Apaságom 1673. napján................ III. rész

Hellóka, nyalóka!

Még Hatvanban

 Ha már belekezdtem.......................... Nyilván folytatnom kell, merthogy -ha élhetek egy kedves barátom szavaival- ez egy meglehetősen hosszú nap volt. Most is úgy folytatom (hadd segítsek), ahogy a második részt, vagyis ha nincs kedved lefelé görgetni, vagy itt, az írói facebook oldalamon kimazsolázni az első két részt (pedig amúgy érdemes), akkor ide kattintva az első, míg ide, a második résszel találkozhatsz. 

 Hol is tartottunk! Ja igen. A kedélyes dáktor' kimondta a frankót: - operálni kell Öcsit és ő lesz az, aki ezt 'szívességet' megteszi nekünk. Hát volt egy kis rémület nem mondom. Leültünk. (Hát persze.)

 Ő meg velünk szemben és hosszas magyarázatba kezdett a törések típusáról, azok fajtáiról, és ellátásuk módjáról. Már épp ott tartott, hogy a súlyos, hármas típusú törések esetében, ahol a törést fel kell tárni, és sérült izmokat, ereket, meg idegeket kell 'helyre tenni' vette észre magát, hogy itt azért nem erről van szó és gyorsan a mi esetünkre kezdett el fókuszálni, mielőtt Kevével együtt sorban leestünk volna a székeinkről. Szóval nemcsak az általunk kitöltött másfél tonna nyomtatványon, meg beleegyező nyilatkozatokon szerepelt úgy, hogy "...szükséges mértékű felvilágosítást megkaptam......"

Hatvan ASK. Röntgenre várva (szegénykém)

 Jut eszembe: - nyilatkozatok! Az azért egy érdekes momentum, amikor kitöltesz egy ilyet. Van rajta sok-sok bla, bla bla, meg habala, habala. De van ott egy olyan rész, amely azt taglalja, hogy beavatkozásba annak ellenére is beleegyezel (és/vagy nem ugye), hogy tudod (most megpróbálom röviden, de érthetően leírni): - a műtét közben felléphet bármilyen komplikáció, melyre nem feltétlenül van megoldás vagyis: - a legnagyobb körültekintés ellenére is fennállt annak a lehetősége, hogy az alig négy éves gyermekedet többé már nem láthatod élve. Végül aláírod. Hát persze, hogy aláírod, mert nem akarod, hogy a gyermeked megnyomorodjon örökre, úgyhogy túl sok választásod nem marad.

 Hol is tartottam? Megvan! Szóval a dokink szépen elmondott mindent azzal kezdve, hogy Öcsike törése egy kettes típusú törés, melyet úgy kell elképzelni, hogy a könyökízület fölött, a felkar tövében törött el karja. 'Megnyugtatott' bennünket (nem nyugtatott meg amúgy), hogy ez egy elég szokványos, viszonylag sűrűn előforduló törés, mert ott igen vékony a csont és az a baj, hogy az ízülethez képest a felkarcsont tengelyirányban elfordult, ezért lett szükség operációra. Azután ismét leült az egyik számítógép elé, feltett még ötvenezer kérdést és beírta a válaszokat, majd a 'beszélgetés' végén fáradtan azt mondta: - tizenegy. Én persze azonnal rákérdeztem, hogy mi tizenegy, mire azt a választ kaptam, hogy Keve lesz aznap a tizenegyedik kisgyermek, akit megoperál (és még ott volt két másik sebész is, szóval zajlik ott az élet), majd tőlem elfordulva egy másik doktorral röviden azt beszélték meg, hogy az utókezelés a doki várható szabadsága miatt hogy jön majd ki. Mindenre gondoltak! De tényleg.........

Heim Pál Kórház. Óriáspizsiben

Azután fölkísértek bennünket az osztályra (Mondom: - fölkísértek! Nem csak úgy tébláboltunk ide-oda.), ahol Öcsi kórtermet, ágyat kapott és megkértek minket, hogy jó alaposan fürdessük meg. Ott álltunk a folyosón, úgy szalonnasütősen, retkesen, papucsban, ahogy otthonról eljöttünk. Én már rohantam volna a legközelebbi üzletbe törülközőért, meg 'kicsipizsiért' meg effélékért, de szóltak, hogy nem kell, mert van minden. Este nyolc óra körül voltunk már ekkor, és a nap nemhogy nem ért véget, de (legalább is Keve számára) még csak akkor kezdődött el.

Van már branül, van már 'vacsora'

A fürdés után mi, illetve az akkor már 'óriáspizsamás' Keve indultunk a kezelőbe egy 'cuki kis branülért', miután (mondom: - este nyolc óra volt) és Öcsi nagyon nem evett, nem ivott idáig, úgyhogy éppen ideje volt, hogy -ha mást nem is- de legalább egy infúziót kapjon. Ami amúgy 'nem valami jó étel' (vagy ital), de a semminél több. Ki nem száradt végül legalább is. A kezelőben felültettük a nagy ágyra, minket kértek, hogy álljunk mögé, ők elővették a szettet és elmondták a kisfiunknak, hogy sírhat, szitkozódhat, még sikoltozhat is, csak a kezét nem szabad megmozdítania. Szegény Fiacskánk meg csak ült szürke arccal, és kissé fáradtan ám nagy kerek szemekkel nézte, ahogy kicsomagolják a steril cuccokat, hogy annak valamelyik részét majd a kezébe szúrják. Szegénykém! Négy évesen ez nem lehet valami nagy élmény. Akkor is és most is elképzeltem, ahogy dolgozott benne a félelem.

Operációra várva

    Bekenték, beszúrták, a tűt kihúzták belőle (a műanyagcső maradt), a gyári ragasztófülekkel leragasztották, majd egy nagyon erős leukoplaszttal is rögzítették és már kész is volt. Pikk-pakk. Öcsi ugyan felsírt amikor a szúrást érezte, de meg sem rezdült. Kemény fiúcska ő ám! Kérdeztem is az ápolókat, hogy ez így 'rendben volt-e', mire azt a választ kaptam, hogy nagyon, mert van, hogy ugyanezen okból négyen-öten fognak le egy gyereket. Mindezek után nem maradt más hátra, mint megvárni, hogy Kevére kerüljön a sor. Úgyhogy visszasétáltunk a kórterembe, Öcsikét lefektettük, bekötötték az infúzióját és megpróbáltuk elterelni a figyelmét, miután -lettlégyen' bármilyen kimerült is- aludni nem nagyon akart. 21:10 körül járt az idő................(folytatom)

 

Apaságom 1673. napján...... II. rész

Hello kedves Olvasóm!

 A tegnapi ígéretemhez híven, ma belevájjuk magunkat a történet folytatásába. Aki nem akarja fárasztani magát az oldalon a lefelé görgetéssel, vagy a Facebook oldalamat felkeresve rákattintani az első részre, annak segítek azzal, hogy ide kattintva érje el a mai bejegyzés első részét.

 ........szóval ott tartottunk, hogy nem voltam teljesen biztos benne, hogy mit is fogok majd mondani az Encónak. Hisz ismét órák teltek el, mi sehol ugye, információ nulla. Úgy értem a számomra rendelkezésre álló infó sem volt valami túl sok. Egyet tudtam: - mennünk kell a Heim Pál Gyermekkórházba és kész. Az Albert Sweitzer Kórház parkolójából -miután Öcsikét biztonságosan elhelyeztem az ülésében és kiókumláltam, hogy hogyan kössem be egyáltalán- felhívtam Anyát, mondván a fejleményeket.

 Aznap ezért másodszor fogta a kisszéket az őszinte döbbenet, hogy kiüljön az Encó arcára. Bulinak vége, és míg mi a Fiacskámmal úton voltunk vissza a telekre, addig Anya összeszedte a Hugit, meg minden cuccunkat, hogy mihamarabb ledobhassuk a kislányt a maminál és indulhassunk Pestországba.

 Itt mesélem el, hogy mint családfő, mint apa, mint akármi, végig keményen tartottam magam, pedig azon túl, hogy idegesített az egyre komolyabbnak tűnő sérülés -ekkor még- egyre szarabbnak tűnő ellátása, mindvégig leírhatatlanul sajnáltam a négy éves, így nulla élettapasztalattal rendelkező és ezért a félelemtől és a fájdalomtól (na meg a "nem ehet, nem ihat" következményeitől) egyre gyengébb és egyre több kérdést feltevő Fiacskámat!

Viszont, amikor megérkeztünk a 'szabadidőparkba' ismét, kicsit változott ez is.

 Anya ugyanis amikor meglátta, az ekkor már 'tokától bokáig' begipszelt Fiacskánkat, sírni kezdett, ami elég ritka nála, így aztán kicsit nálam is eltörött a mécses. Nyilván így jött ki a feszültség egy része, melyet az eddig átélt nap okozott. (Igyekeztem persze mihamarabb szabadulni a könnyeimtől, mert azt semmiképp nem szerettem volna, ha Keve így meglát és mégjobban megijed.) Irány Budapest.........

