Kampánycsend?

Hello kedves Olvasóm!

Én mint minden blogger, olykor lehetetlen kihívásokat akarok teljesíteni. Ilyenkor különböző küldetéseket vállalok fel. Néha saját elhatározásból, néha mások kérésére. Ilyen feladat a világ megváltása is, bár -tekintve, hogy például írásban jó pár éve próbálkozom ezzel- elárulhatom, hogy időigényes és mocsok nehéz feladat ez, nem biztos, hogy sikerülni fog. Igaz a remény hal meg utoljára.  

A világ megváltásának egy fontos eleme, hogy (bár fogalmam nincs hogyan fogom véghezvinni), azért időnként -elemezve a mai magyar közéleti viszonyokat és ezzel összefüggésben az emberek mentális állapotát- leírom a tapasztalataimat azzal, hogy megfontolásra -vagy akár a világról alkotott képed bővítésére, vagy csak azért, hogy te is értesülj róla-  átadjam neked, és mindenkinek aki veszi a fáradtságot, hogy olvasson.

Az így készült bejegyzéseimet aztán mindenféle felületen megosztom, duplikálom a másik blogban, 'kiterítem' a facebookra is, (szerencsére olykor a mainstream média is átveszi, ahogy tették azt néhány napja ezzel a bejegyzésemmel) sőt, olyan is előfordult már, hogy közvetlenül a facebookra írtam meg, annyira sürgős volt egy-egy poszt közlése.   

Így történt ez a hét elején is, amikor egy -nemcsak szerintem- rendkívül súlyos ügyre hívták fel a figyelmemet. A jelzett problémát megrágtam, majd amilyen gyorsan csak lehetett (még akkor éjjel, mobiltelefonon) hirtelen 'ki is köptem' egy alapos, a témát sok oldalról körüljáró facebook-bejegyzés formájában, ami ................................................. az utolsó frissítéskor -annak ellenére, hogy a fél éjszakám ráment- úgy tűnt el a készülékről, mintha soha egyetlen sora sem lett volna!

Ilyenkor inkább vagyok mélységesen szomorú, mint dühös és bevallom, mindig kell egy kis idő, míg magamhoz térek. Előfordult már olyan eset is, amikor az ilyen módon 'elveszett' bejegyzést aztán nem pótoltam, nem írtam meg újra, hanem hagytam veszni a gondolatokat. De ezúttal nem tettem így, leírom még egyszer, mert az ügy egész egyszerűen közlést kíván! Íme:

Szombaton, azaz 2018. február 25-én kaptam a hírt. Egy -az információt szolgáltató személy inkognitóját fenntartandó- 'nagyon kedves olvasóm' számolt be arról, hogy a tájékoztatásomat megelőző napon, az általános iskolás gyermeke azzal érkezett a suliból haza, hogy néhány kivétellel, az iskolájuk tantermeiben valaki -minden érintett tanteremben két helyre is- a Fidesz-KDNP jelen kampányban megismert egyik szóróanyagát helyezte ki a termek falaira úgy, hogy ezáltal annak mindkét oldala jól olvasható, jól látható volt!!!!

Konkrétan arról, a postaládákban is elhelyezett anyagról van szó -melyet itt szándékosan 'csak' leírok és képi formában nem jelenítem meg-, és melynek eredetileg boríték-méretűre hajtott borítóján narancssárga alapon fehér betűkkel az 'Állítsuk meg őket!' felirat szerepel, illetve belső részein a már szintén ismert kampányplakát elemei jelennek meg, melyek 'kerítésbontó' Soros Györgyöt és ugyancsak 'kerítésbontó' ismert ellenzéki politikusokat ábrázolnak. Amikor az informátorom mindezt elmesélte, ugyanolyan döbbenten álltam a probléma, mint egy nappal korábban ő a saját gyermeke előtt! 

Döbbenet és undor! Undorító, hogy van köztünk olyan ember, aki nem szégyenli magát bevonni a kicsiny gyermekeinket is abba az undorító, mocskos posványba, ami ma Magyarországon közélet és politika neveken fut!! ".....GOEBBELS LIKE THIS!...." - ahogy a művelt "Kétfarkú" erre mondaná, és ahogy mondom én is! Mert, bár az ügyre az imént a probléma szót használtam, de az még véletlenül sem fedi le, fejezi ki annak az embernek a cselekedetét, aki ki merte helyezni a plakátokat. 

Fel is tettem magamnak a kérdést: - egyáltalán szokott gondolkodni az ilyen? Utasításra, vagy -a párt szimpatizánsaira amúgy is jellemző túlbuzgóságában- önállóan cselekedett az illető? Mert ez a egyik legsúlyosabb dolog, amit valaki egy kampányban -és akár azon kívül- a gyermekeink ellen elkövethet! MERT EZ BEFOLYÁSOLÁS ÉS MINT OLYAN BŰN!!!!! - a gyermekeink ellen! És, ha ezt magától nem fogja fel az illető, akkor itt és most én igyekszem elmagyarázni neki.

Az ösztönök szintjén, zsigeri szinten a jó szándékú informátor érezte, hogy a plakátokat kihelyező tettével -nem csak erkölcsi- szabályokat sért. Én is. Ezért vettem a fáradtságot és utánanéztem. Vajon csak mi gondoljuk úgy, hogy ez így nagyon nem kerek, vagy a jogszabályalkotók is!? A szaksajtót bújtam, a kapcsolódó jogszabályokat olvastam kiguvadó szemekkel, keresve a vonatkozó részt, az agyamon többször is átfuttatva a törvényt. Na ekkor ért a második döbbenet!

Ugyanis a választásokról szóló, a teljes ellenzék által annak átírása óta -folyamatosan és abszolút joggal- bírált 2013. évi XXXVI. törvény 141. §-a szerint ".....Kampánytevékenység a kampányeszközök kampányidőszakban történő felhasználása és minden egyéb kampányidőszakban folytatott tevékenység a választói akarat befolyásolása, vagy ennek megkísérlése céljából. ......"  Világos és egyértelmű, ahogy Orbán Viktor is mondaná. Ahogy az is, -e törvény 144. §-a alapján-, hogy az említett szóróanyagok jogilag plakátnak minősülnek tehát kampányeszközök, azaz a plakátolás ilyenformán kampánytevékenység!!!

Azonban -és itt a második, nem kis meglepetés- ugyanez a törvény egyetlen egy sorával sem tiltja a kampánytevékenységet középületek, iskolák, kórházak stb.... vonatkozásában. Kis túlzással -ahogy egy NER előtti ORIGO cikk is hozta: - e törvény szerint a politikus ma már akár iskolai tanórán, vagy a kórházban, agyműtét közben is kampányolhat. (Ez alól azok a középületek képeznek kivételt, melyekben állami hatóság is működik.) Ráadásul az említett törvényben egyetlen tollvonással szűnt meg az ún.: - 'kampánycsend' fogalma is! Ilyen sincs már Kedves Olvasóm! Ma már -ha nem adj isten te magad is politikus vagy- a választás napján is kampányolhatsz, plakátolhatsz, gyűlhetsz, akármizhetsz' csak jól kerüld el a szavazóhelyiség 150 méteres körzetét. 

