-es években, amikor még öt éves tervek határozták meg hazánk gazdasági helyzetét, amikor a párt előre megmondta, hogy ki, mit és hogyan, amikor közgazdaságtant még hírből sem ismerő komisszárok osztották az észt a városi, megyei tanácsok, a mezőgazdasági szövetkezetek és az állami nagyvállalatok vezetőinek, nos, akkoriban nem lehetett könnyű gazdaságosan csinálni bármit.

Csak egy dolog számított: -hogy a párt központi bizottsága, vagy maga Kádár elvtárs (ha túl fiatal olvasó vagy, akkor nézz utána, hogy ki volt Kádár János: http://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1d%C3%A1r_J%C3%A1nos ) mit is várt el hűséges és erősen kommunista alattvalóitól. És, ha a statisztikai mutatók alátámasztották a vállalati vezetés, vagy a megyei tanács állításait, akkor minden rendben volt. Valahogy így működött kicsiny hazánk ekkortájt.

A szocialista gazdaság nem ismerte a munkanélküliség fogalmát, a szocialista Magyarországon nem éltek hajléktalanok, nem volt éhezés, alultáplált gyermek, nem volt ismert fogalom a mély szegénység. Nem volt szükség mecénásokra és alapítványokra, hogy egy-egy kórház a működéséhez szükséges nagy értékű berendezést vásároljon sőt, olyan sem volt, hogy egy kórház, kulturális intézmény, vagy iskola tartozzon bárkinek egy fillérrel is.

Persze még sorolhatnám a szocializmus "vívmányait" napestig, de tudom, hogy a jelen kor gyermekei, akik a fentieket már a történelem órán tanulták, vagy az éppen 2013-ban hatalmon lévők és bábjaik azonnal támadhatnák ezt az írást, annak demagóg volta miatt, de engedtessék meg nekem, hogy ezt kivédendő, máris helyesbítsek.

