EURÓPAI KALIFÁTUS

Hello kedves olvasó!

A migrációval kapcsolatosan született sok-sok vélemény és ellenvélemény közt, mintegy hiánypótlásként gondoltam leírni a saját villanásaimat e téren. De, mert e blog mindig kicsit másként nyúlt eddig is (a mostanában szó szerint) az utcán heverésző témához, így nem lesz ez most sem másképpen. Bele is vágnék engedelmeddel:

Reggeli sétámat a Szulejmán téren kezdtem. A 2014-ben felújított tér -hátterében a több mint négy éve befejeződött egy éves polgárháború ellenére rendkívül jó állapotban megmaradt parlament épületével- impozáns látványt nyújtott az erre haladó, jobbára az arab országokból érkező turisták számára.

Maga az épület ugyan szomorú mementója maradt a belviszálynak, de a majdnem teljesen épen maradt (csak részben bedőlt) kupola, melyet minden oldaláról üveglapokkal fedett rozsdamentes acélváz tartott a helyén, amúgy kiegészítve a kupola maradványait, -egyfajta emlékműveként az egykor volt országgyűlésnek-, jól harmonizált a mindkét oldalára, a kupola magasságát másfélszer meghaladó, újonnan épített minaretekkel, melyekből most is jól hallhatóan szólt a müezzin éneke. 

Az ősz bedobta minden báját. Ezúttal, a kései szeptemberi hétfő ellenére kellemes meleggel és szikrázó napsütéssel ajándékozta meg a sétálók tömegét akik, mint valami jól szervezett hangyasereg, lassú sétával, ám fegyelmezetten haladtak a patika tisztaságú téren át a Víz-és Olajügyi Minisztérium (melyet valamikor Földművelésügyi Minisztériumként ismerhetett a korosabb olvasó) szintén pompásan felújított épülete, vagy a most is kettes számot viselő villamos megállója felől, a Parlament épülete felé.

Mint általában, úgy most is sokan voltak a téren, és még többen igyekeztek az épületbe, imára gyűlve, melynek modern építészeti megoldással pótolt kupolája felett aranyló hatalmas félhold szinte kiégette a rátekintő retináját.

Azonban a lenyűgöző látvány (és muszlim hitem) sem tudta feledtetni a hitetlenségemet. Ugyanis az egykori Országgyűlés ma mecsetként szolgáló épületének ablakaiból és a tér hatalmas országzászló rúdján lengedező különös -a magyar nemzeti színeket az Iszlám Állam zászlajával megosztó- lobogókat (no meg a Kossuth szobor talapzatán álló aranyozott Szulejmán szobrot) látva ismét eszembe jutottak azok az idők, amikor a Nagymecset még Országház, a keresztény vallású többség pedig szabad ember volt és nem a volt nyolcadik kerületben berendezett, hatméteres betonfalakkal körbevett gettó betegségektől, fegyveres leszámolásoktól, kivégzésektől, vagy a gettóban virágzó bűnözéstől tizedelt, éhező lakója.

Az igazi baj akkor történt, amikor 2016. augusztusában telítődtek a röszkei, bicskei, gyulai, budapesti, győri és soproni menekülttáborok, melyeket folyamatosan bővítettek, majd végképp beteltek. A tőlünk nyugatabbra elhelyezkedő országok már az év januárjában végképp lehúzták a rolót. Eltörölték a Schengeni Egyezményt, Ausztria (hasonlóan a többi európai országhoz) bravúros gyorsasággal emelt négy méter magas betonkerítést a magyar határra, örökre megszűnt a vasúti közlekedés, országokon átívelő személyszállító üzletága és Európa összes rendőre kizárólag a határait védte. 

Ám a korábbiakhoz képest, már nem gépkarabélyokkal, hanem tankokkal és egyéb nehézfegyverekkel kellett szembenéznie mindenkinek, aki ezen országok területére kívánt bejutni. Mindezek hatása borítékolható volt. 

A nagy tömegben érkezett, és kellően radikalizált fiatalok egyszerre nagy számban törtek ki a felsorolt táborokból, ám először nem a rendőrkapitányságokat, vagy a honvédség laktanyáit lepték el, hanem megtámadtak több nem, vagy csak rosszul őrzött vasúti csomópontot, ahol a vágányokon veszteglő vasúti konténerek egy meghatározott részét feltörve jutottak nagy mennyiségű kézifegyverhez, akna-és, rakétavetőhöz. 

A jelet azok az öngyilkos merénylők adták meg, akik egyszerre hajtottak végre robbantásokat a menekülttáborokban, és az összes határzónában úgy, hogy azzal a lehető legtöbb katonát, rendőrt sikerüljön megölni, vagy (és ez talán fontosabb cél volt) megsebesítve, harcképtelenné tenni őket.

A 'siker' nem maradt el. Csak ebben az egyetlen akcióban (melyet hasonló céllal a következő napokban még legalább húsz robbantás követett) közel 1600 rendőr, tűzoltó és katona esett el és megsebesítettek nagyjából 12.000 olyan embert, akik a rendvédelem, vagy a honvédség bármelyik egyenruháját viselték.

A merényletek másodlagos hatásai is azonnal érezhetőek voltak. Pánik és káosz uralkodott ezeken a pontokon, amely csak nőttön nőtt azok után, hogy az IS (jól szervezett, rádió-összeköttetéssel rendelkező, egymással jól kommunikáló, szervezett) fegyveresei rálőttek bárkire az égvilágon. Nem kímélve mentőst, terhes nőt, vagy kisgyermeket. 

Miután az ország rendvédelmét lefejezték, napok alatt foglalták el az összes nagyvárost, amelyekben azonnal bevezették saját 'közigazgatásukat', a saját 'jogrendszerüket' a saríát. A muftik első intézkedése az volt, hogy a közterületi holtak eltemetését másfél hónap időtartamra megtiltotta, hogy a hitetlenek okuljanak és belássák, haszontalan az ellenállás. 

Az elmúlt évtizedekben többször is felütötte a fejét több, a keresztények elnyomása ellen, vagy a muszlim világi kormányzásért fellépő lázadás, de minduntalan véres megtorlás követte azokat, mint a legutóbbi, egy éves polgárháború esetén is. (Így alakultak ki végül minden nagyvárosban a keresztény gettók is, mivel a muftik belátták, saría ide, saría oda egy egész országot nem lehet lemészárolni.) A többi már történelem.

Ma, 2165. szeptember 30-án, az Iszlám Magyar Köztársaság kikiáltásának 149. évfordulóján az ünnepségekre készülődve -a nagy (keresztény és világi muszlim) terrorfenyegetettség miatt- mindenütt az Európai Kalifátus Központi Rendőrségének katonáit és járőrautói lehet látni. 

Igazuk is van, jobb félni mint megijedni, hiszen jövőre lesz 150 éve, hogy már megint itt vannak. (Remélem e fantázia szülte írással is segíthettem.)

Oravecz Nóra vs. Bihari Viktória

Hello kedves olvasó!

Mint minden reggel, úgy ma is végeztem némi 'szemlét' a hétvége, az elmúlt hét sajtótermékeiből. Miután mindenki a menekültválságról ír, így én ezt most nem tenném (amúgy is készülök a témában egy hosszabb lélegzetvételű, kicsit magyarázós cikkel, de még nincs kész). 

Viszont találtam egy igazi gyöngyszemet!

Bihari Viktória 'szólt' néhány keresetlen szót Oravecz Nóráról. És, hogy kik is ők? Nos, ha rövid akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy míg Bihari Viktória egy keményen odamondogatós blogger (egy nüansznyit ismertebb, mint én), addig Oravecz Nóra egy 'író'. Legalább is önmagát eképpen aposztrofálja, műveit -kortól függetlenül- kajálják a nők, akik hisznek abban a semmiben, amit e fiatal 'írónő' leír nekik. (Ha szeretnél bővebbet tudni róluk, úgy kattints a bejegyzés tetején a nevükre.) 