Van egy olyan érzésem, hogy amikor idáig jutottál az olvasásban, benned is felmerülhetett a kérdés: - hogy jó, jó, de akkor most mi van? Vizsgálat? Felelősségre vonás? Valami? Vagy semmi? Nos, bennem is felmerültek ugyanezek a kérdések, mert egész egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ez így tényleg oké. Megjegyzem: - szerencsére nem az!

Van ugyanis nekünk egy másik jogszabályunk. Ez pedig nem más, mint a 2011. évi CXC. törvény. és hogy, hogy nem, de a köznevelésről szól! E törvény 24. § (3). bekezdése pedig imigyen fogalmaz: ".....A nevelési-oktatási intézmény helyiségeiben, területén párt, politikai célú mozgalom vagy párthoz kötődő szervezet nem működhet, továbbá az alatt az idő alatt, amíg az óvoda, iskola, kollégium ellátja a gyermekek, tanulók felügyeletét, párt, vagy párthoz kötődő szervezettel kapcsolatba hozható politikai célú tevékenység nem folytatható. ....."  HOPPÁCSKA!

Úgyhogy vizsgálat? Igen! Felelősségre vonás? Igen! Legyen valami? Igenis legyen, mert egyre kevésbé jó (egyre inkább rossz) érzés az, hogy mi most valóban egy következmények nélküli országban élünk. Persze a mérce most is kettős, miután ez sem igaz mindenkire. Például rám biztosan nem, akire -már, ha bármit elkövetnék- a törvény nyilván a teljes szigorával csapna le. Amivel nincs is gond, csak akkor legyen ez igaz mindenkire!

Ebből a megfontolásból, mintegy végkövetkeztetésként írom le ide, hogy kedves illetékes hatóságok, kedves iskolaigazgató: - az eset 2018. február 23-24 körüli időben, a Heves megyében található Gyöngyös város Kálváriaparti Sport- és Általános Iskolájában történt. Remélem segíthettem.

A szopóág (Apaságom 8140. napján)

Nem, nem kedves barátom ezt most rosszul tudod. Ugyanis a szopóág az nem valami szexuális segédeszköz, esetleg az előjáték egy formája, nem. Sőt! A szexualitáshoz nincs egyáltalán semmi köze ebben a formájában, legfeljebb csak nagyon átvitt értelemben.

Na! Ez például szopóág! :)

 

A Hajós András zenész, dalszerző, humorista szövegeiben is gyakran előforduló kifejezés, a szopóág valami egészen mást jelent. Használjuk még szopóágon ültem, szopóágon vagyok, taposom a szopórollert szófordulatokként is. De nem csigázlak tovább, inkább egy saját példával szemléltetném a kifejezés valódi jelentését.

Amikor tegnap délután azzal a céllal indultam sétálni a tizenhét hónapos kislányommal, hogy ő séta közben a babakocsiban majd alszik egy kiadósat én meg elmélkedhetem a világ dolgain, nos az nem úgy lett. Ugyanis ehelyett -miután ő ezt teljesen másképp gondolta- végül három perc babakocsikázás után együtt sétáltunk úgy, hogy a kiscsaj minden méteren talált ötezer-kettőszáz-huszonöt csodát (ágak-bogak, falevelek, csikkek és effélék), melyeket egyesével szemlélt meg, vett fel a földről és (ha hagytad) mindezt meg is ette volna. Ezáltal három és fél méter / óra sebességgel haladtunk a célunk felé. De nem ez a szopóág, ez legfeljebb érdekes! Hogy mi is a szopóág, azt most mesélem el:

Történt, hogy a gyermekem -no nem az imént említett lányka nyilván, hanem az előző házasságomból származó huszonkét éves, vagyis 8140 napos fiacskám- elhatározta, hogy Budapestországba' költözik. Nyomós okkal, egy nagyon jónak tűnő állásajánlat kapcsán indult neki a világnak.

Tőle szokatlan módon kért a költözéshez segítséget, ugyanis jó előre szólt, és Pesten, egészen pontosan Budán is leszervezett szállás várta. Úgy látszik érik a gyermek. Vagyis, a megvalósítás innen már csak tőlem függött. Nosza, elkezdtem én is felkészülni. A történet tegnapi, így tegnapelőtt vásároltam az autó rendszámához passzoló autópálya használati jogosultságot. Mondjuk lehet, hogy pont ezt nem kellett volna, ugyanis itt kezdődtek a bajok.

Először az utazás előestéjén történt egy apró gikszer. Autóztunk úgy családilag, amikor a lakásunktól néhány száz méterre -hát persze, hogy majdnem hazaértünk már- egyik pillanatról a másikra az egyik kerék felől erős, doboló hang érkezett az utastérbe. "....No problemo...." - gondoltam mindjárt otthon vagyunk. A ház előtt aztán megtaláltam az okot is, egy bazinagy' lemezdarab rögzült egy még nagyobb csavar segítségével a gumiba. Fasza......

Nem is volt gond amíg benne volt. (Mármint a csavar a kerékben.) Csakhogy 17:00 után mifelénk már egy árva gumis sincs nyitva, abban meg én nem bíztam, hogy a korábban soha le nem szerelt pótkerék olyan makulátlan lenne, hogy az egyből felszerelhető. Így esett, hogy a kisfiam, az ötéves Keve társaságában elindultunk, hogy a munkahelyem mögött található műhelyben cseréljünk kereket. 

És bizony kitaláltad: - mire kiértünk, a lemez a csavarral együtt az enyészeté lett, mi meg teljesen leeresztett kerékkel, 'felnin' érkeztünk a szervizbe. Na. Valahol itt már kezdődik a szopóág. Szerencsére a frissen felfújt pótkerék, a rajta lévő háromszázhúsz kiló rozsda ellenére is tartotta a nyomást, így ki is pipálhattuk a problémát egy kis időre. Elérkezett a reggel.

Egészen pontosan a hajnal, amikor köztudottan nincs észen az emberek nagyobb többsége, ennek ellenére azért nekifognak a dolgaiknak. Így tettem én is. Először a pótkerék nyomástartását ellenőriztem egy, a házunk közelében lévő még bezárt benzinkúton, majd tankolási céllal felkerestem egy másik kutat, ahol annak rendje-módja szerint szórtam a kocsiba olyan harminc liter benzint. 