Tudom (mert azért teljesen hülye én sem vagyok), hogy a jó dolgoknak ára volt 1970-ben is, és ma is. Tudom, hogy a szocialista gazdaság egy, a kommunista gazdaságtan alapjain nyugvó, a javak egyenlő elosztását szorgalmazó, a globális világban létezhetetlen, működésképtelen és életképtelen valami. Tudom, hogy a szocializmus fenntartása igen költséges dolog volt, hiszen hazánk a nyolcvanas évek végén, már a Világbanktól sem kapott hitelt, így a kor külügyesei akkoriban már Japánban kuncsorogtak egy kis kölcsönért. Tudom, hogy burkolt munkanélküliség volt, ahol állami vállalatok tucatjai termelték a semmit, raktárra, csakhogy mindenkinek legyen munkája, ahogy azt is tudom, hogy a turizmus, a bányászat, és talán a mezőgazdaság volt képes hasznot termelni, de azt meg intézményesen nyúlták le a komisszárok, hogy legyen miből finanszírozni a szovjet elvtársak honi nyaralását, a rongyrázást, no meg az akkori mércével nem is túl rossz szociális hálót. Tudom, hogy ennek az árát még sokáig kellett a rendszerváltást követően fizetnünk, de tudom azt is, hogy az a tartozás ma már nem létezik, bárhogy szajkózzák azt ma is néhányan. 
Ma már teljesen más okokból tartozik az ország minden polgára egy rakás pénzzel akkor is, ha egyetlen forint hitelt nem vett fel egész életében, mert mondjuk kilencvenhárom éves mezőgazdasági munkás, aki még a bank szót is csak a rádióban hallotta, vagy mondjuk kettő másodperces csecsemő, aki nemhogy a bank szót, de még egyetlen értelmes szót sem hallott ezidáig tisztán. Mégis tartozik egy rakás pénzzel. Ez a helyzet most. A helyzet, amelyet a rendszerváltást követő kormányokon átívelő, rossz gazdaságpolitika hozott, többek közt a névleges törlesztéssel (amikor egy ország újabb hitel felvételéből finanszírozza korábbi tartozásait).
Persze lehet hátrafelé, meg egymásra mutogatni, de azt a választópolgár előbb, vagy utóbb elkezdi átlátni -vagy egyszerűen csak megunja- és jobb esetben nem megy el szavazni, míg rosszabb esetben az utcára vonul és vagy "csak" Budapestet gyújtja fel, vagy az egész országot. Ami meg megint nem vezet sehová.
Szóval ez a helyzet most. Amikor, -tetszik, nem tetszik- újra a szocializmusban élünk. A különbség mégis nagy, mert bár rohanunk az egypárt rendszer, a rendeleti kormányzás, vagyis hát tulajdonképpen a diktatúra felé, a "zembereknek" mégsem lett jobb. Vagyis vannak állástalanok, vannak hajléktalanok, soha nem látott méreteket ölt az öngyilkosságok, és még nagyobbakat a gyilkosságok száma. Devizahitelek döntenek romba egész családokat. Álmokat, reményeket öl meg egy-egy újabb banki, a szerződés felmondását taglaló levél. Hetente láthatunk kilakoltatási csatákat a bulvár hírműsorokban.
A névleges törlesztésről, vagy a jelen közállapotáról külön-külön is írhatnék egy-egy újabb blogpostot, de nem látom értelmét, hiszen te kedves olvasóm, ugyanekkor és ugyanitt élsz, és látod -ha nem vagy vak- hogy mi folyik itt. Mindezt csak azért írtam le, hogy értsd: -miről is szól a cím.
A ma világa durva. Sokkal durvább, mint volt 1970-ben, 1980-ban. Én nem szenvedtem akkor és a szüleim -akik nem politizáltak, még otthon sem- ők sem szenvedtek. (Legalább is a rendszertől nem.) Igaz, párttagok sem voltak. Nem éltünk fényesen. Még autónk sem volt és nyaralni is csak a Mátrába jártunk (ami annyira azért nincs messze Gyöngyöstől, ahol élek), de nekem az kisgyermekként mindig egy kaland volt, jó messze a várostól. A televíziónk, fekete-fehér volt, a lakásunk szűkös, mégsem tudok rossz szájízzel visszaemlékezni a gyermekkoromra, mert ma úgy tűnik, hogy akkoriban volt életem egyik (az előző tíz-húsz évhez képest) legboldogabb időszaka. Ezért elhatároztam valamit.
Elhatároztam, hogy felépítem az én saját kis szocializmusomat. Felépítem, ha belegebedek is. Persze senki ne gondoljon itt nagy dolgokra. Nem lesznek ötágú csillagok. Sem vörösek, sem másmilyen színűek. (No persze hatágúak sem.) Nem lesznek zászlók, úttörőnyakkendők, vagy mozgalmi dalok.) Nem lesz itt semmi más, csupán a szocializmus boldog békeidők feeling-je, a socialism awareness of life. Arra gondoltam, hogy én ugyanúgy megadhatom a gyermekeimnek ezt az érzést, ahogyan én megkaptam a szüleimtől.
Ehhez két dolog kell. Az egyik, hogy eltarthassam, hogy el tudjam tartani a családomat. (Aki ismer, az tudja, hogy ritkán kesergek a sorsom felett, inkább megteszek mindent, hogy el tudjam tartani őket, sokszor -általában- több vasat is a tűzben tartva.) A másik ennél könnyebb dolog. Kizárom otthonról a politikát. Otthon nincs bal, vagy jobb oldal, ahogy nincs Orbán, Gyurcsány, Bajnai, Lázár, Vona vagy akárki. Végül is, ők csak politikusok, akik a hatalomért vívott harcban egyre távolabbról látnak bennünket, a választót, a kisembert. Különösen most, közvetlenül a választás előtti év végén.
Nézzük hát mi is őket távolról és végül -rossz hasonlat- de olyan érzés lesz a politikát szemlélni, mint valami egzotikus állatot a Fővárosi Állat-és Növénykertben (ahová egyébként szeretek elmenni időnként).
Önző ötlet? Dehogyis az. A keleti filozófiák szerint csak az a társadalom lehet rendben, ahol a család rendben van. Ha úgy tenne mindenki, ahogy mostantól én, egyensúlyban tartva a munka és a család időviszonyát, a család pénzügyi mérlegét, úgy, hogy közben leszarom azt a sok bla, bla, blát, amit odafentről (vagy éppen jobbról-balról) hallok, akkor mindenki sokkal nyugodtabb lehetne, mint amilyen most. Harmonikusabban élhetne önmagával és családja minden más tagjával, mint, ahogyan most él. Szerintem nem is olyan rossz ötlet. Ehhez persze egyvalami még kell. Kell egy jó krimi a kézbe, amiben hátradőlve arról olvashatsz, hogy a miniszterelnök, pártjának sok bennfentes tagjával, vezetőjével együtt egy szövevényes bűnügy szereplői, és ahol a miniszterelnökről -akiről a könyv végéig mindenki azt hiszi, hogy ő az áldozat-végül kiderül hogy ő a főgonosz. Remélem segíthettem.