Íme hát, kommentár nélkül Bihari Viktória írása:

"....Mi a bajom Oravecz Nórával?

 

BV

Az utóbbi időben egy csomóan nekem szegezték a kérdést és állampolgári kötelességemnek érzem, hogy válaszoljak rá.

A történet ott kezdődik, hogy nem ismerem személyesen Nórikát, tehát simán lehet, hogy okos, humoros és értelmes lány. Ki tudja?

Amit látok belőle, az pontosan annyi, amennyit láttatni enged magából.
A rövid posztok, egy alany egy állítmány, nesze semmi fogd meg jól ál-bölcsesség kapszulák, üres frázisok és közhelyek az élet nagy bazmegjeiről, a szerelemről, az elmúlásról és a nőiességről.
Mikor kifakadok valakinek mindig elkussintanak, hogy vegyél példát róla, milyen jó marketinges, mennyire betalált oda, ahova giga cégek is csak vágynak betalálni, történetesen a nők szívébe, a nők szeretetéhes szívébe.
És ezt nem tudom elvitatni Nóritól. A tanulatlan, a sérült, az önbizalom hiányos és az önálló gondolatokkal nem rendelkező emberekből pénzt csinálni ősi biznisz, erre épül megannyi egyház is, a politikáról nem is beszélve. Ha pénzt akarsz keresni, kezeld mónikasó nézőként az embereket és láss csodát, megcsörren a kassza.
Én is tudom.
Viszont-ahogy ezt egy televíziós műsorban is kifejtettem pár napja, gondolom majd úgy kivágják, mint a szél-az emberben, jó esetben, lakik egy olyan daimon, aminek társadalmi felelősségvállalás és lelkiismeret a neve.
Ez a daimon ugyanaz, mint az ókori Rómában az a rabszolga, aki a fogaton parádézó imperátor mögött állt és folyamatosan a fülébe súgta: „Respice post te, hominem memento te” („Tekints magad mögé! Ne feledd, hogy ember vagy!”)
Egy írónak-márpedig Nóri bestseller írónak tartja magát- kutya kötelessége ezt nem elfelejteni és akár az adott korszellemmel, morális értékrenddel is szembe mennie, felvennie a kesztyűt és a sírig harcolni, képezni a népet, nem pedig olcsón megúszni a dolgot és meggazdagodni a 20 és 40 év közötti szinglik emocionális kizsákmányolásából.
Világ életemben gyűlöltem a könnyű utakat és az olcsó megoldásokat. Gyűlölöm azt, ami manapság megy. Hogy nőnek lenni jó, hogy megérdemled, hogy törődj magaddal, hogy szép vagy és tökéletes, persze azért le kéne fogyni a paleo-jin-jang-fengshui-méregtelenítő update kisfaszommal, mert a médiában csak Rubintrékák és Kamerondíjazok vannak és a pasiknak csak rájuk áll fel a cerka, szóval én ettől idegbeteg leszek.
Tombol az ego korszak, minden azonnal jár, a tökéletes párkapcsolat, a sírig tartó hálivúdi szerelem, a bomba alak, miközben az ország 90%-a totál reccsen van, pánikbetegség, depresszió, stressz, szorongás és ezekről valahogy mégsincs szó. Mert a szerelem jön. Vagy nem. De várj. Mert az igazit érezni fogod. És engedd el. Vagy mégsem. Csak legyél erős. Mert képes vagy rá. És ezekkel a frázisokkal simán be lehet vinni a nőket a zsákutcába és el lehet hitetni velük, hogy két nap alatt végzet asszonyai, vagy lepedőakrobaták lesznek, egy hétvégi kurzus után önismereti trénerek vagy coach-ok vagy üzletasszonyok.
NEM BAZMEG!!!!
Nem ilyen olcsó az élet és nem, a boldogság nem hull senkinek sem az ölébe, az vér, veríték, munka, vetélés, kín, kompromisszum, energia és idő! Nem egy idézet fekete keretben, nem egy facebook like, nem egy trendi vászon táska "a boldogság neked is jár" felirattal, nem egy kibaszott csillagpillanat meg léleksimogató gondolat, hanem munka! És ezért haragszom Nórikára, mert ezt a munkát meg akarja spórolni a tudatlan nőknek és elhiteti velük, hogy néhány teljesen értelmetlen mondattól minden csillámpónis és szivárványos lesz. Majd nem kúr félre apu, majd nem üvölt a gyerek, majd lesz pénz hó végén, majd eltűnik a narancsbőr és majd lesz szex 20 év házasság után két repülő étkészlet között a Havanna lakótelep 28 négyzetméterén, mert megérdemled és mert gyönyörű vagy.
A másik fontos dolog a hitelesség.
Nórika évek óta úgy ír a szerelemről, mint aki szakértője a témának, majd lenyilatkozta a HVG-nek, hogy 24 évesen még nem volt soha a büdös életben szerelmes.
Ja kérem, én is írhatnék gasztro blogot vagy kismamásat ezen az alapon, csak egy picit fals lenne a csengése.
Az írás és a népnevelés nem marketing alapokon nyugszik, hanem moralitáson. Nagyon szupcsi dolog Vajna Timit "tanítani" blogolni, csakhogy a blogolás egy olyan műfaj, ami könnyűnek és lazának hangzik, de művészet, ugyanis az irodalom és az írás az az. Blogolni minden gyökér tud, írni összesen nem tudnak százan ebben az országban. Én sem. Viszont nem is teszek úgy és nem is használom ki a nálam tudatlanabb, vagy kevesebb élettapasztalattal rendelkező nőket csak azért, hogy pénzt keressek és brand-et kovácsoljak a saját egomra maszturbáló én-emből.
A világ legkönnyebb dolga hülyeséget szórni az emberek elé. Elhitetni velük, hogy minden csodaszép és hogy a férfiak mind görények és hogy te istennő vagy és ha egyedül rohadsz meg 50 évesen a macskáddal, akkor nem te vagy a hibás, hanem a világ, hiszen te csak sugárzod magadból a szépséget és a nőiességet.
Egy írónak az a dolga, hogy megfogja az olvasói kezét és elvezesse őket a pokolba. A saját poklukba, hogy nézzenek szembe vele, járják meg és jöjjenek ki. Nem az a dolgunk, hogy elhazudjunk egy szebb jövőt, egy fehérnemű modelles, Prada kosztümös életet, hanem hogy arra kondicionáljuk az olvasókat, hogy fejlődjenek és tanuljanak! Lehet ezt humorral-ahogy én is szoktam-, lehet ezt drasztikusan, de semmiképp sem lehet hazugsággal és olcsón. Kiszolgáltatott, igazi érzelmektől mentes életet élő emberek lelkére alapozni a leggusztustalanabb marketing stratégia ami létezik és ezt nem csak Nórika csinálja.
A nőknek segítségre van szükségük, mert sok van rajtuk és egyre több lesz és egyre jobban frusztrálódnak. De nem az a megoldás, ha a szemükbe hazudjuk egy Coelho-Müller Péter-Oravecz tökömtuggya idézettel, hogy minden rendben van. Nem. Nincs!