Fizettem, kiballagtam az autóhoz, be is indítottam, amikor villámcsapásként hasított belém a felismerés -nem tudom miért-, hogy nem volt valami jó színe annak a pisztolynak. A kocsit néhány másodperc üzem után állítottam le és a kútoszlopra sandítva megállapítottam, hogy bizony a 'hangok' jól mondták, csakugyan benzint tankoltam! Csakhogy a kocsim meg dízel! Ugye te is kezded már kapizsgálni, hogy milyen is az, amikor valaki felpattan a szopórollerre? Nos, az valahogy így néz ki.

Innentől kezdve persze már szó  sem lehetett arról, hogy az autót, akár egyetlen másodpercre ismét beindítsam. (Ha megteszem, úgy a motor kuka, én meg tényleg járhattam volna a következő egy évben a szopórollerrel.) Ígyhát' én és egy nagyon kedves, negyven kilós kutas toltuk tologattuk a kicsivel több, mint két tonnás verdát a  parkolóba. Enyhe emelkedőn. Most persze biztosan felmerült benned is a kérdés, hogy hogy lett ebből Pest? De megoldottam.

Olyan öt óra múlhatott néhány perccel, amikor a fenti apró málőr után felhívtam a fiamat, aki a korai időpont ellenére már ébren volt -pedig egyébként filmes egyetemista, vagyis az is csoda, ha délután fel tud kelni időben- hogy.............................. szopóroller. Ő persze rémülten kérdezte, hogy akkor most mifasz', de megnyugtattam, hogy álljon ott, ahol most van, mindjárt ott vagyok érte taxi-gépkocsival. 

De mineeeeeek? - gondolhatnád ezek után, hisz a kocsinak egy időre tényleg 'annyi' lett, ám szerencse a szerencsétlenségben, hogy -bár banális okból, majd egyszer elmesélem azt is- de van egy másik autónk, ami kifogástalan állapotban állt a ház előtt, így a taxi ehhez a járműhöz vitt bennünket. Kocsiba be, újabb tankolás -ezúttal jól-, újabb pályamatrica -Na! Ez is szopóág!- és irány a világ.

A feladatot természetesen végül hibátlanul végrehajtottuk (mert -enyhe túlzással- ha egy apa valamit megígér, akkor annak akkor is meg kell történnie, ha aput fejbe lövik, vagy súlyosabb okból lesz akadályoztatva), így mindenhol ott voltunk időben, ráadásul a kölök budapesti bérleménye klasszisokkal volt jobb az előzőnél, aminek külön örültem. Ahogy annak is, hogy ezzel a vadiúj filmes munkával a céljaihoz is közelebb került.

A fiam szeretett volna meghívni kajálni valahová (rám is fért volna), de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem nyomasztott a fenti problémák sora, így végül elbúcsúztunk és én -kihagyva a reggelit- elindultam hazafelé, Gyöngyösre. Már útközben intézkedtem, így a pórul járt autót autómentő szállította a benzinkútról szervizbe, ahol szakszerű kezelést kapott a bajára sőt, hazaérve a lyukas kereket is beadtam a gumisnak, hogy a megjavított autóra már csak fel kelljen szerelni a megjavított kereket. (Szerencsére a gumiabroncs menthető volt.) Szerintem inkább nem számolom most ki, hogy mindez mennyibe került. Amúgy.............

Szóval: - szopóágon lenni, az nem más, mint megélni az életed egy rosszabb szakaszát. Mondta is a fiam, hogy engem most biztosan valami nagy szerencse fog érni. Legyen úgy. Egyelőre beérem annyival, hogy az én szopóágam ezúttal csak nagyon rövid ideig tartott. 

Figyelem, veszély! Súlyos jegesmedvetámadás Budapesten!

BREAKING NEWS!
 

 Eddig úgy tűnt, hogy a már tartósnak is nevezhető rendkívüli időjárási körülmények lassan már nem tudnak semmilyen új meglepetéssel szolgálni, azonban egy olvasónk által beküldött fotó alapján azt kell mondjuk, hogy talán mégis.
 

 2017. január 20-án pénteken, a kora reggeli órákban sikerült lencsevégre kapnia egy szerencsés budapesti futónak azt a jegesmedve családot, akik a lassan befagyó Dunán úszó egyik nagyobb jégtáblán, a város forgatagának zajától magukat egyáltalán nem zavartatva épp a reggelijüket fogyasztották békésen.
 

 Az amatőr fotós kérdésünkre elmondta, hogy minden napját futással kezdi, ám csak nagyon ritkán szokott Pestre átfutni, de ma valamiért másképp döntött. Így -szinte csak kizárólag a véletlennek köszönhette- a ma reggeli szerencséjét. A fotózást követően azonban rögtön értesítette a hatóságokat.
 

 Megkerestük az ügyben a BRFK sajtóreferensét is, aki lapunkat arról tájékoztatta, hogy a Budapesti Vízirendészeti Kapitányság, a Katasztrófavédelem és a Fővárosi Állatkert munkatársai közös akció keretén belül, a jégtáblát a egy tűzoltóhajóval követve, altató lövedékekkel tették ártalmatlanná az állatokat, majd teherautókon az állatkertbe szállítva karanténba helyezték őket.
 

 A szóvivő azt is elmondta, hogy vizsgálják egy esetleges baleset lehetőségét is, ezért a jól láthatóan vérrel szennyezett jégtáblát az egyik közeli állóhajóhoz rögzítve azon utólagos helyszíni szemlét folytattak le annak céljából, hogy megállapítsák, mit fogyasztottak befogásukkor a sarkvidéki állatok.
  

 A szóvivő szerint erre azért volt szükség, mert a maradványok közt találtak olyan szövetdarabokat is, melyek vélhetőleg korábban egy a BKK jegyvizsgálói által viselt formaruha dzsekijéhez tartozhattak, a helyszíni szemle és a vizsgálat cikkünk megjelenésekor még tart.

 Nnnnna kérem! Így kell megírni egy kib@szott jó álhírt!!!! Vigyázat! A 'valódi' hírek egy jelentős többsége manapság semmivel sem különb! Köszönet a fotóért a www.kontentbanya.reblog.hu -nak.

Az öregedésről

Hello kedves Olvasóm!

Dőlj hátra picit és engedd el magad, mielőtt a mai bejegyzést olvasni kezded. Ugyan kényes témában ragadtam ma lúdtollat, de a végkövetkeztetés puha lesz, finom, és olyan elengedős. Úgyhogy ne izgulj, a cím önmagában nyilván csak sejtet, de sokat nem jelent.

A minap, vagy talán pont ma reggel a kedvenc facebook csoportjaim egyikében látom, hogy az egyik, saját maga is írással, többnyire költészettel foglalkozó, olyan hatvan év körüli virtuális férfi barátom hozzászólt egy korábbi blogbejegyzésemhez melyet idekattintva akár el is érhetsz és mely poszt -bár nem konkrétan erről szólt- de lényegében oda futott ki, hogy bizony mindannyian öregszünk. Ebből aztán levontunk néhány következtetést. Ezek egyike a mai blogbejegyzésem témája.