 Fontosnak tartok megjegyezni egy érdekes momentumot: A hatvani kórházból ugye minimális információval eljőve gyakorlatilag úgy indultunk Budapestre, hogy annál többet, hogy oda kell mennünk nem nagyon tudtunk. (Bár a "nem ehet, nem ihat", meg a "Meg tudja oldani apuka?" elég beszédes.) Kiugrottunk hát ernyő nélkül a gépből és zuhantunk az egészségügyi ellátó rendszer 'semmijébe', de pontosabb, ha azt írom, hogy a földet éréshez közel, csupán csapódtunk az egyik szikláról a másikra. Talán ezért történt az, hogy amikor az egyre sápadtabb és fásultabb Keve (hamar ki tud ám száradni egy kisfiú) az út céljáról tett fel kérdéseket, mi nem igen tudtunk neki konkrét válaszokat adni, és Anya (nyilván zsigerből Őt és önmagát is nyugtatva) mondta, hogy "csak megnézik" -a Keve kezét- és nemsokára az M3 McDonaldsban esszük a hambit. Nos, nem így lett.......... 

 A budapesti Heim Pál Gyermekkórház (áldja az Isten őket), már egy teljesen másik kategória. Mint mondtam, volt ismeretünk már erről a helyről, mégis döbbenetesek voltak az új tapasztalataink. A betegfelvételen (ekkor olyan 16:30 - 17:00 óra között lehetett már az idő), hárman 'nyomták' folyamatosan és mögöttük is volt néhány dolgozó, akik azonnal reagáltak a felvételi pultnál ülők minden, az érkező beteggel kapcsolatos kérésére. "Mi a baj?" - kérdezték azonnal, mire beadtuk az irományokat, meg a törés röntgenfelvételét hordozó DVD lemezt, amit Hatvanban kaptunk. mondták: - 'D' Épület, alagsor, név szerint szólítanak majd. Átértünk, megtaláltuk a sebészeti ambulanciát és alig értünk a folyosóra, velünk szemben (tényleg, mint valami filmben) kinyílt egy automatikus ajtó, amin át kilépett egy fiatal, alacsony, fehér ruhás férfi aki nagy hangon, ámde mosolyogva, kedvesen köszöntötte Kevét név szerint és már be is invitált bennünket. 

 Hatalmas kezelő, hosszú asztalok, rajtuk számítógépek, előttük orvosok(!) gépelnek bőszen (nem diktálnak), közben folyamatosan, újra és újra átbeszélik a feladatokat, különböző színű pólókban rohangálnak mindenféle rendű és rangú emberek, komoly pörgés szombat délután. Óriási kontraszt ez, a vidéki kórházak (frissen tapasztalt) álmos (esetleg semmilyen) ügyintézéséhez képest. A bennünket megszólító fiatal dokival (mint kiderült ő is egy sebész volt) váltunk néhány szót, majd vele együtt legalább három orvos kezdi szemlélni a már előttünk odakerült DVD képét és gyorsan, csendesen konzultálnak. Amikor végeztek, odalépett hozzánk egy idősebb doktor (mint kiderült Dr. Karsza Levente főorvos úr), majd imígyen szólt az Encókához: "Jó estét kívánok anyuka! Dr. Karsza Levente vagyok, és én fogom megoperálni a kisfiukat." Na! Nekünk sem kellett több (mondjuk főleg az Encónak). Szegény 'döbbenet' aznap biztos túlórázott, mert már ment is a székéért............. (és hát persze, hogy folytatom ezúttal is).

 

Apaságom 1673. napján.........

Hello kedves Olvasóm!

Talán kicsit későn jelentkeztem ezen a felületen és ezért elnézésedet kérem, de volt itt sok minden. Először is történt egy baleset, de erről majd picit később. Aztán, mert szerettem volna már továbblépni abbéli állpotomból, hogy magamat bloggernek titulálva firkálgatok itt évek óta, indultam egy másik felületen megrendezett versenyben. 

 Pusztán azért, hogy lássam: - csakugyan érnek-e valamit az írásaim. Tisztelettel jelentem: - érnek! Hiszen az első olyan fordulót,melyben részt vettem, már meg is nyertem, de ez egy másik történet. Ám, ha a főoldal 'LINKLISTA' dobozában, vagy akár itt és most ebben a bejegyzésben rákattintasz az A MÁSIK BLOG! NAGYON JÓ LETT! szövegre, máris találkozhatsz az új blogommal is. Kattints rá, érdemes!

 Mindezek bizony igénybe vettek némi időt, továbbá szabadságon is voltam, de úgy érzem, hogy nem hanyagolhatom el a jó öreg The Jaszai Post-ot, így aztán ma végre klaviatúrát ragadtam, hogy elmesélhessek egy érdekes, ám kevésbé vidám történetet neked. (Azért majd igyekszem a 'tollat' humorba mártani.) 

 Szóval szabadságon voltam az apaságom 1673. napján (innen már tudhatod is, hogy ezúttal az Öcsikével történt valami) amikor egy kedves invitálásának eleget téve családostul megjelentünk András barátom 'szabadidőparkjában'. Ez egy hétvégi házas övezetben lévő kellemes kis telek házikóval, sütögető hellyel, trambulinnal, gyeppel, meg amit akarsz azzal.

 Szinte a reggeli órákban érkeztünk (ha őszinte akarok lenni, akkor elmesélem, hogy korábban, mint a házigazdák), hogy a friss levegőn élvezhessük annak a bizonyos július 23-ának a kellemes melegét. Rövidesen András is megérkezett a családjával, így birtokba vehettük a 'birtokot'. Nekikezdtünk az előkészületeknek, behordtuk a nap elengedhetetlen kellékeit, majd én, egy másik fordulóval a családom másik felét is felszállítmányoztam a helyszínre.

 Még csak nagyon kevés idő telt el, olyan dél körül lehetett (épp etettem a hét hónapos lánykámat), amikor a trambulintól kb.: 10 méterre, ölemben a bébivel észleltem, hogy a fiacskám -elunva az ugrálást-, mászik kifelé a játékból. Még meg is fordult a fejemben -látva őt-, hogy nem lesz az úgy jó, hiszen már három évesen is tudta, hogy popsival kell kijönni, nem pedig fejjel, amikor -miközben tuszakolta magát kifelé- az én egyébként okos fiacskám már ki is pottyant a földre. 

 Pontosabban egy, a belépést segítő tejes ládára és úgy a földre. Elég nagyot nyekkent a nagyjából másfél méteres magasságból, de láttunk már tőle hasonlót, így az első másodpercekben nem aggódtam. Ám ez az érzés hamar elmúlt, mert 1., - a földet éréskor egy rövid, de annál határozottabb sikoly hagyta el a száját, 2., - szokásától eltérően nem kelt fel.

 "Ez nem lesz jó" - gondoltam és indítottam a két bátyját, hogy segítsenek neki. Futottak a nagyfiúk, felsegítették Őt a földről, majd hozzám kísérték. Ekkorra az Öcsi édesanyja is odaért már, aki -látva, hogy a fiacskánk milyen sápadt- nyugtatni kezdte majd, miután Keve a karját erősen fájlalta és olyan furcsán erőtlenné vált, borogatást tett rá és lefektette a kisházban.

 Ám ez az állapot sem tartott tovább néhány percnél, mivel gyermekünk semmivel sem lett jobban, úgyhogy kért menjek be hozzá. Felültettem (nekem kellett, mert a kisfiunk már nem bírt egyedül), majd kivittem a házikó elé, hogy a karját megszemléljem. Látszólag semmilyen sérülés nem volt rajta még horzsolás, vagy véraláfutás sem, viszont a könyöke fölött felfedeztem egy enyhe duzzanatot. Minimális, szinte alig látható eltérést a másik karjához képest, valamint Keve olyan sápadt volt, mint még soha.  Igazából szavak sem voltak szükségesek.  Épp csak összevillant a szemünk a feleségemmel és én már tudtam, hogy indulnunk kell.

 Nosza, futottunk is egy tök felesleges, ám legalább egy fél órát igénybe vevő kört a gyöngyösi kórházban (ahol köztudottan, annak ellenére sincs traumatológia, hogy korábban a hírekben már volt arról szó, hogy lesz). Így röntgen és bármilyen egyéb vizsgálat nélkül, DE LEGALÁBB NÉHÁNY JÓ SZÓVAL, ÉS EGY KARFELKÖTÉSSEL GAZDAGABBAN elindultunk ismét, hogy megtudjuk mi baja az Öcsikének, illetve azért, hogy bármi is a baj, azt valaki ellássa végre. (Félreértés ne essék, most nem a gyöngyösi Bugát Pál Kórházat kárhoztatom.)