ON

A 10 évig tartó pszichoterápia van rendben, az önképzés, az önismeret, a párterápia meg az olvasás és a pszichés betegségekkel való törődés van rendben. És ez mind borzasztó drága, időigényes és un-trendi és eladhatatlan.
De leszarom, és csak annyit szeretnék üzenni Nórikának, hogy én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon tanítani, és ha kell, egyesével mondom el minden nőnek az országban, hogy az élet kő kemény és a szerelempillangó nem jön magától, hanem küzdeni kell érte. És ha 80 éves koromra jutok el odáig, hogy ebből könyvet írjak, akkor addigra. És ha közben éhenhalok, az sem érdekel. Amíg ver a szívem, addig fogok a nagyüzemi agymosás ellen harcolni. És amikor Nórika már rég nem lesz itt, hanem Amerikában építi a karrierjét, én akkor is itt leszek és nem fogom hagyni, hogy hülyét csináljanak a nőkből! Köszönöm a figyelmet. ....."

Így talán mindkét hölgyet sikerült egy kicsit jobban megismernetek, remélem segíthettem.

VAN VÉLEMÉNYETEK? MERT AMÚGY ÉRDEKELNE:

Hello kedves olvasóim!

A napokban a Facebook-on kelt egyik bejegyzésemet osztom éppen azzal, hogy érdekes módon ott, sem a like, sem a hozzászólás kategóriában nem aratott osztatlan sikert. Az adócsalásról szólt, valahogy így:

".....Mert az adócsalás amúgy mifelénk (Magyarországon) például már-már népszokássá, össz-nemzeti focivá vált.
A lakosság nem bízik meg az államban, ezért adót csal. Az állam nem bízik a lakosságban, ezért új és még újabb adónemeket eszel-és vet ki, melyeket a nép igyekszik újabb trükkökkel ismét elcsalni.
 

Mindezek mellett egyrészt az ország gazdasága (többek közt ezen tény miatt) nem áll valami erős lábon, másrészt olyan mértéket öltött mára a mutyi és a korrupció (mely sokszor egy és ugyanaz), amit forintálisan szinte kifejezni is lehetetlenség.
 

Az egész nem túl bonyolult, hiszen az (egyébként) lopkodó népet, benne a rendes adófizetőkkel, rendkívüli módon zavarja, hogy az amúgy megfizetett adóból nem lát egészségügyet, oktatást, közbiztonságot, míg az államot meg az zavarja (nyilván ott sem mindenki tolvaj), hogy rendre nem teljesülnek a tervek. 

Nem mellékesen mindez egy önmagát generáló, végül önmagába zuhanó spirál, amely egy rendkívül gyenge államra mutat. Ezért aztán -és mert az idejének nagy részét stadionépítéssel tölti- ugyanez az állam, a kommunikációjával időről időre problémákat (ellenségeket) generál, hogy legyen miről beszélni, a valódi gondok helyett. Van véleményetek? Mert amúgy érdekelne!......"

Eddig az idézett poszt. Elméláztam, hogy vajon azért nem szóltunk hozzá, mert magunk is megrövidítjük itt-ott az állambácsit nagy rendszerességgel és nem szeretnénk képbe kerülni, vagy rendes adófizetőkként pusztán a mostanra lassan eluralkodó félelem motivált bennünket, a hozzá NEM szólásra? Érdekes kérdés ez is..................

Ám ha mindezzel csak annyit értem el, hogy olvastán a gondolataidba merülsz, már segítettem!

PIRIPÓCS, 2015. SZEPTEMBER 8. 05:00

Hello kedves olvasó!

A mai reggel, egy a bejegyzésben is látható fotóval kezdődött. Nemigen tudtam kihagyni ekkora 'magas labdát', úgyhogy lecsaptam rá.  De hát, így van ez nálam 'íróféleségnél'. Látod, a téma az utcán hever. Szó szerint, csak le kell hajolni érte és én, időnként megteszem:

.................özv. Kovács Józsefné, Mari néni, a piripócsi T.Sz. nyugdíjas fejőasszonya, ezen a nyáron vetemedett életében először arra, hogy a 31.000.-Ft-os nyugdíját valahogyan kiegészítse. 

 

Az eddigi életéből azt a következtetést vonta le, hogy rövidesen éhen döglik ha nem tesz valamit, így a háztájiban megtermett javakat kezdte, -persze tökéletesen törvénytelenül- pénzzé tenni oly módon, hogy a hátsó udvarban legelésző egy szem tehénkéje tejét adogatta el, vagy ami ebből rámaradt, abból vajat, túrót készített és azokat vitte a vásárba.
Azonban fogalma nem volt az őstermelői igazolvány szükségességéről, vagy épp a nyugtaadási kötelezettségéről, de hát a törvény nem tudása nem mentesít a felelősségre vonás alól ugye.
Kipakolt, majd nagyjából hat perc alatt bukott le, a NAV derék ellenőreinek hála. A későbbi eljárásban a hatóság (hasra ütéssel megítélve a be nem fizetett kötelezettségek nagyságát), hatszázezer ropogós magyar forintra bűntette Máriánkat, aki a maga nyolcvanhat évével, bizony értetlenül állt a postás által kézbesített határozat előtt és persze, hogy nem fizette be a büntit, hisz nem volt miből.

Így teltek, múltak a hónapok, amikor újabb papír jött, ezúttal már egymillió-kétszázezer forintról, hál'istennek huszonkét oldalas indoklási résszel, amivel -lévén manapság már hűvösek a reggelek- Mari néni már be tudott gyújtani a konyhai masinába.

Persze a hatóság sem volt eközben tétlen. Széleskörű nyomozást folytatva állapították meg, hogy özv. Kovács Józsefné gyanúsított néhai férje, Kovács József ugyanannak a T.Sz.-nek volt a fővadásza, ahol Mari néni fejőlány és a hagyatékból a gyanúsított rendelkezik egy darab, 1909-ben gyártott rókavadász flintával, amely a tisztaszoba falát ékesíti. Bár lőszert közel hetven éve nem gyártanak hozzá, így az nem minősül fegyvernek, azért jobb az elővigyázatosság.
 

A titkos nyomozás eredménye összeállt. Eszerint hősünk egy, a hatóság intézkedésének többszörösen ellenszegülő, fegyverrel rendelkező személy. A fotó pedig azt a pillanatot örökíti meg, amikor a hatóság az özv. Kovács Józsefné (Mari néni) gyanúsított elfogására összpontosított erőkkel halad Piripócs, Tikfa utca 22. szám alá, hogy az ott tartózkodó, veszélyes fegyveres bűnözőt elfogja. További szép napot nektek is, remélem segíthettem!  Ha más nem egy kis nevetéssel.

HA ÉPP PANASZKODNI LENNE KEDVED.

Hello kedves olvasó!

Talán már említettem (egyszer-kétszer már biztosan), hogy az írás a szenvedélyem. Ennek ellenére nem látsz mindennap új blogbejegyzést, sajnos. (Bár: - nem is lehet és nem is kell írni ide mindennap.) 

Néha mégis úgy érzem, jó lenne kicsit többet is törődni ezzel a felülettel és nem a Facebookon, meg a NAGYBETŰS ÉLETBEN elaprózódni, de hát élni is kell, aztán élni is kell valamiből egyrészt, másrészt pedig a közeli múltban a második könyvem is elkészült, így részben 'igazoltan voltam távol'.

De, ha már nagybetűs élet. A mindennapjaimat (nyilván már ezt is mondtam) egy apró benzinkút ügyes-bajos ügyeinek intézése, továbbá ugyanott a 'kutazás' tölti ki, hétfőtől - péntekig. Amolyan 'nem szeretem' munka ez, már nem nekem való, de jómagam lévén a családomért (a terveinkért, céljainkért) felelős ember -tekintve, hogy az írásból egyenlőre nem lehet megélni- csinálom, mert a mai világban nem egyszerű olyan állást találni, amely elfogadható szinten tart el egy családot. Ilyen tekintetben nincs is okom panaszra, csak hát a lelkem...........

.......ami ugye kit érdekel? 