Én nem tudom, hogy a saját korom sok-é, avagy kevés. A halálhoz nagyon kevés még (ahhoz a száz év is kevés talán szerintem), de a fiatalság imidzséhez bizony már egy kicsit sok a negyvenhét. De, mint ahogy azt az imént említett (és linkelt) posztomban is vázoltam: - olyan kurvára nem megy nekem ez az öregedés dolog, hogy azt szavakban kifejezni is nehéz. 

A lényeg azonban mégis más. Főleg az, hogy ha megtanulunk együtt élni elsősorban önmagunkkal és a környezetünkkel egyaránt, akkor akár el is engedhetjük ezt a kérdést. Megmondom miért. Azért, mert ha nem így teszel, akkor valójában ezen stresszelve fogsz megöregedni igazán! Ha sikerül megbarátkoznod magaddal, értsd: - a testeddel (melyre azért jó lesz, ha legalább egy kicsit vigyázol), akkor fogod tudni elérni azt az állapotot, melyben majd felfedezed: -hogy minden korszakodnak meg volt, meg van és így meg is lesz a maga szépsége. A szerencse ebben az, hogy míg rengetegen keresik ezt a szépet egy életen át (és egyáltalán nem biztos, hogy megtalálják), addig neked majd nem kell, mert jön az magától. És egyébként meg vannak, tényleg vannak általunk befolyásolhatatlan dolgok is az életünkben.

Hogy egy aktuális példával jöjjek elő: - Mérgelődsz a nagy hideg, a már régen nem volt tényleg komoly hóhelyzet, a jeges utak miatt? Minek? Megváltozik tőle bármi? Hadd válaszoljak: - bizony nem. Úgy marad minden ahogy van, miközben te rotyogsz a saját levedben. Dühöngsz s ezzel csak és kizárólag magadnak ártasz, miután mérgelődni olyan (nem én mondtam), mintha magadnak halálos mérget beadva azt várnád, hogy attól majd valaki  más hal meg. Hát nem fog. 

Ugyanígy van ez az ÖREGEDÉS problémakörével is. Tedd fel magadnak a kérdést: - mi változik meg attól, hogy aggódsz ezen? Lehet, hogy az égvilágon semmi? Bizony nem! Hacsak nem az, hogy felgyorsítod a folyamatot. És így van ez az élet sok más egyéb területén is bár, fel kell tudni ismerni a különbséget aközött, amivel valóban nem lehet mit kezdeni és amit -amilyen gyorsan csak lehet- el kell tudnunk engedni és aközött, amit meg bizony nekünk kell tudni feldolgozni, elintézni, megcsinálni, utánajárni, megoldani stb...... (Merthogy van ilyen is nagyon sok, de ez legyen majd egy másik poszt témája.) 

Én már egy ideje beláttam ezt és vagy ennek, vagy a génjeimnek köszönhetem nem tudom, de szerencsére fizikálisan -mondhatni közel az ötvenhez- még ijesztően rendben vagyok. (Tudom, mert a korosztályom férfiállatjai meg 'agyonra le vannak lakva'.) 

A szerző tíz éve

Megjegyzem: - sokszor látok, főleg a facebookon olyan fotókat profilképként, melyek a mai csúcsmobilokkal és fényképezőgépekkel fotózott, az arcokat megszépítő, a ráncokat kisimító technológiával készültek. Én ezt nem tartom helyesnek, így rólam csak 'valós idejű' képeket láthatsz. Akár az írói, akár a magán oldalamon szemezgetsz. Kis kivétel nyilván lesz, de azokat meg többnyire nem én készítettem. 

Sem a koromhoz, sem pedig ahhoz képest, amit az eddigi életem során megéltem nincs takargatni valóm. Nagyjából elfogadom saját magamat és az öregedés apró jeleit is (melyek azért persze vannak szép számmal.) A mindennapok része, hogy beáll reggelre néha a nyak, vagy, hogy a térd fáj, nincs ezekkel semmi gondom, apró kellemetlenségek csupán.

A szerző ma

És amúgy is: -".....a fiatalság, bolondság!....." - tartja a mondás, mely bizony nagyon igaz. Merthogy most sokkal jobb élni, létezni, apának, 'művészfélének', embernek lenni, mint a -sokak által visszasírt- húszas éveim derekán. Én legalábbis így érzem. Ha valamiért mégis igyekszem megóvni magam úgy az az, hogy a lehető legtöbb időt eltölthessem -fizikai valómban is- a szeretteim körében. Azért, hogy valódi útra indíthassam a nagyobb, s felnevelhessem a kisebb gyermekeimet. Ennek okán viszont ragaszkodom az élethez, melyet szeretek is nagyon! Merthogy jó hely is tud lenni ez a Föld bolygó, ha legalább egy picit is akarjuk, hogy az legyen. 

Ugyanakkor tudom, hogy én én vagyok, nem pedig az általam birtokolt test. Ez pedig egy másik ok, amiért nem ragaszkodom túlságosan a fiatalság illúziójához. Én, mindig én leszek. Akkor is, amikor már nem leszek.

S hogy mégis miért írtam le mindezt? Főleg azért, hogy mindenki más, aki most elolvasta e sorokat, a szavakból erőt meríthessen. Akár az elkövetkező húsz-harminc évre is. Remélem segíthettem.

Nyílt levél Németh Szilárd Úrnak!

Tisztelt Németh Szilárd Úr!

Bár általában az olvasóim üdvözlésével szoktam bejegyzést kezdeni, ez most elmaradt, hiszen Önhöz intézem jelen soraimat. Vagy jobb, ha úgy fogalmazok, hogy ugyan az Ön neve (mondjuk így, bár ez egy kicsit erős, de) fémjelzi ezt a blogbejegyzést, ám -tekintve a poszt nyílt levél formátumát- nyilván nem elsősorban Önnek szól. Ahogy azt -talán- Ön is tudja.

Kérem engedje meg, hogy egy kérdéssel kezdjek: - Hogyan képes Ön otthon, esténként a tükörbe nézni? Mert az Ön helyében ez nekem már nem menne.   

Ugyanis annak idején, amikor a rezsicsökkentés néven elhíresült nagy lufi kormánybiztosaként volt szíves tájékoztatni a jó lakosságot -köztük engem is- arról, hogy most már csakugyan olyan nagyon kurva jó lesz nekünk, mert olcsóbban érkezik hozzánk az energia, lesz olcsóbb szemétszállítás, távfűtés, vagy éppen kéményseprés, még valahogy csak-csak elhallgattam amiket akkor beszélt és csak csendesen, csak magamban zsörtölődtem, hogy Ön akkor hazudott nekem. Is.

Arról ugyanis nem beszélt nekem, hogy a legnagyobb mennyiségben külföldről érkező, valóban olcsó földgáz árát nem a rezsicsökkentés határozza meg, hanem azok -a külföldi partner és a magyar állam közé beiktatott-, offshore háttérrel rendelkező kizárólagos kereskedelmi cég, vagy cégek, melyek hatalmas profitot tettek (és tesznek) zsebre, amikor új átadási árat képeznek pusztán azzal, hogy átfolyik rajtuk is a megvásárolt energia, tökéletesen szükségtelenül.