 Ja, azt nem mondtam, hogy hová! Hát persze, hogy tőlünk nagyjából húsz kilométerre lévő Hatvan városába. Egy felkötött karú, négyéves kisfiúval. "Meg tudja oldani apuka?" Ezdeszép'! Mert értem én a gazdaságosságot, meg a súlyponti kórházakat, meg a területi ellátás fontosságát, meg minden, az egészségügyi kormányzat által a legalább harmincöt éve 'adó-és járulékfizető pofámba' beletolt hazugságot, de ez azért tényleg nonszensz. De félre a politikával, mondom a tutit.

 Nem sokkal azután, hogy elindultunk csörgött a mobil, amin az Encóka (a felségem, a fiacskánk édesanyja) hívott aggódva, hogy mi a helyzet. Mondom neki: - Hatvan. Ugyan nem láttam az arcát, de éreztem a hangjában a döbbenetet, hiszen ő már visszavárt minket. Mondtam, hogy a gyöngyösiek szerint szinte biztos, hogy törés (ez aztán a diagnózis!), ám röntgen nélkül ezt viszonylag nehéz ezt ránézésre megítélni. (Vagyis ez a diagnózis pontosan az enyémmel volt egyenértékű.) 

 Hatvanban, az ottani Albert Sweitzer Kórházban gond nélkül haladtam át a biztonsági szolgálaton mondván, hogy a sérült kisfiamat szállítom, ám annál nehezebb volt a dolog többi része. A betegfelvételen (hát persze, hisz szombat volt), gyenge fél órát álldogáltunk, miután nem volt ott senki, majd az időközben megérkező adminisztrátor szúrós tekintetét is élvezhettük néhány percig, ugyanis -oh micsoda gyarlóság- siettemben nem vettem magamhoz Keve TAJ kártyáját én barom. A gyöngyösi kitérővel és az úttal együtt immáron két és fél óra telt el anélkül, hogy a gyermekemet olyan orvos látta volna, aki képes és jogosult is Őt ellátni! Fasza! 

 Innen azonban talán kicsit flottabbul mentek a dolgok. További húsz perc után már szólították is a fúcskát. A panasz meghallgatása, majd szemrevételezés után az ügyeletes doki a röntgenbe küldött bennünket. (Nem csoda, hiszen ekkorra a bal karja már úgy nézett ki, mintha valaki egy-egy fél almát dugott volna két oldalról a könyöke fölött, a bőre alá.) Ott csak legfeljebb tíz percet ha vártunk. (Egy csengővel kellett volna jelezni az érkezésünket, mert az ottani betegfelvételen sem ült senki, de az igazat megvallva, még ma sem tudom, hogy a csengőt hol kellett volna megnyomni.) Innentől viszont az események felgyorsultak......  

 A sebészeti rendelőben az orvos elmondta, hogy az Öcsi karja eltörött (zseniális), majd hozzátette, hogy begipszelik, de valószínűleg meg kell mutatni még másik orvosnak is. (Mifasz? Ha a törésen kívül még valami gond van, akkor miért is nem látjuk el? Vagy legalább miért nem mondjuk el? Nem értettem.) 

 "Országos Baleseti Intézet" - mondta a doki, ami ugye Pesten volna, én meg lestem ki a fejemből, majd -igazából lényegi magyarázat, vagy indoklás nélkül hozzátette- "a gyerek nem ehet, nem ihat. Még, ha könyörög sem." Nyilván sejthető, hogy ilyet egy esetleges operáció előtt állónak mondanak, de azért egy-két szakmai szó akkor jól esett volna. Mondjuk a már jól ismert kérdés újfent elhangzott: "Meg tudja oldani apuka?" Nembazdmegnem'! Hát persze, hogy meg tudom oldani.

 Mire Öcsit begipszelték, megint bejött az orvos és elmondta, hogy az OBI-ból (nem az áruházból) időközben Heim Pál Gyermekkórház lett, mert ott van most olyan orvos, aki segíthet. "Milyen?" - volt a nyelvemen a kérdés, de már inkább nem mondtam ki. Mert  minek. Mondjuk ez a közlés, még ebben az aggasztó helyzetben is jó érzéssel töltött el, hiszen az Öcsit, olyan nyolc hónapos korában egyszer már meg kellett operálni és ez a műtét szintén ebben a kórházban történt így tudtam, hogy ott jó kezekben lesz a gyerkőcünk. Már csak az volt a kérdés, hogy mindezt hogyan mondom el az Encónak................................. (folytatása következik).

 

Lószar ez, nem Kormány!

Hello kedves olvasóm!

Manapság -csak mert tudatosan figyelek arra, hogy ez ritkán történjen meg velem- nem, vagy szinte alig veri ki a biztosítékot a hatalom ténykedése és ennek megfelelően ritkán is írok e tárgyban. Azonban nem tudtam elmenni a napokban felröppent hír mellett, miszerint egy nyolcvanhárom éves hölgy, közel egy éve minden egyes nap vidékről Budapestre utazva, transzparenseit magára öltve, egyfajta ellenzéki szendvicsemberként tüntet a Parlament, a minisztériumok, a Magyar Nemzeti Bank, az Unicredit Bankok előtt, miután fia hatmilliós, felújításra, bővítésre szánt ingatlan alapú devizahitele (a hatalom összes látszatintézkedése ellenére) tizenkilenc-millió forintra nőtt.

 A gyermeke meghalt, azonban az unokái valószínűleg egy életen át tartozni fognak ezzel az egyébként szerintem nem létező tartozással és a hölgy ez ellen emeli fel a szavát minden egyes nap. Ha nincs meg a nol.hu videója nem gond, a bejegyzésben az említett NOL cikket itt érheted el és nem is baj ha elolvasod, mielőtt továbblépsz.........................az én véleményemre.

 Mert az én véleményem meg az, hogy ebben az egészben meg az a szép, hogy a kormány SEMMIT SEM TETT. A forintosítás semmit nem változtatott a helyzeten, hiszen nem a hitelfelvételkor érvényes árfolyamon történt a váltás, illetve a törvényi szabályozás is túl későn jött, választási fogásnak viszont kiváló volt azt ígérni, hogy senkit sem hagynak az út szélén. (Valóban nem hagytak senkit az út szélén: - berugdostak mindenkit az árokba.) 

 Merthogy értem én, hogy apró betűs rész, meg minden, de nem várható el senki ember fiától, az átlag polgártól, hogy kiváló közgazdászként, minden eshetőséggel számolva vegyen fel hitelt. Az eshetőségek ecsetelése konkrétan a hitelek közvetítőinek, valamint a bankok alkalmazottaink a feladata lett volna, azonban ez MINDEN ESETBEN elmaradt! 

 Sőt! Kifejezetten ajánlották a devizahiteles termékeiket. Emlékezzünk csak vissza! Az összes hiteltermék (legyen az autó, lakás, vagy más tartós, nagyobb értékű fogyasztási cikk) reklámja ömlött a médiákból! Hitelfelvételkor pedig egyszerű kézlegyintéssel intézték el az esetleg aggodalmaskodókat, tönkretéve ezzel -ma már tudjuk- családok ezreit. Nemcsak a korrektség miatt lett volna ez elvárható viselkedés a bankoktól, hanem azért is mert a teljes körű tájékoztatás kvázi kötelességük is! Csakhogy: - az nem éri meg. 

 Egy barátom, a devizahitelt-dömping kellős közepén hitelfelvételre kényszerült. Ki is választotta magának a bankot, a bankon belül pedig egy forint alapú terméket. Az ügyintéző megpróbálta őt kézzel lábbal lebeszélni a döntéséről, alig kapta meg a hitelt, mindenféle akadályokat gördítettek az útjába, csak nagyon nehezen sikerült átvinnie az akaratát a döntnökökön, ám a feltételeknek megfelelt, végül megkapta amit akart, anno. 

 Szóval (bár erősen összeesküvés-elmélet-szagú, amit most leírok), utólag nagyon úgy tűnik: - a pénzintézetek, hónapokkal évekkel a krach előtt szinte tudatosan készültek a nagy bedőlésre, a svájci frank, a japán jen elszabadulására. Kiszórtak irgalmatlan mennyiségű hitelt és hátradőlve csendesen várakoztak, mint hajnali egykor a róka a tyúkól bejárata előtt. A különbség csak annyi, hogy a róka nem tudta a kezét dörzsölni. 

 De a bankárok igen és meg is tették. Mindehhez viszont kellett egyfajta politikai együttműködés, politikai akarat is. Ha belegondolunk tisztán látszik, ahogy a jelenleg regnáló kormány (igen, az a kormány, amelyik anno törvényben engedélyezte a deviza alapú hiteleket) a tett ígéretei mentén, lépésről lépésre úgy haladva, hogy közben csak a nagy lózungok hangzottak el, nem tett semmit. A végén aztán -valamit csak kell tenni- amikor már tisztán látszott a bankok, vissza már nem vehető gigahaszna- hangzatos intézkedésekkel forintosított, és kivezette a devizaalapú nagyhiteleket. Kérdem én: - mindenkit hülyének néztek akkor, vagy csak a nagyját?