Viszont van pozitívum is. Ez pedig nem más, mint az ide betérő emberek sokasága, sokszínűsége, érdekessége. Van az átlag, aki tankolni jön. Fizet, pár szót váltunk és ennyi. De rengetegszer előfordult már, hogy valami teljesen másért jöttek (jönnek) ide az emberek. 

'Csak' levegőt fújni a kerékbe, 'csak' lemosni a szélvédőt, vagy 'csak' az autóval félreállva, meginni egy kávét, ám volt olyan is aki gyalog jött. (Ami ahhoz képest, hogy az egyébként nagy forgalmú töltőállomás amúgy az isten háta mögött van, már önmagában is szép teljesítmény.) Na ők leginkább beszélgetni jönnek. Nem a 'csak' ügyeket elintézni. Sok történetet hallgattam végig így és hazudnék, ha azt mondanám, hogy némelyik nem fogott meg.

Ilyen sztori a harmincnyolcadik életévét aznap betöltő srác, aki a napokban tért be hozzám. Ő gyalog. Pontosabban egy erősen lelakott babakocsit tolt maga előtt megrakva mindennel, amit egy nagyáruház tartós-élelmiszer polcairól be lehet szerezni. Illedelmesen köszönt amikor belépett és sört kért, amit a kinti majd' negyven  fok okán meg is értettem.

Kérdés nélkül kezdte elmondani a történetét röviden. Így tudtam meg, hogy ő most szülinapos, ahogy azt is, hogy két kisgyermek apja, akiket a fiatal élettársával nevelnek közösen. Elmondta, hogy meglehetősen szűkösen élnek, de nincs oka panaszra, mert eddig is volt valahogy, sok idénymunka van manapság, ráadásul tök jók a kilátásai, mert rövidesen fix állása lesz. Megtudtam tőle azt is, hogy épp hazafelé tart a vásárlásból, de a család a nagyáruházban maradt, mert ott legalább hűvös van, a kiskocsiban pedig vannak hűtést is igénylő ételek, ezért siet haza. És most jön a kemény.....

A haza, az a töltőállomástól számított három kilométerre egy, a városunkhoz közeli település külterületén található ún.: - Szőlőhegyen álló hétvégi- és/vagy présház, amit egy jó ismerőse ajánlott fel nekik. Használatra. Az épületben és annak környékén nincs víz (tudom, mert azért is hozzánk jár, babakocsival, kannákkal). Neki és az asszonyának nincs fix állása, nincs televízió, nincs fűtés, a gyerekek pedig négy- és másfél évesek! Végül kiitta a maradék sört és nekivágott a hazavezető útnak. Szerintem nem is kell több szó ahhoz, hogy el tudd képzelni az életüket.

Nem telt el még egy óra sem, amikor csendes magányomban, a fejemből kibámulva (épp nem volt itt rajtam kívül senki), a benzinkútra merőleges út másik oldalán megpillantottam egy fiatal hölgyet, kezében egy apró gyermekkel, mellette pedig egy négyévesforma legénykével. Várták, hogy a forgalom csillapodjon, majd az úttesten átkelve, egyenesen a shopba jöttek.

A hölgy arckifejezése sok mindent elárult. A kicsit kényszeredett, mégis őszinte mosolya mögött nemcsak a Szőlőhegyet és annak minden következményét láthattam, de még azt is, hogy nem volt tökéletesen minden a helyén a fejben. Nem nagyon, csak egy picit, de azért az látszik.

A kezében a csecsemőkorból épphogy kinőtt kisebbik gyermekén túl egy ötszázast is szorongatva kérdezte meg, hogy lehet-e nálunk 'bedobós' telefon, mert valahogy elkerülték egymást a férjével és mindkét mobil az embernél van. ("Mindkét mobil". Hát persze.) Közben a pirinyó csak nagy kerek szemekkel nézelődött -forgatva a fejét minden irányba- hisz olyan szép színes egy benzinkút shopja, míg a legényke csak állt az édesanyja mellett, bal kezével annak szoknyáját szorítva és őszinte érdeklődéssel bámult rám a nagy kék szemeivel, melyekben megbújt egy kis mosolyféle, valami megfoghatatlan derű, ami csak az ilyen korú legénykékre jellemző.

'Bedobós' készülékünk persze nem volt, de fel tudtam ajánlani a saját telefonomat egy rövid beszélgetésre, melyben a felnőttek szerencsésen tisztázták is a helyzetet. Olyannyira, hogy fél perc sem kellett és befutott a srác is, immár üres babakocsival, amibe huppanhatott is a legkisebb és nagy hálálkodások után elindultak, valamiért ismét a város felé. A fiú még beszaladt, hogy újra megköszönje a szívességet.

Mi, -mondhatom így- csak egy hangyányit vagyunk annál módosabbak, hogy a 'tisztes szegénység' szókapcsolatot le merjem írni az anyagi helyzetünk jellemzésére. Ám, e fenti családhoz képest mérhetetlenül gazdag embereknek számítunk. Aztán ismerek olyan embereket is, akik a 'sok is kevés' elvén (nem egészen saját erőből meggazdagodva), gyarapítják naponta vagyonukat és mivel semmi sem elég, ezért a panaszon kívül hellyel-közzel soha, semmit nem hallhatsz tőlük, amikor beszédre nyitják a szájukat. E kategória, az imént leírt családhoz, de akár hozzánk képest is fényévekre áll és folyamatosan távolodik,...........................már ami a vagyoni helyzetet illeti ugye.

Eddigi életem során (nemcsak a benzinkúton) nagyon sokat tapasztaltam. Néha azt gondolom, hogy többet is, mint kellett volna. Ismerem, mert megtapasztaltam a fiatal család életéhez hasonló élethelyzetben azt, amit ők most naponta éreznek. Éltem úgy is (na úgy nem, de hasonló anyagi helyzetben), mint a bejegyzés végén említettek, bár azt -velük ellentétben én- csak magamnak köszönhettem, ahogy azt is, amikor az a viszonylagos jómód egyetlen pillanata alatt vált semmivé.

 

És most is élek, élünk valahogy. De tényleg.......... Nem panaszkodom mert nincs okom panaszra, az égvilágon semmi okom rá. (Legfeljebb a lelkemnek..................de az meg kit érdekel ugye?) Viszont a cikkben említett, gyakorlatilag a puszta létéért, a fennmaradásért naponta, két pici gyermekkel küzdő családot tekintve eszembe jutott, hogy mennyire relatív minden. 

Az élet hossza és minősége ugyanúgy, mint ahogy a szegénység. Úgyhogy, ha éppen panaszkodni lenne kedved, jusson majd eszedbe ez a négy ember, jusson eszedbe annak a négyéves kis legénynek a vidám tekintete, akinek -ha boldogság van-, mindez nem számít, nem jelent semmit. Remélem, ma is segíthettem.

MOSOLYMANÓ A Dominik könyve

Hello kedves olvasó!

Meggyőződésem, hogy ha az ember egyszer úgy dönt, hogy 'beleáll' egy 'ügybe', hogy ad, ha nem is kérik rá, akkor egy idő után ettől elkezdi magát -ha először csak egy kicsit is, de- jobban érezni. Mert igencsak javítja a közérzetet az, ha valaki akar és tud is segíteni.

Amikor, valamivel több, mint egy évvel ezelőtt elolvastam az egyik internetes napilap cikkét, melyben az újságíró Dominikről, a betegségéről, a győztes csatákról, illetve a végül kiújult agydaganatról és a 'bakancslistáról' írt, valami megmozdult bennem.