Ahogy nyilván arról sem tett említést, hogy a hulladékszállítás-, (tárolás-és feldolgozás) amúgy meg akkora üzlet, hogy a rezsicsökkentés nevű valami mögé elrejtve szép lassan államosították szinte a teljes szektort, rövid összeomlásokat is előidézve ezzel akkoriban. És nem esett szó arról sem, hogy nagy távfűtő vállalatok váltak egy csapásra  fizetésképtelenné a hatalmas kintlévőségek (erről nem Önök tehetnek) és a rezsicsökkentés, vagy mi összhatásaként. No problemo - gondolhatták akkor Önök, majd az összes vállalat élére máris kinevezték a saját embereiket. Amit csak jól csinálhattak, mert azóta van csend a távfűtéssel kapcsolatosan felmerülő bármely probléma esetén.

De nem esett szó a közös költség csökkentését célzó intézkedések hatásairól sem (sok ház azóta nem rendelkezik tartalékokkal, vagy épp biztosítással) pont úgy, ahogy egyre kevesebbet beszélünk általában a kisebb közösségek, vagy éppen az ország egyre súlyosbodó problémáiról. 

Nem nagyon beszélünk, mert lassan kezdünk félni. Nyilván nem én, mert épp most is azon ügyködöm, hogy megfogalmazzam a véleményemet. Azt a véleményt, mely nagyon-nagyon sokunk véleménye is egyben és mely véleményt,  amint elkészült igyekszem máris a lehető legszélesebb fórumokon terjeszteni. Ám azt én is észrevettem, hogy azon jó lakosok tömegei, akiket még nem sikerült a fullextrás és közpénzzel dugig kitömött közmédiából, és az ahhoz kapcsolódó médiabirodalom által működtetett hamarjában felvásárolt televíziókból, on-line és nyomtatott lapokból hömpölygő hazugságáradattal átverni, sem beszélnek már túl sokat. 

Nem. Mert miközben zajlik a 'csodatevés', miközben "....Magyarország jobban teljesít!....", miközben Önök osztják a csirkefarháttízezreseket' (ha kell, akkor ötvenkét-millió forintért Ausztráliába is, ahol felhasználhatatlan papírdarabok csupán), addig zajlik a félelemkeltés is gazdagon! És főleg ez az a tény, ami okán ma klaviatúrát ragadtam.

Mert ahogy Ön az egyik felelőse (sőt a párt egyik helyettes elnökeként az egyik fő felelőse) a fenti hazugsághalmaz nyilvánosságra kerülésének, és az aszerint történt cselekvéssornak, úgy a leginkább felelős azért az ámokfutásért, amit Ön, Önök, az Önök pártja a médiában most művel a civil szervezetek ellen! 

És amikor Önök elbuknak -mert el fognak bukni hamarosan- akkor Ön majd hiába próbál érvelni egy független magyar bíróságon a ".......pártfegyelem, az utasításra tettem, a nem én írtam a törvényt, a jogszabályok szerint szabályos volt minden (ezt jól megtanulták az MSZP-től)......" szavakkal és kifejezésekkel, vagy azzal, hogy Ön -és ez valóban igaz most is-  csak egy apró fogaskereke ennek a most még hatalmas, közpénztől duzzadó, a végletekig aljas és korrupt gépezetnek, az már senkit nem fog érdekelni és elárulom: - ha ezt így folytatják, akkor a börtön az Ön számára egy biztonságos opciót fog jelenteni.

Ön mindamellett, hogy az Önök által megalkotott és fenntartott jogszabályi környezetben a legszegényebbeket utcára juttatva, vagy inkább hajtva (és most eszébe ne jusson a kilakoltatási moratóriummal érvelni) hatalmas terheket ráhelyezve semmizik ki a jó lakosságot azért, hogy az egyszerű emberek adóforintjait a szó szoros értelmében elherdálják -s e pazarlás közben az Önökhöz közel álló média- és/vagy gazdasági szereplőket gazdagítsák, az ő zsebeiket tömjék- most nem átallott nekimenni a társadalom egyik utolsó józan gondolkodású, segíteni szándékozó, akaró és tudó szegmensének: - A CIVILEKNEK! De miért? A válasz egyszerű: - azért, mert félnek tőlük! Félnek, hisz nem maradt már más olyan erő ebben az országban, mely képes lenne leváltani Önöket, csak a civilek politikával is foglalkozó, véleményt is formáló része!

De hadd tegyek fel még egy utolsó kérdést: Ön szerint az Önök rendszerében elbukottakon, kisemmizetteken, az önhibájukon kívül lecsúszottakon, a tartósan betegeken, a fogyatékkal élőkön, a rokkantsági járulék-rendszerből kikerülteken, az idős-beteg-egyedül élő embereken, a mélyszegénységben élő kisgyermekeken  (és még sorolhatnám napestig azokat az elesetteket, akik az Önök szabályai miatt estek ki az Önök rendszeréből) ki fog majd segíteni ott, ahol -szintén Önök miatt!- az állami szerepvállalás nem, vagy alig létezik és ott, ahol pontosan most készül ugyanez az állam bedarálni mindenkit, aki ezidáig segített, segíthetett volna?

A kérdés költői volt. Mert egyrészt nem szokás válaszolni nyílt levelekre, másrészt -és pont ezért- Ön egyáltalán nem fog, de nem is kell válaszolnia! Gondolom, amikor az alelnöki székbe beülve megkapta feladatait (parancsait, utasításait), akkor arra is felkészült, hogy amikor a pártja nevében a szó szerint elvártakat fogja kommunikálni, bizonyára érik majd támadások a személyét. 

Kérem ne értsen félre! (Azért kérem erre, mert úgy hiszem Ön most egyáltalán nem érti miért pont Önnek írom ezt a levelet, de hadd segítsek: - nem Önnek írom.) Én most nem Önt támadom!  Én az Önök által NER-nek csúfolt rendszert támadom és megtehetem, mert egy ez demokráciában lehetséges és -Önök szerint- itt most mi egy demokráciában élünk! 

Én a Nemzeti Együttműködés Rendszerét támadom, amely jó ideje nem hajlandó tudomást venni közel hétmillió olyan magyar emberről, a NEMZET NAGYOBBIK RÉSZÉRŐL, akik hacsak egy kicsit is, vagy épp homlokegyenest mást gondolnak a világról, és benne Magyarországról, mint Önök! Ön kifejezetten jól teszi, ha most az eszébe vési ezt a számot. 