 Csakhogy, ahogy az idős hölgy fiának, unokáinak példája kiválóan mutatja, a korábbi események (például extrára feldagadt, szinte uzsora jellegű 'tartozásukkal') mai is hatnak. Emberek halnak bele! Eberek adósodnak el kicsi gyermekkorukban! És ez így -most- teljesen törvényes, pedig ez egy egyszerű bűncselekmény! És a sértett az ország lakosságának pont a keményen dolgozó, az adóit, járulékait pontosan befizető, gyermekeket nevelő nagyobbik része! Lószar ez, nem Országgyűlés, lószar ez nem Kormány! Remélem segíthettem.

Nem szeretem a focit!

Hello kedves olvasóm!

Egy valóban nagy sikerű, a Magyarország - Belgium mérkőzés kapcsán, a meccs éjszakáján kelt írásomat, az akkor éjjel sebtében megírt, a meccs kapcsán bennem keringő gondolataimat és érzéseimet feloldó facebook bejegyzésemet osztanám meg most veled! Íme:

Jól van jól. Tudom, hogy már régen aludnom kellene, de amikor ma (2016. június 26-án vasárnap) késő este egy spontán meghívásnak eleget téve azután, hogy a Magyarország - Belgium Európa Bajnoki selejtezőről sétáltam hazafelé, erről az egészről, az előző két hétről és a ma esti mérkőzésről elmélkedtem, olyan sok gondolatom támadt, hogy azokat már képtelenség volt 'bent' tartani. És hogy adja ki magából az érzéseit egy íróféle? (Itt értsd: blogger.) Hát leírja. Úgy. De kezdjük mindjárt az elején: 
NEM SZERETEM A FOCIT.
Nyilván nagyon sok véletlen együttállása kell ahhoz, hogy egy egészséges, felnőtt, magyar férfi ne szeresse a focit, de hát nem vagyunk egyformák.

Rólam annyi elég is, hogy ez valahogy egyrészről kimaradt az életemből, másrészről pedig nagyjából a középiskolában vált véglegessé, hogy játszani sem tudom (a focit legalább is), hiszen a csapatokba is csak akkor válogattak be, ha kifejezetten szar kedvük volt a többieknek és szerettek volna végre már röhögni egy jót. Miután olyan volt a labdakezelésem, mint Puskás Öcsi felcsúti szobrának. (Bocs, az övé - mármint a szoboré, ami ugye köztudottan egy fém tárgy- kicsit jobb.) Így aztán nem is értek hozzá.
Fogalmam sincs a tizenhatosról, a tizenegyesről, mint ahogy -bár korábban többen magyarázták már- nem tudom azt sem, hogy mi az a les például. Ez az egyik ok.

A másik a magyar foci. Még gyermekkoromból emlékszem rá, ahogy édesapám a Nemzeti Bajnokság meccsei előtt ülve szurkolt, míg számomra halál unalmas volt, ahogy az akkori focisták a bőrt rúgták. Unottan, fásultan, a labdát a pályáról mindig kirúgva, csak hogy teljen az idő. Így én már zsenge fiatal koromban, szinte még gyerekként kategorizáltam be a meccsközvetítések szemlélését a haszontalan időtöltések közé.

Így is volt ez egészen két héttel ezelőttig. Valahonnan megneszeltem (no nem volt nehéz), hogy a magyar csapat kijutott az Európa Bajnokságra. "Na" - mondom - "az nem semmi."
Bár a véleményem sokban ezután sem változott, mégis annyi információ -pro és kontra- jött velem szemben az utcán, a facebookon, az újságokban, a televíziókban és még sorolhatnám, hogy egyrészt a híreket egyszerűen már nem lehetett kikerülni, másrészt (különösen a focirajongó barátaim elmondásai miatt), kezdett a dolog engem is (ÉÉÉRTED! ENGEEEEM!) érdekelni!

Az Ausztria elleni fényes győzelem, az Izland elleni mérkőzés, majd a portugálokkal játszott 3-3 után (itt már eljutottam oda, hogy visszanéztem az összefoglalót, ezért aztán erős, több oldalról érkező baráti presszió, Gera csodagólja és a már fent említett meghívás hatására) határoztam el, hogy bizony megtekintem a Magyarország - Belgium mérkőzést. A meccs végeredményét mindannyian jól ismeritek.

Most nyilván valami elkeseredett fikázást vártok tőlem, hogy nem csalódtam, meg, hogy ilyesmire számítottam, meg effélék, de nem! Ugyanis mától nem vagyok hajlandó, legfeljebb szuperlatívuszokban beszélni a magyar futballról.

Mert nekem a full laikus, a témához szó szerint semmit nem értő, az e tekintetben egy faék, egy pont, vagy egy kőgolyó egyszerűségével bíró, ám MAGYAR nézőnek (igazán még szurkolónak sem merném hívni saját magamat) kéremszépen' ma este egy világszínvonalú mérkőzést volt szerencsém látni!
Egy csodálatos, a teljes játékidőben az utolsó másodpercig valóságos hősként futballozó, küzdő, minden tudást, akaratot, intelligenciát bedobó, tiszta szívből játszó, világszínvonalú MAGYAR játékosokkal! 

Játszunk el ennek okán kicsit a szavakkal, mert ezt Európa egyetlen országa sem tagadhatja: - MAGYARORSZÁG TÖBB MINT NEGYVEN ÉV UTÁN MA, EURÓPA ÉLVONALÁBAN FUTBALLOZVA ÍRT AZ ELMÚLT KÉT HÉTBEN TÖRTÉNELMET!

És szinte biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül ma este még sok millió magyar érez így, ahogy abban is, hogy most a futball kovácsolta ismét egyetlen nemzetté kis hazánk lakóit!

Amikor ma este -egy nagy kört levágva a rövidebb, bár kifejezetten kietlen, közvilágítás nélküli területet is érintve, -ahol az időnként a távolban felvillanó villámok fényei is kellettek ahhoz, hogy a vaksötétben megtaláljam a bozótban a hazavezető utat- ott botladoztam hazafelé, azon fanyalogtam, hogy mire hazaérek a szúnyogok teljesen felzabálnak.
Ám mire kiértem ismét a közvilágítás és az aszfalttal burkolt járdák nyújtotta biztonságba, már hálás voltam a sorsnak, hogy a szúnyogok zabáltak fel és nem a kutyák. Bár meglehet, amilyen bambán ballagtam még egy kutyatámadást sem veszek észre, annyira felkavart és elgondolkodtatott a meccs, miközben a lábaim automatikusan hazavittek. A lakásomhoz közel viszont már összeállt a kép:

- Én ma egy világtörténelmi esemény szemtanújaként megélhettem a lehetetlent! Láthattam az addig veretlen magyar csapat csodálatos játékát, egy új Aranycsapat hajnalát! Olyan fantasztikus élményben volt részem, ami egy emberöltő alatt Magyarországon csak nagyon ritkán adatik meg! És ezért hálával tartozom minden magyar játékosnak, akik ezt lehetővé tették a számomra és ezért mától nagy becsben tartom majd a külön erre a meccsre vásárolt, általam csak ma este, egyetlen alkalommal viselt szurkolói pólómat ugyanúgy, mint ezt a nagyszerű élményt!Remélem holnap hősöknek kijáró tisztelettel fogadják majd a játékosainkat!

Benneteket nem a szúnyogok zabáltak fel, még csak nem is a kutyák, hanem bátor oroszlánokként, hős csatában véreztetek el, de közben megnyertétek nekünk a háborút, hisz újra széppé tettétek a magyar nevet!

Köszönet és tisztelet az elmúlt két hétért!
Szép volt fiúk! Remélem segíthettem! CSAKAZÉRTIS' ‪#‎HUN‬

Apaságom 184. napján....

Hello kedves olvasóm!

Ma ismét a most hat hónapos Grétikéről mesélek (ez ugye kitűnhet már a címből is) mert a gyermeknevelés egy újabb érdekes momentuma villant be ma reggel a fejembe. 
Ez nem más mint az altatás, hiszen komoly anomáliákkal kell szembenéznie minden szülőnek e téren. Sok olyan kérdés merült fel bennem a téma kapcsán, melyek mára szinte megkerülhetetlenekké váltak, megpróbálom hát megválaszolni őket magamnak, neked, nem sikerült. De azért beszélhetünk róla.

Kezdem azzal, hogy oké, hogy van egy újszülött életében az alvás, az elalvás tekintetében időnként némi zavaró tényező és hát ezeket el is kell fogadnunk, sőt továbbmegyek: - még meg is kell értenünk, de van ami nem fér a fejembe az istennek sem.

Mindjárt ott volt az a legeslegelső időszak. Amikor a Kisasszony még legfeljebb pár kilogramm volt és az evilági létezése maximum két-három napot ölelt fel, nahát az maga volt a kánaán! 

Az újszülött ugyanis nincs még 'rendesen összerakva'. Sőt, nagyjából sehogy sincs. Nem működnek rendesen a belei, a kiválasztása (vesék effélék), nincs saját hőmérséklet szabályozása stb... Így aztán, amikor a kórházból elengedték, ő csak -enyhén besárgulva- feküdt aludt, aludt és csak aludt. (Már rendesen kétségbe voltunk esve ennek okán.) 