Érdekes, hogy pont ott és pont akkor. Utólag azt gondolom erről, hogy mégiscsak lehet valamilyen felsőbb intelligencia, aki időnként irányítja a gondolatainkat, és/vagy az érzéseinket, hiszen sok ilyen estről hall az ember, mégis, akkor úgy gondoltam: - lépnem kell, valamit tennem kell, valahogy segítenem kell!! Ott dolgozott bennem ez a kényszer, oly erővel, amit magam sem hittem.

Aztán minden akarat, minden jó gondolat és a Domi által megélt rengeteg pozitív élmény ellenére Ő 2014. augusztus 19-én, kicsivel több mint három évesen végül elment. Bárhogy akarták ezt másképp a Szülei, az őket körbevevő (akkorra sok ezer) kedves, Jó emberek, és maga Dominik is, a Mosolymanónak mennie kellett. Eleve elrendelés? Nem hiszem, és bár közhelyes, de a sors útjai valóban kifürkészhetetlenek. 

De Dominik senkit sem hagyott itt 'üres kézzel' és soha sem fog elmenni teljesen, hiszen egy három éves apró emberke hősiességével megvívott háborújának története, melyben a legfélelmetesebb betegséggel, a rákkal vette fel a harcot, illetve a Szülők önfeláldozó emberi tartással, csak szuperlatívuszokban jellemezhető magatartásának ismerete mindenki számára üzenetet és egyben értéket közvetít!

Azt üzeni, hogy a harcot soha sem szabad feladni! Azt üzeni, hogy egy életünk van és jobban kell azt élnünk, mint ahogy eddig tettük! Azt üzeni, hogy a szeretteinkre kell figyelnünk legelőször, mert ők a legfontosabbak! 

Értékként pedig a szeretet hatalmát, az önzetlenség erejét nyújtja e fájdalmas, mégis oly csodálatos történet, melyet ahhoz, hogy jobb emberré válhass te magad is meg kell, hogy ismerj. 

Erről szól a blogbejegyzéssel azonos címen megalkotott, és Dominik rövid kis életét feldolgozó könyv, mely e pillanatban a kiadóját keresi, hogy végül sok-sok emberhez juthasson el.  És erről szól az itt megosztott hír  is, melyre kérlek most kattints rá, köszönöm. 

Remélem segíthettem és kérlek segíts, ha tudsz, hogy mihamarabb napvilágot láthasson e könyv.

 

PUMPED AKÁRKI

Hello kedves olvasó!

A napokban 'rengette meg' (amúgy nem, ez csak egy amolyan hatásvadász, bulváros szófordulat), az internet világát a magát Pumped Gabónak nevező akárki, aki enyhén kidolgozott testével, valamint fura táncával, illetve a teljes Balaton Sound ideje alatt végig viselt, ugyanazon piros gatyójával kereste a feltűnést.

Mi tagadás meg is találta, hiszen végül youtube tele lett vele, rádióműsorok és a televíziók bulvárműsorai próbálták megszólaltatni őt. Cikkek is jelentek meg róla, (de nem vele, mert a megnyerő külső, nem egy IQ bajnokot takart) többnyire olyan stílusban, melyek olvastán egyedül Gabó nem jött rá, hogy az adott írásművek tulajdonképpen nem dicsérik őt. Sőt, ellenkezőleg...... 

Mindegy is. A tiszavirág életű sztársága (celebsége) mára véget ért. Sőt, úgy tűnik, hogy a kérészéletű Pumped Népszerűség máris a visszájára fordult és ma sírva röhög Gabón az internet népe, pedig még haknizik itt-ott. Bennem csak egyetlen kérdés merült föl: - mi lesz Pumpedlivel, ha beköszönt az ősz és hideg lesz a Pumped Gatyóhoz? Merthogy akkor már nagyon hideg lesz.

A Sound idején még érte versengő 'kertévék' többször megszólították őt, ám attól a 3 bittől, ami nem mellékesen az agyában tombolt, csak nagy nehézségek árán sikerült kicsikarni tőle a hőn áhított nyilatkozatot. Valljuk be őszintén, a kizárólag tőszavakat tartalmazó egy-két szavas mondatok ereje, még így a nyári uborkaszezonban sem vette le a lábáról az értő közönséget. De meglehet még csak nem is ez tette be Pumped sikerének ajtaját, (bár volt egy-két hozzászólás, amely istenítette őt), hanem az, amikor nem egészen huszonnégy óra figyelmet követően Pumped már nem adott ingyen interjút.

A Balaton Soundon saját színpaddal és stúdióval kint lévő 89.5 Music Fm rádióadó a saját facebook oldalán osztotta meg a srácot e szavakkal hozzátéve, hogy "...és ez nem vicc..." 

Na több sem kellett az internet népének, (micsoda mesebeli fordulat) a megosztást követő percekben gyakorlatilag virtuálisan széttépték a fiút, majd a következő nap első másodperceiben keletkezett százezer új hír lavinaként temette maga alá a Pumped srácot.

De, hogy végül miért szenteltem neki e néhány sort mégis? A válasz egyszerű. Amikor a rádió elkezdte Gabó beleit kihúzni, én posztjuk alatt megosztottam az itt látható fotót, melyen a TESCO áruház leértékelt fürdőnadrágjai láthatóak hűvös halomban.

Nem vagyok egy nagy like vadász. Ha valami tetszik tőlem az interneten (épp velem egy időben) lógóknak, nos ők nagy valószínűséggel likeolni fogják, vagy épp még hozzá is szólnak, ami általában vicces csevejjé válik végül és elérheti az akár 30-100 likeot is. (Száz körül már csak a kisfiamról készült nagybecsű fotók likeolódnak amúgy.) 

Ám amikor megosztottam a Pumped Gatyókat ábrázoló képet, hirtelen nagyon sok like és hsz érkezett hozzá. Olyan sok, hogy meglepődtem. El is határoztam, hogy figyelemmel kísérem a saját hozzászólásomat huszonnégy órán keresztül, mert kíváncsi lettem, hogy ebből mi lesz.

A rádió megosztása végül 824 embert mozgatott meg, míg a roham végére is legfelül maradt posztom a 'sorozatgatyófotóval' a legtöbb, 317 likeot és 15 hozzászólást eredményezte, sőt, valamelyik internetezőtől megkapta a "nap kommentje" kitüntető címet is.

Egy kicsit elgondolkodtam, gondolj bele egy kicsit te is. Egy ilyen kibaszott fos hír (melyet azért a rádió végül nem véletlenül osztott meg, ideje volt eltemetni Gabót és ez sikerült is) közel ezer embert bírt véleményalkotásra, és egyetlen hozzákapcsolt, semmit sem jelentő fotó másik bő háromszázat. Nincs közöny, nincs nyavajgás, senki nem támad senkit, happy life. 

Ám amikor mondjuk ugyanitt segítséget kérsz, komoly, fontos, sokszor életveszélyes ügyekben, sokan a fülük botját sem mozdítják, mások meg egyenesen arra ragadtatják magukat, hogy a virtuális tollukat megragadva trollkodni kezdjenek, támadva a segítség kérőjét, annak családját beteg, vagy eltűnt hozzátartozóját, ellopott kocsiját.

 Jómagam olykor elbohóckodok a facebookon és van, hogy nagyon komoly témákban értekezem másokkal, de ha kell odateszem magam bárki érdekében, aki igazán segítségre szorul. (Itt jegyzem meg, hogy a 89.5 Music Fm rádió ugyanebben -mármint a segítségnyújtásban- élen jár, felkarolva még a lehetetlent is. Tudom........) 

Meglehet, én nem értem az embereket, vagy éppen világot, de kérdem én: - ez már mindennek a legalja, vagy fajulhat még tovább, egy olyan -most még ismeretlen irányba-, ahol a Pumped Gabók fontosabbak lesznek majd, mint egy bajba jutott család, vagy egy beteg gyermek? Az említett rádió nem így látja, én sem és gondolom, hogy te sem kedves olvasóm. 