Mert ahogy azt nemrégen pontosan Ön mondta (nem szó szerint idézem): - csak azok szolgálják a haza ügyét, akik a kormánnyal vannak egy véleményen! Márpedig ez a világon sehol nincs így! És MAGYARORSZÁGON sem lehet így! Mert így legfeljebb csak egy jólétet ígérő, de közben a más nemzetektől sőt, az országon belül másként gondolkodóktól is elszigetelő, a közösségi értékeket elherdáló, az ellenfeleket ellenségként, hazaárulóként kezelő, féligazságokkal, hazugságokkal és félelemkeltéssel operáló, csutfasz kis gázszerelőket, rokonokat milliárdossá tevő, Erdogant és Trumpot éltető, Putyint istenítő, saját lábon álló DIKTATÚRÁKBAN lehet így! 

Nem pedig MAGYARORSZÁGON, a hazánkban! NEM AZ ÉN HAZÁMBAN! Ahová születtem és ahol -nekem is- élnem, halnom kell! Már csak egyetlen mondatot szeretnék leírni ide: - remélem Kedves Olvasóim, ezúttal valóban segítettem!

2017. első hete, már ami az időjárást illeti.....

Hello kedves Olvasóm!

Az idei első bejegyzésem (kicsit szégyellem is) egy ollózás lesz, méghozzá egy különleges időjárásjelentés átemelése, köszönet érte a www.index.hu -nak. Mondom: - sajnos nem én írtam, de akár írhattam volna én is olyan frappánsra sikeredett az Index újságírójának, VARGA ATTILÁNAK! az ez évi első cikke. Nem is szaporítanám tovább a szót, a fenti nagyon korrekt forrásmegjelölés után lássuk, milyen időnk lesz a héten:
 

  

"....Mínusz 18 fok, tessék ezt ízlelgetni egy ideig, de csak óvatosan mert még hozzáfagy a nyelvünk valamihez. Havazással és lehűléssel nyit 2017, mintha jelezné, hogy nem, nem lesz jobb dolgunk idén sem a tavalyi évhez képest. A leghidegebb helyeken mínusz 18 Celsius-fokig csökkenhet a hőmérséklet, sőt, néhol még napközben is csak mínusz 10 fok körül alakulnak a maximumok, közölte az Országos Meteorológiai Szolgálat vasárnap az MTI-vel.

Hétfőn északkeleten köd lesz, abban meg ónos szitálás és hószállingózás, gondolom, a vicc kedvéért. Késő délutántól észak felől erősen megnövekszik a felhőzet, este főként északon gyenge havazás várható, délnyugaton meg átmeneti ónos eső, ÉS délutántól a Dunántúl északi felén megélénkül, néhol megerősödik a szél is. A legalacsonyabb hőmérséklet többnyire mínusz 11 és mínusz 6 fok között alakul. A nappali maximumok a ködös területeken mínusz 4 és 0, másutt plusz 1-5 fok között alakulnak.

Kedden már nem fog nagyon esni a hó, csak néhol alakulhat ki futó hózápor, a legtöbb helyen viszont több órára kisüt a nap (hurrá!), DE helyenként megerősödik a légmozgás. kedden nem lesz annyira hideg mint hétfőn, mínusz 5 és mínusz 2 fok között alakul a legalacsonyabb hőmérséklet, kivéve északkeleten, ahol ráfagyunk a szopórollere (mínusz 9).

Szerdán szórványosan valószínű kisebb csapadék (magyarul: kevesebb helyen fog esni valami ótvar, mint ahol nem), többnyire havazás, nyugaton inkább havas eső, eső. A szél megint nem hagy békén minket, és vajon hol lesz viharos?   Északon, északkeleten, jóhogy, ott ez az első hét a nettó szívás jegyében telik el ezek szerint. Mínusz 7 és mínusz 2 között alakul a minimum-, mínusz 1 és plusz 4 fok között meg a maximum hőmérséklet.

Csütörtökön a semmiből jönnek a futó hózáporok, de legalább kapunk melléjük némi napsütést is, VISZONT viharossá fokozódik a szél, mert olyan nincs, hogy kis napsütésben a nagy, csendes pelyhekben hulló hót bámulja az ember, és ne fagyjon meg mellé. Akár mínusz 6 fokra is lemehet a hőmérséklet (a szeles területeken ezt még hidegebbnek érezzük, ugye) a nappali maximumértékek mínusz 2 és plusz 2 fok között alakulnak.

Na, mi lesz pénteken? Szél, az. Viharos. A nap sütni fog, és nem lesz ónos vagy másféle eső, hószállingózás, hóvihar, hózápor vagy snassz havazás sem. Napos idő? Pipa. És a feketeleves? A legalacsonyabb hőmérséklet mínusz 15 és mínusz 7 fok között valószínű, napközben viszont mínusz 9 és mínusz 3 fok közötti kánikulában bízhatunk.

Hétvégén elmennénk a telekre egy kicsit? Szombaton napos idővel kezdünk, és ha délelőtt letudjuk a dolgokat, akkor minden fasza, ellentétben a délutánnal, amikor is nyugaton és északon már előfordulhat havazás. Sokat na akarjunk a kertben matatni, legalábbis kesztyű, sál, sapka, jégeralsó és pálinka nélkül semmiképp, mert mínusz 15 és mínusz 10 fok között alakul a minimumhőmérséklet, és ha a telek egy fagyzugban fekszik, akár mínusz 18 fok is lehet. Mínusz 2 föl nemigen megy fel a hőmérő higanyszála, (északkeleten persze ez mínusz 7-et jelent). Vasárnap havazni fog, ÉS a szél is fúj majd, ÉS mínusz 14 fok lesz, szóval senki nem  menjen sehová. ..."

Na? Fasza kis időnk lesz mi? Mondjuk a hóféléket én nem bánom, végre lesz egy kis tél is már. Remélem -az évi első, iszonyat komoly bejegyzésemmel- is segíthettem.

Van az úgy........

Hello kedves olvasóm!

Van az úgy, hogy a kapott információ mellett nem tudsz -és van hogy NEM SZABAD- elmenni, annyira jó. Mint azt a napokban megírtam, újabban egy zárt facebook csoportban 'szoktam jönni' ÉLETKÉPEK című bejegyzésekkel (végül még kerekedik belőle akár egy minisorozat is), melyekben az idő egy-egy villanásnyi, ám annál viccesebb pillanatát zárom burokba, de pontosabb ha azt írom, hogy fogom el lepkehálóval) csak azért, hogy közreadhassam. Ám egy zárt csoport olvasóközönsége e gondolatok számára néha túl szűk helynek bizonyul, ezért adom közre itt is -szerkesztve- a rögzített pillanatot.Egy ma reggel történt és úgy általában a fejlődésről, a gazdaságról, szegénységről, ezek relativitásáról szóló beszélgetés foszlányai ezek:

Fiatal, a harmincas évei elején járó barátom, aki pár éve tulajdonol egy porfestő céget, a nulláról kezdte. Csendben építkezik, egyre több és komolyabb megrendeléssel bír, folyamatosan visszaforgat, fejleszt, új utakat, lehetőségeket keres. A cégbe ölt munka persze már most meghozta a gyümölcsét, mert -ha látványosan nem is-, de maga is gyarapszik, igaz szerényen, hiszen a vállalkozásfejlesztés rengeteg energiát, időt és pénzt emészt fel.  
Mai divatos kifejezéssel élve dinamikusan fejlődő, modern vállalkozás az övé, melyben vállalatirányítási trendek határozzák meg a folyamatokat, egy perc állásidő sincs, mindenütt rend és fegyelem honol, és melyben vadonatúj gépekkel és minőségi alapanyagokkal dolgoznak, ráadásul elfogadható árkategóriában állnak az ügyfeleik rendelkezésére, csillog-villog minden. És hogy mindezt hogyan is kell csinálni, ő is most tanulta, tanulja.