Persze szülőként tudjuk nagy tudományosan, hogy a születés traumája, a belső szervek működésképtelensége, bla-bla-bla. Prototípus. Ez van. Ugyan talán nem annyira jó hasonlat, de az új tervezésű autóknál érzékelhető hibákra nem véletlenül mondják, hogy azok az autó 'gyerekbetegségei', majd finomítják a beállításokat, alkatrészeket terveznek újra, vagy cserélnek ki és elmúlik. Minden esetre -legalább is az idegrendszerünk szempontjából- ez az első időszak felért egy lottó ötössel, az már tény. 

Ami viszont el tud romlani az el is romlik. Ugyanis néhány hét erősödés után (tuti rágyúrt a következő időszakra) a fogalom átvitt és valódi értelmében is, már más volt a 'leányzó fekvése'. 
Bizony jól látod, most is ugyanarra gondoltunk, jöttek a pocaktragédiák. Az első ilyen ok, a baba első ilyen 'élménye' -a negatív élmény is élmény- maga az éhség. Ezt bizony nem érezhette odabent a kis drága. De azután, hogy a szimbiózis megszűnt -merthogy megszületett a kisasszony- és idekint már nem volt összekötve egy bazi nagy csővel a kiscsaj meg a nagy, már voltak gondok. Mer' ha éhes, akkor bőg! Ugye.

Aztán ott van az is, hogy Anyu táplálkozik, majd maga is táplál. A pocak -a természetnek ez a csodálatosan összetett, fantasztikus gépezete-  meg baszik befogadni amit kap, a legkisebb eltérés az ideálistól és jön az ordítás. Megjegyzem: - egy néhány napos-hetes kölök ordítása amúgy nagyjából semmi egy fél éveséhez képest, de te ezt akkor még nem érzékelheted.  
Azt persze soha senki nem tudta még megmondani, hogy mi az ideális, így aztán jöttek a tanácsok: - ezt egyél, ne ezt mégse egyél, azt egyél, amolyat nem ihatsz stb.... Anyu a kétségbeeséstől, és a még soha az életben nem tapasztalt barlangmélységű fáradságtól, míg apu (aki közben persze gályázik a betevőért) lassan a kialvatlanságtól áll a megőrülés és/vagy a halál szélén.  

Alszanak? Azt te csak hiszed!

Így a születéstől nem is kell túl sok időnek eltelnie és anyu, meg apu egyszerre válnak egy dupla 'ZS' kategóriás horror zombijaivá attól, hogy a korábban nyugodtnak vélt (a valóságban azonban csupán félig halott), cukimuki csomagocska ordít minden szarért, ha kell, ha nem. És senkit sem nyugtat meg a tudat, hogy a sírástól erősödik a kis szarosnak a tüdeje. 
Ja és persze ilyenkor még nem beszélhetünk altatásról, ugyanis ebben az időszakban szinte esélytelen bármilyen fortély. Ha elalszik, akkor elalszik baszod. HA NEM, MEG NEM. Kijelenthetjük, hogy ekkor csak azért nem kötik fel magukat a szülők a kerti cseresznyefára, mert se kertjük, se cseresznyefájuk.

Na, de ez az időszak is csak eltelik valahogy (mert ha nem így lenne, akkor az emberiség ki sem alakul, vagy időközben a sok barlangfalhoz csapott kisded miatt kipusztult volna) és a pocak ügyek lassan elsimulnak. Ezekkel egy időben pedig a szülők -akik, ha lassan is, de már ébredeznek az első sokkból azzal, hogy volt már legalább egy átaludt éjszakájuk az elmúlt másfél-két hónapban- rájönnek, hogy ebbe bizony beledöglenek, ha nem találnak ki valami nagyon fajinat. És elkezdenek különböző okosságokat kidolgozni arra, hogyan altassák el apró csecsemőjüket akkor, amikor elérkezett az alvásidő. (Elárulom: -nincs is ilyen. Mármint, hogy alvásidő. Vehehehehehe....)

Van itten kérem minden ezután. Ringatás az ölben, séta a poronttyal, finom rázással fűszerezve. Mondjuk azt tudni kell, hogy ahogy cseperedik az a szép gyermek, akként lesz a néhány lépésből több kilométer gyaloglás egyetlen szobában úgy, hogy a megtett távolság a kilók számának növekedésével egyenesen arányos.  Aztán van még a hátsimogatás fekve, a hassimogatás fekve, illetve (igaz csak egyszer), de volt olyan is, amikor a Kisasszonyka a combomon üldögélve aludt el. És -ez a legjobb, mert ez szolgálja leginkább mindkét fél érdekét, meg még kényelmes is- az etetéssel egybekötött altatás, ugyanis szinte biztos, hogy a kisded elszunnyad a cickón és/vagy a cumisüvegen. 
Az altatási idők és szokások kialakulásának időszaka egy viszonylag csendes -és utólag rájössz, hogy nagyon rövid- rész a 'Kisbaba otthon' című társasjátékban. Ám hiba azt hinni (kedves leendő szülők), hogy ez lesz az az életszakasz, amikor is beállnak a dolgok. A büdös francot! A jó büdös francot azt! Mert még vége sincs az egyik folyamatnak, már indul is be a másik, mivel jönnek azok a kib@szott fogak!! Ráadásul úgy, hogy a kibújás igénye -mármint a fenti jelzővel illetett fogak részéről- nemgyengén' hónapokkal jelentkezik korábban, mint azok a (......fenti jelzővel illetett) fogacskák!  

Azt tudni illik, hogy a gyermek ezen életszakaszában az égvilágon semmi szükség nincs fogacskákra (sem a fenti jelzőkkel, sem azok nélkül), ám ez a fogacskákat egyáltalán nem érdekli, így aztán a következő hónapok sem nevezhetők egyszerűnek. (Főleg az altatás szempontjából.)

Ugyanis e folyamatnak megvan az a rendkívüli tulajdonsága (még a pocak ügyeknél is rosszabb a forgatókönyv), hogy a legkellemesebb órákban jelentkezik. Szóval. Egy ideje már önfeledten játszol a kitörő örömmel létező lánykáddal, aki egyszer csak megromlik, fúriává változik és ököllel vad száj-, illetve fülcsapkodás kíséretében kezd el üvölteni. Pedig az előbb még jó volt. Nehéz eldönteni, hogy a foga fáj, vagy az, hogy hat másodperc alatt verte agyon saját magát. 
Enyhébb esetben a fogzás jelentkezhet viszketés formájában is, de akár viszketés, akár fájdalom ez jöhet a nap bármely szakában! Ami meg még ennél is szörnyűbb tud lenni, amikor ez első -mármint az éles fájdalommal járó-, az altatás kellős közepén jelentkezik. A kisded már-már szunyókál aminek biztos jele, hogy a végtagjai és a nyaka elernyed. No meg a kis teste többi része is. Lehet, hogy még nyitva van a szeme, de ez náluk semmit nem jelent. Te egy egész napos hajtás, rohangálás, intézkedés, vásárlás, gyermeknevelés (ide értendő a négyéves hisztis szeretgélése, rendszabályozás is, ami amúgy éveket vesz ki belőled) meg a fene tudja mi után már remegve várod, hogy beálljon a CSEND!!! A nagyobbat már letetted, talán alszik, talán nem, KIT ÉRDEKEL, de CSENDBEN VAN (és ez a lényeg), a kicsi meg már elernyedt a karjaidban. Lelkedbe béke költözik.  
Ekkor már csak egy bűzlő, legalább tizenöt órás, és egyébként napon hagyott hulla vagy, de fejben már (a proszektúra boncasztalán, a krematóriumban, a sírban hetek óta), de legalább is az ágyban vagy. Gyermeked -méreteit meghazudtoló módon-, egy vadállat módjára horkol, új fogalmat képezve a mély-altatást kutatók szótárában. 
Biztosra mész. Mielőtt letennéd, kloroformmal átitatott vattát szorítasz percekig az arcára, a szájába pedig, -finom erőszakkal- panyolai bolyhos ágyas szilvapálinkába gazdagon áztatott kenyérvéget gyűrsz. Most már tuti a dolog.
Letetted. Adsz magadnak egy másodpercet, hogy elgyönyörködj ágyékod gyümölcsének angyali nyugalmú arcán (a vattát, meg a kenyeret már elégetted az erkélyen, a hamut meg szétszórtad az utcán), és tested minden maradék erejét  összeszedve hátat fordítasz gyermekednek, hogy megtedd azt a huszonnyolc centimétert, ami az ágyadhoz vezet. Kár volt. Mármint megfordulni.
Ugyanis a poronty, -akit egyébként amikor alszik az sem érdekel, ha a háttérhatalmak (ugye tudod kiket értek ezalatt), a közeli játszóteret kísérleti telepként használva, ott felszín feletti atomrobbantást hajtanak végre-, valahogy meghallja amint a gyémánt fényességű parkettán, minimális súrlódás kíséretében sarkad elfordul, melynek folyományaként a szobában cipelés világrekordjának felállításakor felhasznált kilométerek százai alatt cserzett sarok, minimális hangot ad ki. Kb.: - 0.2 dB-t. (Decibelt.)
Persze a gyermeked értékel. Vagy azt, hogy alig hallhatóan elfordultál, vagy a fogzás gyötri, de valamelyiket a következő ezredmásodpercben szemei kipattanásával, karjai lábai ütemeket nélkülöző, ám annál intenzívebb mozgásával, valamint az egyik korábbi 'Apaságom....' bejegyzésben már említett szájgörbülettel és az ebből automatikusan következő bömböléssel jutalmazza. 20.000. dB-el! Na az már sírás. Te csak kiballagsz az erkélyre, lefújod a korlátról a pálinkás kenyér és a kloroformos vatta hamujának maradványait (retkes talppal mégsem dögölhetsz meg), felmászol rá és leveted magad........ (De persze nem, mert fel kell azokat a szaros kölköket valakinek nevelni, de megfordul a fejedben még úgy is, hogy az elsőn laksz.) Remélem -ha másképp nem úgy biztosan, hogy kikacaghattad a nyomoromat- ezúttal is segíthettem.