Szóval remélem, hogy nem így van, és remélem ma is segíthettem. 

MINŐSÉGI IDŐ!

Hello kedves olvasó!

És hello kedves anyukák, apukák, itt az interneten! Ajánlanám ezt az írást mindenkinek, aki közülünk gyermeket nevel és különösen ajánlanám egy digitális barátomnak, Éva Laczkónak, aki még csak most fogja megtudni, hogy lent mit is akarok kifejteni és egy hús vér barátomnak, Tóth Gacsal Etelkának aki meg már valamivel több mint egy éve tudja!
Szóval. Miről is szeretnék 'beszélni'? Van egy tegnapi tapasztalásom, bár nyugodtan állíthatom, hogy sok-sok éves, de tegnap nagyon erősen éreztem. Történt -ebben a nagy melegben immár harmadszor, vagy negyedszer pár nap alatt-, hogy felkerekedtünk az Öcsikével, némi fagylaltozást végrehajtani.
A feladat megoldása (függően attól, hogy tölcsérből faltuk a jeges áldást, vagy üvegkehelyből kanállal) több-kevesebb sikerrel végződött. Ám tegnap, nem a fagyizás volt a lényeg.

 
Ugyanis tegnap a cukrászda asztalánál, majd később a sétánk során, illetve az autóban ülve és látva az Öcsikét, ahogy előbb, az arcán széles mosollyal kanalazza a hideg finomságot, hallgatva a csacsogását, ahogy beszél kutyákról (például megkérdezte, hogy a kutya ehető-e?), macskákról, zeneiskoláról (ott van a cukrászda mellett), utóbb figyelve az értetlen, szemöldökfelhúzós arckifejezését, miközben a Fő téri Nagytemplom harangjai zúgtak ("hangoláznak", ahogy ő mondaná), élvezve ahogy a szintén a város főterén felállított ideiglenes színpad világot jelentő deszkáin, kezében egy működésképtelen, ócska, számára mégis kincset érő elemlámpát, mint egy mikrofont tartva énekel (bármit, csak éneknek tűnjön), meg műsort vezet, több alkalommal valami földöntúli boldogság fogott el!

Mert nem lehet nem észrevenni a kisfiam apró mozdulatain, gesztusain, szavain egy három éves ártatlan -és ezért imádni való- esetlenségét, és azt a boldogságot amelyben él.
Az ő életében nincsenek likviditási gondok, nincs politika, nincs olyan (no persze kizárólag az észszerűség határain belül), hogy nincs. Nincsenek gondok és nem fáj semmi és apával fagyizok, aki hagyja, hogy felmenjek a színpadra, aki mindig válaszol ha kérdezek, akivel sétálgatunk délutánonként és játszunk estig. És anyával, aki megpuszil ha beütöm, akihez oda lehet bújni ébredés után, aki egész délelőtt velem van és segít, ha lefagy a számítógépem, meg ebédet ad, meg megengedi, hogy egy, de csak egy "cukolkát" bekapjak, meg mindig jó illatúvá teszi a pizsamám.
Egyszóval döbbenet, hogy az én legkisebb fiacskám, az Öcsike, a Keve mennyire élvezi az életet. Van mit tanulnunk tőlük, a kicsinyeinktől, és én imádom, hogy én is tanulhatok. És döbbenet, hogy mennyire élvezetes az életben ez a minőségi idő! Remélem -ma is- segíthettem!

Hadd büszkélkedjek itt is!

Hello kedves olvasó!

Hát hadd büszkélkedjek itt is! Szeretném, ha megtekintenéd a legnagyobb fiacskámnak, az egri Eventus végzős hallgatójának, Jászai Martinnak az (egyik) vizsgafilmjét. 

Én -persze nyilvánvalóan- erősen elfogult vagyok, de szerintem (is, ahogy kapom az eddig visszajelzéseket) a videó jó lett. Sőt, nagyon jó. Íme: 

Most nem írom, hogy remélem segíthettem, hacsak nem Martinnak azzal, hogy ahol csak tudom, közzéteszem a filmjét. 

Szolgálunk és védünk. De kit?

Hello kedves olvasó!

Baj, ha elkeseredik az ember. És nem baj, ha hangot ad az elkeseredésének. Azt meg különösen jól teszi, ha akkor ad hangot (egy gépkocsi eltulajdonítása kapcsán), ha maga történetesen újságíró. A mai "lapszemlém" ékes gyöngyszeme, a Totalcar szerzőjének tollából, azonos címmel. Szavai nagy igazságok hordozói. Érdemes elolvasni:

".....A Büntető Törvénykönyvről szóló...nagyobb értékre elkövetett lopás bűntettének megalapozott gyanúja miatt ismeretlen tettessel...a Be.188.§ (1) bekezdésének...nem volt megállapítható...felfüggesztem...INDOKLÁS...

Galéria: Egy ellopott Prius sztorija

 A Bűnügyi Osztály levele pontosan érkezett, amikorra az előadóm mondta. Harminc nap múlva megkapja a határozatot, az kell majd a biztosítónak. Így is lett. Megkaptam, fel voltam rá készülve, legalábbis azt hittem még pár nappal korábban.

De azért csak összegyűlt némi keserű epe a torkomban, és valószínűleg összegyűlt már mindenkiében, aki kapott valaha levelet, melyben tudatják, hogy amiért megdolgozott, amiben benne vannak a véreres szemmel átvirrasztott éjszakák, az ideggörcsben összekuporgatott forintok és a boldog pillanat, amikor hitel nélkül ül be a család az „új” autóba – na az nincs, és nem is lesz többé. Mert valaki, akinek sem erkölcse, sem lelkiismerete, egyszerűen elvette.

Ne lopj!

– mondja a tízparancsolat, miként azt is, hogy „Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom néktek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem a ki arczul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orczádat is.”

Ez mind nagyon bölcs és szép, de sajnos én csak gyarló ember vagyok, aki tudja, hogy az van megcsinálva, amit magának elvégez, úgyhogy nem az orczámat fordítottam oda, hanem szóltam az minden barátnak, ismerősnek, felhívtam az összes súlyos arcot, akit csak ismerek, és kerestük az autót. Ezúton is köszönet nekik. Valahogy nem jutott eszembe, hogy jogkövető magatartást tanúsítsak, miközben valami szarrágó épp a fiam kopott, kedvenc kis piros Matchboxát dobja ki a szemétbe, vagy a retkes kezével húzza ki a lányom vadiúj Recaro-gyerekülését a MI autónkból. Nyugodtan ítéljenek el ezért és bízzanak az isteni igazságszolgáltatásban. Mert másban nem lehet. Én pl. megpróbáltam a rendőrökkel is, nem volt az igazi.

Hétköznapi történet, van ilyenből ezer. Ebben csak annyi az érdekes, hogy az autó megvolt, és a rendőrség tudott is róla.

Csak nagy ívben tettek rá.

Nézem az ORFK Kommunikációs Szolgálatának tavaly októberi levelét, a második táblázat első sora így néz ki:

Galéria: Egy ellopott Prius sztorija

Nincs nagyon mit hozzáfűzni, valójában annyira nevetséges arány, hogy magától adódik a kérdés: az a 2,6 százalék nem úgy jött ki, hogy egyik lopós parti felnyomta a másikat? Vagy valójában ez az a BMW, amit a Winkler cimborájától loptak el, és csak azért lett meg, mert a tolvaj tilosban parkolt? Ez egy vicc, nyilván. Pedig mennyire jól mutatna, ha a police.hu-n a visszaszolgáltatott hintaló és motoros fűrész mellett lenne mondjuk egy slusszkulcs és egy autó is, nem? A közvélemény se lenne azon az állásponton, hogy a rendőrhöz csak azért van hozzánőve a farka, hogy megtalálja.