Az egyik ilyen 'útkeresés' során felvette a kapcsolatot egy régi galvanizáló céggel, akik a nyers munkadarabokon horganyozott felületet alakítanak ki. Amikor ott járt őszintén megdöbben a látottakon, hiszen az említett 'cég' -akik tulajdonképpen egy idős házaspár és néhány, már a kőműves segédmunkási beosztáshoz is túlságosan öreg és túlságosan alkoholista droid-, egy nagy, rendetlen és koszos telephelyen, ahol több volt a szemét, mint a berendezés, és ahol legalább száz éves technológiával állítanak elő negyvenéves ablakokhoz és ajtókhoz kilincseket és efféléket. ".....Jóvanakkó........" - gondolta, - "....sok dolgom ezekkel sem lesz....", majd egy néhány mondatos udvariassági beszélgetés után kedvesen bár, de otthagyta a tulajdonosokat, egy hatalmas szőkített kontyot viselő túlsminkelt fogatlan öregasszonyt és az őt koszos nadrágban fogadó, enyhén reszkető, ám annál húgyszagúbb -kissé demensnek látszó- bácsikát.

Ám nem sokkal később a sors mégis úgy hozta, hogy szüksége lett a fenti cég szolgálataira. Nem volt sürgős, így úgy gondolta elég lesz az is, ha csak felhívja a nénit, hogy időpontot egyeztessenek. Na ez volt az a pillanat, amikor DÖBBENET ÚR kihúzta maga után a kisszéket az arcára, hogy kiüljön oda. Meg is kapta a magáét:

 ".....- jól van na Sanyikám....." (a nevet persze megváltoztattam) ".......kell még három nap, hogy hazaérjünk Dubai-ból és akkó' tudok magával beszélni kedveském. ....."

Sanyi ezután még a telefont is elfelejtette letenni, csak bután bámulta a kijelzőt és közben ezt gondolta: ".....A kurva anyámat! B@zdmeg' ezek ott csapatnak Dubai-ban, nekem meg annyi pénzem sincs, hogy elmenjek a bót' előtt. Hát ahhoz is hitelt kellett felvennem, hogy Pestről Piliscsabára eljussak......"

Khmmmm...... Sohasem szabad lebecsülni senkit. Sem ellenfelet, sem leendő üzleti partnert, sem munkatársat, sem barátot. És igen: - olykor a látszat néha tényleg csal. Nem is akármekkorát. A történet kitalált, a kép illusztráció. Azt hiszem!? Remélem ma is segíthettem.

A cukolkám! Avagy, hogy nem ettem ma édességet.

Hello kedves Olvasóm!

 Bocs a késésért (tényleg régen jártam itt), de az új blog  (kattints és meglátod, meg a meló, meg a gyerekek, meg az asszony, meg a karácsony, meg a lófasz............ jó, jó tudom, nem kell megmagyarázni) elviszi minden időmet. Viszont mindezektől függetlenül ma szeretnék jelentkezni ezen a felületen (is) egy új írással, egy ÉLETKÉPPEL (ezen a címen futnak a hasonló bejegyzéseim egy zárt facebook csoportban), mely már a karácsony jegyében született. Csak, hogy a te hangulatodat is a megfelelő irányba terelhessem:

 A mai történet helyszíne egy benzinkút. De nem ám akármilyen, hanem A BENZINKÚT! Ahol én 'nyomom' ugye, miután az írásból annyira nem könnyű öhöm....izé.....nehéz........nos, egyáltalán nem lehet megélni, de nem is ez a lényeg. Szóval! Jön a kútra a Mammer. Cuki, bírjuk, mindig soké' tankol. Bár most kicsit visszafogottabb volt, de ez most mindegy is.
 

 Készül a számlája, kotorászik a táskában, miközben meséli, hogy kórházból jön -az emberét viszi/hozza- "...ez ilyen......" - mondja. Lóvé kiszámol, tankolás kiüt, számla a kézben, Mammer el. Vagyis mégsem, mert egy kedves(-nek szánt) mosoly kíséretében átnyújt egy szaloncukrot és így kíván boldog ünnepeket mondván, idén már nem jön.

 

Kedves gesztus. Olyan Mammeres.

 Van ebben a melóban egy ilyen szakmai kifejezés, hogyaszongyja': - "....hullámszerű forgalomnövekedés.....". Szinte csak a benzinkutakra jellemző. Nálunk is ilyen, az emberek jönnek-mennek, egyszer csak miniszünet. No' mondok' magamnak: - megeszem én a cukorkámat. Bontom is a legnagyobb békességben kifelé (dzsingülbellsz, meg minden), amikor látom ám, hogy Mammer (esetleg Papper, hogy a vércukor szint rendben legyen), a szalon' felét már benyomta.

  

 Vizuális típusként egyből láttam magam előtt a képet, ahogy ül Mammer a kórház parkolójában a hideg kocsiban (várja Pappert), mikor is kedve szottyan egy kis édességre. Szalon' elő, kibont, majd nagy kéjjel -és komoly összpontosítással, hogy a felső, már kissé sárgás fogsor ki ne pottyanjon- illeszti rá az inkriminált bolti fogakat a CUKORKÁMRA! Majd mámorral harap (csücsörít), hogy az édesség végre a szervezetébe juthasson. Ám a vércukor szintjére a Mammer is ügyel, így nem eszi meg csak a felét és bár nyilván van több is nála, a maradékot elcsomagolja.

  
 Most ne menjünk bele a magyar egészségügy kritikus állapotának taglalásába (ez most nem az a poszt), de nyilván Papperre sokat kell várni, ám egyszer csak megérkezik. Verda rottyant, vásárlás megvolt, kórház megvolt, irány a kedvenc benzinkút, tankolás és haza.
".....Ok. Visszajáró a helyén, számlát megkaptam. Jaj, majd elfelejtettem: - adok én ennek a kedves fiatalembernek egy szaloncukrot. Mindig mosolyog, amikor jövök. ...."