Apaságom 1521. napján

Hello kedves olvasóm!

2016. 06. 08. Már nincs semmi baj.

Meglepő a cím? Bizonyára a sorozat korábbi címeiben megjelenő alacsony számok alapján, de hát a mai bejegyzésben nem is a most fél éves Grétikéről, hanem a valamivel több, mint négy éves Keveuraságról lesz szó.

Történt a tegnapi napon (ohh bocsánat, az apaságom 1520. napján), hogy elindultunk az Öcsiúrral a postára. 

"Nem nagy dolog" - gondoltam, elintézzük pikk-pakk az ügyet, végül is 'csak' a  fizetésemet szoktam otthagyni, hogy a kedves postáskisasszony készpénzre váltsa az álmaimat. Lófaszt, azt a vastag köteg fehér és sárga csekket amit magammal hurcoltam, hogy áldozzak velük a fogyasztás oltárán. 

(Csak egy kis kitérő egy kérdéssel: - azt megfigyeltétek már, hogy manapság mindig több a csekkeken lévő számok összege, mint a pénz a zsebetekben? Hát én már most egy ideje figyelgetem ezt, de sehogyan sem jövök rá a miértjére.) Na de mindegy is, térjünk vissza Őuraságához.

Szóval, miután mindent többször is kiszámoltam -mert, ahogy említettem, egyik ötödike környékén sem hiszek a szememnek- ballagtunk a tőlünk nagyjából 100 -igen, jól olvastad csupán egyszáz- méterre lévő hivatalhoz. (Ennek később még jelentősége lesz!)

A hangulat a béke és a boldogság közt volt félúton, a nap sütött, a lágy szellőben az árnyat adó fák halk susogása csodás alapzajt biztosított rövid, ám kellemesnek ígérkező sétánkhoz.

Öcsiúrral a postahivatal előtti útszakasz túloldalán lévő, girbe-gurba betonjárdákkal szabdalt parkos részen kettéváltunk, hogy Őurasága -a széllel versenyre kelve- kedvére nyargalhasson egy kicsit. Hát sok nyargalásra tényleg nem tellett. 

Merthogy -miután az Ifiúr eltűnt a látószögemből, és miért is ne akkor- egyetlen pillanat alatt törte darabokra a fent felvázolt idillt egy hang, amely akkor leginkább egy döglődő sirály utolsó, kétségbeesett sikolyába oltott halálhörgésre emlékeztetett, természetesen az én négyévesem, Öcsiúr hangján.

Napoknak éreztem azt a néhány ezredmásodpercet, amíg a hang forrása után kutatva végre felfedeztem a fiacskámat. A Miszter ekkor úgy feküdt az aszfalttal borított járdán, mint azok a banki ügyfelek, akik a legrosszabbkor, bankrablás idején keresték fel bankjukat, hogy aztán a bank márvánnyal borított előterében fekve, kinyújtott kezekkel és lábbakkal, arccal a márvány felé túszoskodhassanak' néhány órácskát.

Tehát Öcsiúr nagyon sírt. Racionális agyamban rögtön megfordult, hogy az jó, mert például komolyabb koponyasérülésekkel csak a legritkább esetben sírdogálunk úgy egyébként, bár az efelett érzett örömömet a közben önállóan feltápászkodó -és a mozgás hatására jelentkező újabb fájdalmak okán ha lehet még hangosabban üvöltő- kisfiam hamar feledtetni tudta azzal, ahogy kinézett.

A két tenyerén csak apróbb -szinte csak jelzés értékű- sérülések jelezték a gyermek és az aszfalt közelebbi kapcsolatát, és a könyökei a csodával határos módon sértetlenek voltak. Meg is néztem a hasát, meg a mellkasát, nem-e ott lapul egy jó kis fűszeres sorozatborda-törés, némi édes-savanyú légmellel leöntve, de nem, semmi ilyesmiben nem szenvedett. 

A feje is ép volt, -ennek külön is örültem, viszont a térdei! Na kérem azok oszt' ott voltak rendesen. Pont úgy néztek ki mintha a gyermekem indult volna a fedett pályás, ötszáz méteres Térden Csúszás Sajtreszelőn Európa Bajnokság U4 csoportjában és dobogós helyen végzett volna. (Minimum egy ezüstéremmel.)

Én rohantam felé (az időközben egy közeli padon elhelyezett csekkjeim önálló életre kelve szálltak a szélben), ő lassan bandukolt felém, miközben a kezeit úgy tartotta el magától, (és olyan arcot vágott) mint Jim Carrey az Ace Ventura második részében, amikor lándzsák álltak ki a combjaiból. Közben pedig persze bömbölt. Érdekesség, hogy néhány másodperc alatt, a nyílt utcán bokáig álltunk a könnyben. Én ilyet még sohasem láttam. 

Így hát nekifogtam, hogy megvigasztaljam az éppen vigasztalhatatlan világfájdalmat és -valljuk be őszintén, szar is az- valódi fizikai fájdalmakat megélő fiacskámat, aki eközben ráadásul az "Én tehetek lóla, nem te apa!", valamint a "Ugye ez nem hiszti apa?" szavakkal még ostorozta is saját magát szegényke.

A történetben az utolsó csavar meg az (merthogy kell legyen egy utolsó csavar mindig), hogy mindez persze a posta bezárása előtti percekben, a hivataltól összesen húsz méterre történt úgy, hogy a már említett lágy szellőben, az árnyat adó öreg nyárfák lassan minden ágára jutott egy-egy a sárga közüzemiekből. És bár a helyzet ekkor meglehetősen kilátástalannak tűnt, azért csak sikerült megvigasztalnom a több sebből vérző pici fiacskámat. Remélem ma is segíthettem. És nem csak Öcsiuraságnak!

Hétköznapi hősök - Csorba Dávid története II. rész

Hello kedves olvasó!
Egy, a mai napon kelt Facebook-bejegyzésemet szeretném megosztani itt, a blog felületén is, hogy minél többen láthassák, mit is szeretne kérni most a SEGÍTSÜNK CSORBA DÁVIDON elnevezésű Facebook-csoport.

KÉRLEK BENNETEKET, HOGY FIGYELJETEK MOST KICSIT RÁM!
 