Ácsi, ha ön rendőr, és most akarja megmagyarázni ezt a számot, és a BRFK-n belüli viszonyokat, ne fáradjon, saját forrásokból dolgozom. Nem érdekel a magyarázkodás, a jogi halandzsa és az egész bürokratikus, papírtologatós labirintus, amibe az a pár becsületesen dolgozó rendőr is beledöglik, akik 2015-ben több papírt gyártanak a fióknak, mint a hatvanas években. Betűzöm: L-E-S-Z-A-R-O-M a magyarázatot, mert megmagyarázni mindent meg lehet, ezt a történetet is, annak ellenére, hogy nem bonyolult. Mielőtt azonban mégis belekezdene (mert tudom, hogy akin sapka van, az ilyenkor nem bírja ki) próbálja beleélni magát a helyzetbe, és képzelje el azt, hogy öntől, mint rendőrtől ellopják az autóját. Úgy keresi majd, és úgy nyomoz, mint a mi autónk után? Vagy mint bármelyik másik után?

 

Galéria: Egy ellopott Prius sztorija

Persze, hogy nem, mert emberből van, és a sajátját keresi, nem a másét. Ne dugjuk homokba a fejünket: a pénz és a csábítás nagy úr, és a rendőrök között is van mindenféle. És ha a nagyfőnökök is összejátszanak a Vizovicki-félékkel, ne essünk hasra, ha alkalomadtán beosztottjaik dőlnek meg, mert nyakig sárosak egy-egy autós brigádban. Volt már példa erre is.

Alig két héttel a lopás után éjszaka fél kettő körül csorogtunk befelé a Szentendrei úton Rézmányi kollégával a jobb egyben. Azon kivételes esték egyike volt, amikor a hegyeken megmaradt a hó, és az ember nem titkoltan azért jár az isten háta mögé, hogy autózzon egy jót. Aztán amikor levonul az adrenalinhullám, gyök kettővel, hullafáradtan hazacsorog, és hálát ad a jóistennek a sperrdifiért és a benzinmotorért.

A bevezető szakasz teljesen üres volt, egészen szürreális kontrasztot nyújtva a délutáni dugóhoz képest. Egyedül voltunk, a hetvenes tábla mellett nyolcvanat mutatott a sebmérő, ami a valóságban 70-72-es tempó lehet, ötödikben, a belső sávban gurulva beszélgettünk. A nagy ürességben a távolban látszott a sávunkban álló rendőrautó, előtte egy fehér Ignis. Meg is jegyeztük, hogy na, egy kis éjszakai szopatás, és lustán beljebb húzódtam egy sávval. Gurulunk tovább, alig másfél perccel később pedig már a nyakunkban villog az Astra, mi vagyunk soron. Az autó öreg, sáros, mi sem úgy nézünk ki, mint akik a bécsi Operabálból jönnek, hát kiszednek, mást nagyon nem is lehet, az Ignis szépen elhúz mellettünk.

Bár nincs nagy karbantartásigénye, de csak gyári alkatrésszel érdemes csinálni, az pedig drága. Ezért keresettek a feketepiacon a bontott Prius-cuccok. A mi ellopott autónkon alig tíznapos volt a nagyszerviz Galéria: Egy ellopott Prius sztorija

Volt ott minden.

– Nem világít elöl a fényszórója, uram – mondja ő.
– Nem létezik – mondom én és kiszállok az autóból, amíg a rendőr hátramegy a papírjaimmal bíbelődni a saját autójához. Persze, hogy világít, kutya baja. Majd megnéztük a csomagtartót is, két izzókészlet, EÜ-doboz meg egy pótkerék. Megvan minden.
– Hová siet, uram? – jött a következő.
– Nézze, hazafelé megyek, fáradt vagyok, óra szerint nyolcvannal mentem, ami tudjuk, hogy nem annyi, nulla okom van sietni és nem is érzem úgy, hogy siettem.

Tényleg nem volt kedvem beszélgetni.

– Nem használta az irányjelzőt, amikor kikerült minket az imént. – Jogos, vállalom a bűnöm és a büntetést, tényleg ne haragudjon, hogy éjszaka fél kettőkor a teljesen üres Szentendrei úton nem használtam az irányjelzőt. Kifizetem, elismerem.

Kicsit forgatta még a papírokat, majd elengedett úgy, hogy érezzem: ő most elenged.

Hogy miért jutott ez eszembe? Mert pontosan ennyi ráfordított energia kellett volna ahhoz, hogy meglegyen az autónk, és talán azóta nem tűnt volna el még hét Toyota Prius Budapestről és vonzáskörzetéből. Illetve több, ezek csak azok, melyeket az Autóvadásznak bejelentettek, és melyekről a Prius Klub tagjai is tudnak. A valós szám magasabb. 

És akkor a sztori

A priusos srácok már akkor jól tudták: lopják a típust, méghozzá nagyban. Az Autóvadász statisztikája is megerősíti ezt, hiszen míg 2012-ben csak négyet, addig tavaly már 14-et jelentettek be a fővárosból és környékéről. Az idei első két hónapban már nyolcat. Szeretik a taxisok, szeretik a vásárlók (idén januártól-márciusig 128 használtat helyeztek forgalomba a Datahouse adatai szerint), a pótalkatrész drága, van helye az e-bayen és a feketepiacon is, ellopni pedig könnyű. Nyilván az 1236 forgalomba helyezett használt hármas BMW-hez képest ez elenyésző szám (90 nap alatt 1236 autó, számolják ki), de ez pont nem vigasztalja egyik károsultat sem. Azt sem, akitől egy éjszaka kettőt is elvittek, a cégest és a sajátot is. Ezért a Prius Klub tagjainak autójában ott egy papír az ellopott rendszámokkal és figyelnek.

A kulcsnélküli autókat elvinni nagyon könnyű. A Priust még könnyebb, hiszen csak egy motor-váltó kombináció létezik. Mindennek a kulcsa ez az OBD-csatlakozó Galéria: Egy ellopott Prius sztorija

És jól figyelnek, hiszen alig két nappal a lopás utáni délelőtt már megkeresett egyikük, és elmondta, hogy látta az autónkat. Illetve egy ugyanolyat, a mi rendszámunkkal (MSN774). Mégpedig úgy, hogy teljesen véletlenül elékanyarodott ki abból az utcából, ahonnan alig pár perccel korábban egy másik, lopottként nyilvántartott rendszámos autó is. László – aki ezzel az infóval megkeresett – programozó, elég jól megjegyezte a rendszámunkat, és biztos volt benne, hogy azt követte csaknem fél órán keresztül Vecséstől a Soroksári útig, ahol a bőrkesztyűs, nagydarab akárki végül kiszúrta, és egy piros lámpán szabálytalanul elkanyarodva eltűnt a szeme elől.

László nem volt tétlen, természetesen még menet közben hívta a 112-t, és elmondta, hogy egy két napja a III. kerületből ellopott autó halad előtte, és egy másik – két hónapja ellopott (!) - is ugyanonnan jött ki (akkor még nem tudta, hogy csak a rendszám a miénk). Erre a diszpécser azt mondta, hogy pár perc múlva visszahívják. Ennyi, se bú, se bá, ki hívja vissza és egyáltalán miért vissza, az nem derült ki. De visszahívták, sajnos nem tudni, ki és honnan, mert nem mutatkozott be, de mivel a diszpécsernek elmondta, merre járnak, így feltételezhető, hogy az az illetékes kapitányságra szólt be, azaz a IX. kerületre.

László türelmesen elmesélte ismét a dolgot, megemlítette, hogy két lopott autót is látott, és még mindig az egyiket követi, mire a szolgálatvezető valaki biztosította, hogy nyugalom, 

küldjük a kollégákat.

És biztosan küldte is, csak hirtelen nem tudom, a Georgia állambeli Haralson megyébe-e vagy Missouriba, mert hogy a következő tíz percben (és utána sem) egy fia villogó nem tűnt fel a Soroksári út környékén.

Galéria: Egy ellopott Prius sztorija

A nap folyamán többször próbáltam elérni az előadómat, hogy tájékoztassam. Sikertelenül: a telefon csöngött-csöngött, nem vette fel senki. A központ is csak oda tudott kapcsolni, az sem volt megoldás. Megbeszéltük a srácokkal, hogy este kimegyünk oda, ahonnan reggel kijött az autó. Mikor odaértem, és elmondták, mi történt, már tényleg elborította az agyamat a köd. Ugyanis alig parkoltak le egy bevásárlóközpont parkolójában úgy, hogy rálássanak a kereszteződésre, ugyanabból az utcából ismét előjött a mi lopott rendszámunkkal közlekedő autó, ugyanaz az ember volt a sofőr (jól látták az utcalámpák fényében), és ugyanarra hajtott el, mint reggel. Felocsúdni sem volt idejük, éppen csak kiszálltak az autóból, de már nem volt értelme utána eredni. Hívták hát ismételten a rendőrséget.

Ugyanaz a helyszín, ugyanott, ugyanaz az autó reggel és este is, feltételezhetően ugyanazzal az emberrel. Nem kell hozzá Fuchénak lenni, hogy gyanítható legyen: valahol a Nimród utca környékén történnek a dolgok. 

Szólok a kollégáknak,

volt ezúttal a válasz este nyolc körül, aztán éjfélig ott ültünk az autóban és jártuk a környező utcákat, de rendőrnek nyoma sem volt. Két héttel később László Priusát is megpróbálták ellopni, sikertelenül. Aztán elvittek még hetet, amiről eddig tudok. Majd megkaptam a határozatot, és azóta csak röhögök a megtalált fűkaszákon, mert más nem maradt. 2,6 százalékos felderítési arány mellett nem is lehet mást. Önök hogyan hívják ezt a csaknem 3 százalékot? Legyen csőd vagy égés, netán pofon a szarnak?

Március 25-én, miután Csikós ismerősének két Priusát is ellopták, megjegyeztem saját Facebook-oldalamon, hogy ez talán elkerülhető lett volna ha... Akkor jelentkezett egy ismerősöm. Talán ő mentette meg a testületet attól, hogy egyként küldjem el melegebb helyre az új traffipaxaival együtt, mert van még közöttük legalább egy, akit érdekel, mi történt. Szavaiból kiderült, hogy tud a lopásokról, az ő körzetében is megugrott az ellopott Priusok száma, és látta a bejegyzést, most már tenne valamit. Elmondtam mindent, amit tudtam és a véleményem is, utóbbira inkább nem válaszolt, megértem: az állásával játszana.

Az egyes kapitányságok rivalizálása, és a lusta, nemtörődöm hozzáállás azt eredményezi, hogy szinte nulla a kommunikáció az egyes körzetek között (!), az állomány olyan-amilyen, azt is kizavarják inkább pénzt beszedni. Most el lehetne sütni megannyi bezzeg kezdetű közhelyet és még csak nem is ok nélkül. Hiszen mi kerestük, mi megtaláltuk, csak elé kellett volna állni egy rendőrautóval, és kész. És – tetszik vagy sem –, az állampolgár, akitől megkövetelik a jogkövető magatartást, és akit büntetnek az önbíráskodásért, az sajnos nem azt látja, hogy a rendőr kihúzza az autóból a szarházit, és bakancstalppal nyomja az arcát a földhöz, hanem hogy a rendőr nem csinál semmit, csak szopat, büntet, pénzt hajt be, és ha kell, akkor a belső sávban tartja fel a forgalmat a sztrádán.

Mert csak.

Száz indokot tudna nyilván mondani az ügyeletes, ha egyszer számon kérnék (de nem fogják) arra, miért nem jött ki egyszer sem a járőr. Száz mesét költene a BRFK arról, hogy nem igaz az állítás, hiszen az egyes körzeti parancsnokságok együttműködése kiváló, de sajnos én vagyok az, aki látta az alig harmincéves, kisportolt rendőrnyomozó asztalán álló félméteres irathalmot este tízkor, ami odaszögezi az íróasztalhoz hajnalig a 24 órás szolgálat végén. Pedig a srác tudja, hová kellene menni az utcán, és menne is.

Akár őt is küldhették volna. Ugyanott tartanánk. Galéria: Egy ellopott Prius sztorija

És én vagyok az, aki most joggal van felháborodva, és teszi fel a kérdést, hogy ez a testület kit szolgál és kit véd? Kiért és miért van? Ismernek minden sittes arcot, tudnak minden eldugott telepről, ismerik az orgazdákat, a csókos vizsgaállomásokat és a trükkös neppereket. Akkor miért nem tehetik a dolgukat? Nem védi őket az állam, amelyet eltartanak? Megfulladnak a papírban, vagy egyszerűen csak lusták? Ha rosszak a jogszabályok és eleve nem az ő kezükre játszanak, akkor mit is kéne tenni? Ja, semmit, az a biztos.

Nulla, ez így, ebben a formában egy nagy nulla és tudom, hogy sokan közülük érzik és értik ezt. Sajnos még többen azonban nem. Ahogy azt is, hogy ha én így végezném a munkámat, akkor már a Kisalföldnél rajzolgathatnék autós kifestőket. Persze ilyenkor jön az igazi troll-mondat, hogy ha nem tetszik a rendőr, akkor ha bajban vagy, hívd a bűnözőket!

Csak szólok, hogy ez bizony sokszor így is van már most is. Mert a lopós patkányok azok lopós patkányok, de az igazi nehézfiúk pár százezerért jelentősen jobb felderítési százalékkal dolgoznak, úgyhogy ideje lenne összeszednie magát főleg a BRFK-nak, mert ha ez így megy tovább, akkor már csak akkor lesz rájuk szükség, amikor könnygázzal kell oszlatni a saját vagyonuk védelmére szerveződött népi milíciákat. Mert a köznép beléjük vetett hite nem, hogy megrendült, hanem konkrétan elpárolgott. 1988-ban Moldova György írta:

„... az Államot képviselik kint az utcán, egy helytelen intézkedéssel, sőt már egy rossz mozdulattal is az ország tekintélyének ártanak.„

Ezt kéne észben tartani, és tenni, ami a dolguk, se többet, se kevesebbet. Mert nem a saját nevemben írtam mindezt, ó nem. Én már lélekben két nap után lemondtam a frissen szervizelt, szeretett autónkról, csak a tettesnek néztem volna az arcába szívesen. A feleségem még néha elsírja magát, mert szerette, a gyerekek emlegetik, de az élet megy tovább, és megy tovább annak a több ezer embernek is, akiktől szintén ellopták és sosem lett meg.

De csak én és ők tudják, hogy ez a lemondás valójában mivel jár, mit hoz magával az, hogy hirtelen eltűnik az egyik legértékesebb ingóság a rendszerből. Gondoljon csak bele ön is, majd abba a borzalmasan rossz szövegbe, amit pár száz új traffipax megvásárlásakor tolnak az arcunkba.

Csak sajnos traffipaxba meredve nehéz üldözni a bűnt. Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!..."

Eddig a cikk. Nagyon nem kívánom kiegészíteni semmivel, hacsak azzal nem, hogy a felháborodás (még az ilyen mérvű is) tökéletesen jogos. Remélem ma is segíthettem.