Amikor a csoport néhány nappal ezelőtt megalakult, robbanásszerű volt a taglétszám növekedése, és ez a dinamizmus -szerencsére- még most is tart.
A csoport létrejöttének egyetlen célja, az izomsorvadásban szenvedő és ezért ágyhoz-, és lélegeztetőgéphez kötött, most huszonhárom éves CSORBA DÁVID életének, életfeltételeinek, életminőségének és nem utolsó sorban lelki életének jobbá tétele.
Több tízezer főt számlál már az érdeklődők köre. Kijelenthetjük, hogy -többek közt- a csoport tagjainak megosztásai révén nagyon messzire jutott már Dávid híre, de tudnotok kell, hogy ez csupán az első lépések egyike volt.
Ugyanis -bár a hirtelen érkezett és olykor nagyon komoly segítség- sokat dobott a család jelenlegi helyzetén, ki kell mondjam, ez legfeljebb arra lesz elég, hogy egy-két nagyobb értékű berendezést megvásároljanak.
Amint ezekkel megvannak, ugyanott lesznek ahol eddig, így az idáig nyújtott segítségünk -mondjuk így- bár fontos, és hasznos eszközök vételére megy el, mégis elpárolog, vagyis azt az alaphelyzetet, melyben a család eddig élt, meg nem oldja.
ÉS MOST JÖN AZ, AMIRŐL TULAJDONKÉPPEN 'BESZÉLNÜNK' KELL!
Sokat beszélgettem mostanában Dávid édesanyjával Margit Pálfi-val. Innen tudom, hogy a jelenlegi helyzetük -anélkül, hogy a részletekbe belemennék- nemcsak elszomorító, de egyenesen kétségbeejtő.
Elég az hozzá, hogy Ők ketten olyan alacsony jövedelemmel rendelkeznek, mely összeget néhányunk egy-egy nagy bevásárlásnál költ el! Dávid nem kér. Margit nem kér! A csoport megálmodója, Alexandra kér! És én kérek, amikor 'papírra vetem' e sorokat.
Én, amikor mindez elindult tudtam, hogy itt hosszútávú segítségre lesz szükség. Olyan jellegű segítségre, amely a mindennapokat könnyíti meg Dávid és az édesanyja számára.
Olyan segítségre, amely a most még nehezen megvalósítható zökkenőmentes mindennapi megélhetésen túl, lehetővé teszi számukra az esetenkénti intenzív terápiás nővér, és állandó gyógytornász foglalkoztatását!
Egy kis levegőt -a nap huszonnégy óráját ápolással töltő- édesanyának!
EZÉRT A KÖVETKEZŐKET KÉRNÉM A LEGNAGYOBB TISZTELETTEL TŐLETEK:
Mint ahogy azt itt már néhányszor elmondtuk: - nincs olyan kis összeg, amely ne lenne hatalmas segítség a család számára. És szerintem mindannyian -de legalább is a legtöbben- képesek vagyunk lemondani egy doboz cigaretta áráról!
HA CSAK A CSOPORT TAGLÉTSZÁMÁT VESZEM ALAPUL, AKKOR AZ TOVÁBBI 412.000.- FORINTOT JELENTENE!
Ez amúgy iszonyatosan jól hangzik, és gyakorlatilag a semmiből lehetne létrehozni! TEGYÜK MEG EZT ELSŐ LÉPÉSKÉNT AZON TÚL, HOGY SZIMPATIZÁLUNK E NEHÉZ SORSÚ CSALÁDDAL.
A másik fontos dolog: - a hosszú távú berendezkedéshez jó a csoportunk, kifejezetten jó, de egy kicsivel itt is több kell!
ÚGYHOGY! Ha van köztünk jogász, vagy olyan ember, aki jártas alapítványok létrehozásában és (csúnya szó) üzemeltetésében, fenntartásában, az kérem jelentkezzék Margit Pálfi-nál. 
Ugyanezt kérem olyan személyektől is, akik kapcsolatban állnak már meglévő olyan alapítványokkal, akik képesek volnának DÁVID hosszútávú támogatását megszervezni és el is vállalnák ezt a hatalmas feladatot.
KÖSZÖNET MINDENKINEK, AKI MOST VÉGIGOLVASOTT ÉS KÉREM, VÁROM A JELENTKEZÉSEKET, ÉS AZ ÖTLETEITEKET! ÉS NAGYON SZÉPEN KÉREM, HOGY OSSZÁTOK MEG EZT A BEJEGYZÉST!

Amikor nincsenek szavak

(Charles Greewood: Amikor nincsenek szavak)

AMIKOR NINCSENEK SZAVAK....

Amikor nincsenek szavak, de te mégis keresed,
s szemeid homályos fátylon át látnak ezután.
Mert nézed a képet s bár tudod, de nem hiszed,
hogy minden mit látsz, csak emlék csupán.

Amikor ránézel a lélegzet akad ma, s holnap is,
mert oly valóságos mit szemed most lát.
Hisz nincs szebb az alvó Kisfiad nyugalmánál,
mintha perc múlva láthatnád élő mosolyát!

Amikor látod Őt megremegsz, kezed arcát simítaná,
mert bőrének, melegének érintése öröm! Édeni!
Ám te már semmit sem tehetsz, mi Őt visszahozná,
mert ezt nem adhatják vissza fényképek ezrei.

Amikor nincsenek szavak, de te mégis keresed,
valahogy mégis száz meg száz szó tolul elő.
A saját véreddel kaparnád nagy kőtáblába versedet,
ha tudnád, hogy ettől tán' visszafordul az idő.

Amikor nincsenek szavak, de te mégis keresed,
majd jusson eszedbe ez intelem mindenkor óh!
Ezreket segítő hős példaként élt, s halt Gyermeked,
a te Fiad, a kis Dominik, a gyönyörű Mosolymanó!

Gyöngyös, 2016. április 11-én, a Költészet Napján.

Hétköznapi hősök - Csorba Dávid története

Hello kedves olvasóm!
Szeretném ha ezúttal kicsit figyelmesebben olvasnál engem, és Dávidot a szokottnál. Most nem politizálunk, de nem is tréfálkozunk, mert egyáltalán nem vicces, amit alant Dávid írt. 
Viszont megkapó és én vállaltam, hogy a srác tegnapi facebook bejegyzését -szerkesztve- közzéteszem a blogon, hogy szavai eljussanak néhány kedves, jóérzésű emberhez innen, erről a felületről is. Dávid a végén kérni fog valamit, de ne ijedj meg kedves olvasóm, de tégy majd a szíved szerint. Előre is köszönöm!

"...Sziasztok! 
Ha van párperc időtök rám, arra kérlek titeket szánjatok arra egy kis időt hogy elolvassátok ezt a rövid történtemet. Előre is köszönöm
Dávid vagyok. Huszonhárom éves. Tudjátok négy éves koromban egy csúnya betegség áldozata lettem. Úgynevezett Duchenne-féle izomsorvadásom van, mely egy gyógyíthatatlan genetikai betegség. Ezáltal csak nyolc osztályt tudtam elvégezni, azt is magántanulónként!
Nyolc éves koromtól már járni sem tudtam, tolószékbe kényszerültem. Ez a leépülés lassan zajlott, az átkozott kórral harcoltam egész életemben, de most már tudom, ez egy szélmalom harc volt!
Pedig gyerekfejjel komoly terveim voltak. Állatorvos szerettem volna lenni, diplomát akartam szerezni. 
Vannak nagyon jó dolgok az életben. Ti nem is veszitek észre, mert számotokra sokszor teljesen természetes, hiszen minden nap érzitek a nap sugarait, a virágok illatát, látjátok a borongós eget, a felhőket és a csillagokat is a fekete égbolton.......... 
Mindezt sajnos én az ágyamból már nem látom és nem is érzem. Még annyi időm sem adatott, hogy játszani tudjak, hogy barátokat szerezhessek. Nem tudom milyen érzés az........ tartozni egy Közösséghez, hogy milyen érzés valakit szerelemmel szeretni...... Nem igazán voltak barátaim. Csak az édesanyám van mellettem, aki viszont a lehetetlent is elköveti értem! 
Aztán hosszú évekig kerekesszékben éltem! Már megbékéltem volna ezzel a helyzettel is, de sajnos ez az esélyem is elszállt! Majdnem két évvel ezelőtt ismét teljesen átváltozott a már úgy is nehéz életem! Nem volt más lehetőség, lélegeztető gép lett a béklyóm, így már mozogni sem tudok. A kanül miatt beszélni sem, vagyis helyesebb ha azt írom: - nincs hangom.
Végül senki nem marad mellettem, csak az édesanyám aki hazahozott és éjt nappallá téve engem ápol! Huszonhárom évesen így élni, a négy fal között, nem látni a napot, élmények nélkül....
Sorolhatnám még, de nem teszem. Mégis elmondom, hogy rettenetes fizikai és lelki teher ez nekem. Sokat gondolkodom.........MINDEZ MIÉRT? Miért én? Miért velem történik ez? Hiszen semmi rosszat nem tettem.......(módom sem lehetett volna rá). Volt egy testvérkém. Őt elvesztettük, Ő eltávozott az élők sorából. Szóval van azért baj minálunk rendesen. 
Amikor a világhálón, a közösségi oldalakon nézelődök 'jövök-megyek', akkor azt látom, hogy mindenki szereti, félti, sajnálja az ártatlan, kidobott, megvert állatokat. Aztán azt is látom, hogy mennyi ember keseredik el apróságokon. Elgondolkodtam ezen, mert én viszont -aki soha senkinek nem ártott, mégis számkivetett lett- én meg soha semmiért nem adnám és nem adom fel!
A lehetőségeimhez képest, mégis élni szeretnék!!! Tisztában vagyok vele, hogy sajnos meggyógyulni sosem fogok már....
Jön a nyár és egyre nehezebben viselem a folytonos ágyban fekvést. Nincs kapcsolatom a külvilággal csak a virtuális hálón, a közösségi oldalakon keresztül.
Így hát most azt kérem csak mindenkitől hogy egy picit fogadjon be a lelkébe és -ha ideje engedi- CSAK NÉHÁNY JÓ SZÓVAL segítsen nekem. Segítsen, hogy könnyebben viselhessem betegségem, és ezáltal váljanak elviselhetőbbé a mindennapok....."

Nos Dávid tényleg nem kér sokat. Dávid szinte semmit sem kér néhány jó szón kívül. Így hát én is ezt kérném most tőletek. Aki megszólítaná ezt a hétköznapi hőst, ezt fiatal, reményekkel teli és alapvetően vidám srácot, az kérem tegye meg, hogy EZEN A LINKEN Dávidot elérve virtuálisan megveregeti a vállát, megszólítva, támogatva őt, ezáltal is jobbá téve a hétköznapokat, a közelgő nyarat. 
Azt szinte már le sem merem írni, -bár reménykedem- hogy biztosan akad majd valaki közülünk, aki esetleg fel is keresi, aki segít neki, hogy érezhesse a napfény melegét, hogy láthassa a végre a csillagokat. Remélem -ezúttal tényleg- segíthettem.

Apaságom 162. napján....

Ma ismét egy érdekes jelenséget taglalnék. Egy olyan eseménysorról 'emlékeztem meg' egy régebbi alkalommal itt a blogon, az Apaságom 71. napján.... című írásomban, amely egy bizonyos folyamat végét volt hivatott mély részletességgel eléd tárni kedves olvasóm. Érdemes a linkre kattintva sírva röhögni. Szerintem. 

Ám most  ugyanennek a folyamatnak az első mozzanatait mutatnám be sajátos szemszögből.

Hát igen, az etetés. Na kérem az egy igen nagy élmény és ez teljesen független attól, hogy korábban hány gyermeket részesítettél már abban az 'előnyben', hogy nem hagytad csak úgy éhen halni. Mer' azt azért nem nagyon lehet amúgy sem. Meg nem is illik.

Szóval. Mint ahogy a cím is mutatja, a 162. nap környékén már egy olyan korú gyermekkel állunk szemben, aki ezidáig nem volt rest túlélni az első, komolyabbnak is nevezhető hónapokat. Túl vagyunk a pocaktragédiákon is így, ha a táplálkozással kapcsolatosan hallunk manapság sírást, az legfeljebb már 'csak' a szóban forgó gyermek éhségét jelzi. Mondjuk azt nem akárhogy.

Először mindig csak kis szájgörbület jelzi az igényt. (Amiről tudni kell, hogy bizony azt tudnunk kellett volna már a görbület előtti percekben is.) A szájgörbületet onnan lehet felismerni, hogy az addig felhőtlen boldogságot és babaillatot árasztó egyed, egy hirtelen vágással egyszer csak elkezdi leszarni az összes ugyulu-bugyult, meg atyala-patyalát, és a kézzel fogni még éppen hogy csak megtanult, még bizonytalan gyermek a helyiség legtávolabbi sarkába vág bármit, ami éppen a kezében van. És itt jön az első csavar!

Mert amíg te mint egy apportírozó eb, vidám lelkesedéssel eredsz a guruló, repülő és így eltűnő csodakészségfejlesztőűratomszuperzsírlófasz' után, addig gyermeked egy 'ZS' kategóriás sci-fi és/vagy horror trükkjeit és dramaturgiáját megszégyenítő sebességgel és módon átváltozik!

Azaz, te vidáman érkezel (merthogy a szájgörbületet nem vetted észre te hülye), a gyermek meg ezalatt egy minigoni-szörnyeteggé változott át, aki könnyes szemmel téged szemlélve nem érti: - mi az, hogy neked nincs arról még csak segédfogalmad sem, hogy ő éhes. Ül a kis hintájában, és szán még rád néhány vészjósló csenddel telt másodpercet az életéből hogy felfogd: - AGGYÁENNIBAZDMEG', vagy véged.  

Mindez persze kisujjból kirázható probléma, ha ekkor a szülők mindketten a minigoni közelében tartózkodnak ám, ha az anyuka épp valamilyen halaszthatatlan kötelességének eleget téve (körmös, kozmetikus, shopping) épp úton van, úgy már más lesz a leányzó fekvése.

Felfogod! Hogy gyorsan és biztonságosan cselekedhess, a hintához rendszeresített biztonsági övvel bekötöd a gyermeket. Mivel tudod, hogy a konyhába kell menned és nem akarod, hogy az egyszerű etetés idejekorán váljon egy, a gyermek intenzív osztályon befejezett rémálommá, igyekszel minden biztonsági előírást betartani. 

Ám a rendszabályok ezt a hintában fetrengő kisméretű emberi egyedet egyáltalán nem érdeklik, az viszont sokkal inkább, hogy enni még mindig nem kapott. Hangot is ad aggályainak, hogy esetleg nem is fog (nem valami bizakodóak ám ebben a korban), de mire idáig eljuttok (a fent leírt folyamat olyan 15 másodperc) nyugodtan elfelejtheted az ártatlan szájgörbületet és az első néhány apró könnycseppet, mivel -miközben te a biztonsági övvel vacakolsz, ami egy egyszerű szerkezet amúgy, de mostanra egy atomerőmű hűtőrendszerének bonyolultságával vált egyenértékűvé, mert- a kisded már éhségében rúgkapál és úgy ordít, mintha most tépnék ki a lábát kombinált fogóval.

Rohansz a konyhába, a víz forró lett, lehűtöd, a poralapú 'tápanyag' nem keveredik csomómentesen, kínlódsz, a cumisüveg teteje negyedszer kap rá ferdén, de végül megvagy.

Biztonsági öv kiköt, üvöltő gyermek a hintából kitép, textilpelust nem vittél magaddal, megtalálod. Mindeközben kezedben a lilafejű, az ordítástól fulladozó, 'kétségbeesésében' halált megvető bátorsággal az öledből mindenképpen a sima szőnyegre 1,2-1,5 méter magasból leugrani készülő gyermeket magadhoz szorítva leülsz és persze, hogy könyököddel levered a fotel karfájáról az általad odakészített cumisüveget, ami jó esetben nem nyílik ki, 'csak' hat méterre elgurul. És, ha azt hiszed, hogy eddig az etetésről írtam tévedsz, mert most jön a második csavar.

Elhelyezkedtél, lelkedben a fenti események hatása már csak foltokban észlelhető, ugyanis közben -hogy ne tégy kárt a kisgoniban- agyadban felidéztél mindent, amit a ZEN BUDDHIZMUSRÓL régebben bármikor olvastál és egyébként is van benned egy levél MagneB6 hozzáfogsz, hogy végre konkrétan is táplálhasd gyermeked. 

Aki persze még mindig ordít, -ezt azért ne felejtsük el- főleg amióta a cumisüveget is meglátta. Két kezével (mostanra tudatosan) nyúl a mennyei mannáért és úgy húzza maga felé mint az áruláson kapott szamuráj a kardot. Mondjuk a fogás -vagy a célzás- annyira még nem megy, úgyhogy a cumisüveg hegye a kisded nyakán landol, melyből a manna a nyak sokszorosan redős zsírpárnácskái közé folyik és te már most azon töröd a fejed, hogy hogy a faszba fogod azt onnan kimosni, amikor be sem fér a gyerek álla és a mellkasa közé az ujjad.

De mindegy is, mert most nem ez a fontos. Sokkal inkább az, hogy csend legyen. Kigondolod, hogy ha a cumit a szájába teszed, akkor biztosan beáll majd ez a régen kívánt állapot és meg is teszel mindent ennek érdekében. Legelőször is, a gyermek kezéből kitépett cumisüveget egy jól irányzott mozdulattal az üvöltő szájába irányítod.

Ennek eredményeképpen végre tényleg csend lesz. Olyan nagy csend, hogy tisztán hallható egy halk, gurgulázó hang, amint a folyékony halmazállapotú ebéd nem a nyelő-, hanem a légcsőbe folyik és borítékolhatod a köhögést. És hát persze, hogy az sokat nem is várat magára. 

Az első, elementáris erejű reakció során másfél-két liter trutymók repül a pofádba 350 km/h -s sebességgel. Te nem látsz a szemedbe porlasztott ételtől, a gyermek megint üvölt (ez jó hír, hisz nem fulladt meg elsőre), de azért fulladozik, minek okán úgy ficánkol, mint egy nyeretlen kétéves az Epsomi Derbyn. 

Sebaaaaaaaaj! Ezt is megoldjuk. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy, úgyhogy idővel beáll úgy a kívánt csend -benne az ütemes szutymókolással, ahogy ágyékod gyümölcse mannát fogyaszt-, mint az oly régóta várt nyugalommal, miután a minigoni rájött, hogy itt bizony mégiscsak lesz valami a pocak feltöltéséből és elszáll belőle a gonoszság, amit csendes elernyedéssel, valamint ijesztő szemfelakadással is jelez.

Mondjuk a dolog ennyire azért nem egyszerű, mert a fent leírt folyamatot eddig békésen szemlélő négyévesed -tökéletes időzítéssel- egy váratlan pillanatban eléd áll, majd azt mondja: - "...Apa! Kakilnom kell!..." Ismét kihangsúlyozom: - egyedül vagy otthon. De erről majd egy következő bejegyzésben írnék ha lehet. Remélem ezúttal is jól szórakoztál rajtam és remélem segíthettem. (És, ha valóban tetszett ez az írás, nagyon szépen megköszönöm, ha megosztod.)