  Hát, valószínűleg nagyjából így történhetett, hogy b@sznád meg a kéjesen összenyalogatott és egyébként is csúnyán összenyomorgatott fél szaloncukrodat. De most tényleg? Ki tudja meddig mammogta? No persze ne ugassak én itt: -nekem semmi sejó'? Mert a jó szándék a lényeg ugye.  

  Hogy ismét egy klasszikust idézzek így, a végére (hát persze, hogy Raszjusát a Norbitból), "....Jó reggelt a f@szom!...." - ha legközelebb belépsz ide Mammer! Márpedig be fogsz! Pedig deszeretemééééééén' az édességet.

Apaságom 1673. napján.......VII. rész. Ezzel még tartoztam

Hello kedves olvasóm!

 Ha csak most nyitottad meg a blogot, akkor ez a mi Kisfiunk kálváriájáról szóló bejegyzés fog visszaköszönni rád, így elárulok egy 'titkot': - miután most egy sorozat hetedik (és egyben utolsó) részét olvasod nem árt, ha beásod magad az előzményekbe, melyeket -létrehozásuk sorrendjében-, a most felsorolt számokra kattintva érhetsz el:

 Ez itt, az első rész. Íme a második! A harmadik részt itt olvashatod el. A negyedik részt pedig itt. :) Az egyszerűség jegyében a bevezetőt tovább gondolva ide kattintva érheted el, az ötödik részt. És az ezt megelőző hatodik részt meg ide kattintva olvashatod el. Ugye annyira nem is bonyolult. Mintha csak egy könyvet lapoznál. Ezután a minden részletre figyelő és kiterjedő 'okos-bevezető' után folytatnám is a kis családi történetünket. De csapjunk a levesbe, mert nagyon komoly az elmaradásom, ezzel meg még nagyon tartoztam neked:

 Ott hagytam abba, hogy a Heim Pál Kórházban megtörtént -nem kis- műtét után a 'záró' előestéjén már csak azt vártam, hogy hazahozhassam Őket. Onnan folytatom hát -idézve a hatodik rész utolsó mondatait, hogy: "....a szokásos esti -és persze éjszakai- rituálé után, melynek során például azzal kellett szembesülnöm, hogy már korántsem olyan könnyű megfürdetni 'izgőmozgócsupaerőkisasszonyt', mint egy-két hónapos korában, reggel egy gyors reggelit követően (a kisasszony reggelizett) már érkezett is az Encó hívása, hogy mehetünk. Elindultunk hát kettecskén (Forest Gump után szabadon: - mint a borsó meg a héja), hogy végre hazahozzuk a családot. Ám, ha azt hiszed, kedves Olvasóm, hogy ezzel vége, meg fogsz lepődni, mert sajnos nincs......" 

 És tényleg. Reggel Encó aztán valóban telefonált -viszonylag hamar- és örömmel jelentette, hogy megvannak a szükséges orvosi iratok. Így nekivághattunk a kalandnak Grétivel. Gondolj csak bele: - a közel balfasz apu, meg az ő nyolc hónapos lánykája az autópályán. Ha sír nem tudsz mit csinálni, ha elejt valamit nem tudsz mit csinálni, ha csak simán megunja a suhanó tájat, vagy egész egyszerűen szomjas lesz, nem tudsz mit csinálni. Hacsak nem akarod mindkettőtöket pikk-pakk kinyírni azzal, hogy megállsz és kiszállsz. Mármint az autópályán. Így aztán annak reményében vágtam neki az útnak, hogy 'táncsaknem' bömböli a mi kislánykánk végig az utat. Nem is tette, bár Gödöllő magasságában elszakadt a cérna, ám ez nem tartott hosszú ideig, mert bealudt 'Őkisasszonysága'. A Heim Pál Kórházig így már eseménytelenül értem oda, kora délelőtt.

 Gyerkőc, asszonyka felvesz és menekül, amilyen gyorsan csak lehet. Hozzá kell tegyem: - ahogy azt a bejegyzésfolyam korábbi írásaiban is elmeséltem, semmi bajunk az említett kórházzal sőt, mindenkinek azt tanácsolom, hogy csak és kizárólag oda vigye sérült, vagy beteg gyermekét -már, ha a gyerkőc ellátása a kórház kompetenciájába belefér- mert kevés olyan egészségügyi ellátó intézmény van ma Magyarországon, ahol ilyen szakszerű, gyors és empatikus a betegellátás, de mégiscsak egy kórház, ahol -ugye- nem jó lenni. Hogy mennyire nem, azt lejjebb még kifejtem.
 Miután hazaértünk, még egy hét sem telt el és -természetesen az ellátó orvossal is egyeztetve- ismét úton voltunk, hogy szeretett Balatonlellénket meglátogassuk egy röpke hétre. Nem volt egyszerű menet maga a nyaralás sem, műtött és begipszelt gyermeki kézzel. A Kisfiunk szempontjából a nyaralás három forintot nem ért nyilván, de ez amúgy is egy másik történet. Azután jöttek a véget nem érő kontrollok. Heti rendszerességgel Budapest, Madarász utcai Gyermekkórház, röntgenek, gipszlevételes szemrevételezések, vizsgálatok, átkötések. Otthon felkötött kar, éjszakai jegelés, a jég cseréje az éjszaka kellős közepén és társai.  

 Öcsi -szerintem- kiemelt figyelmet kapott (bár lehet, hogy ennél a törésnél ez a protokoll), de rengeteg műszakcserével, szabadnap-és szabadság kivétellel, valamint utazással mégis megoldható volt. Aztán érkezett egy töréspont, a gipszlevétel napja. Keve olyan sokáig viselte a kis gipszét, hogy egészen megszokta azt, így nagyon megijedt attól, amikor végleg eltávolították a kezéről. Nem tudom csak sejtem, de nyilván nyújtott egyfajta biztonságérzetet a kezén lévő 'kemény burkolat' és nehezen tudta elképzelni a törött kezét nélküle.

 Végül -egy hét csúszással- miután kora ősszel Öcsiúr megfázott és a műtétet ekkor még el kellett halasztani, eljött a várva várt NAGY NAP,  a fémkivételes újabb műtét napja, amikor is eltávolították Keve kezéből a csontjait rögzítő eszközöket.

 Mi ketten mehettünk csak -máshogy nem volt megoldható- ráadásul csak egyetlen nap állt a rendelkezésemre, mely tény később még érdekes lesz. Annyira korán indultunk, hogy teljesen sötét volt még. Mondta is a Kisfiunk -aki amúgy nagyon nehezen ébredt-, hogy nem érti, miért kell éjszaka menni a "....kólházba...." Persze ennek megfelelően rendkívül korán is érkeztünk, így alkalmunk nyílt a Madarász utcai Gyermekkórház közelében sétálni egyet. Meg is néztük a Duna Plaza mögötti lakópark előtt kanyargó Duna holtágat és ott egy kikötőt, ami más körülmények között talán érdekes is lehetett volna, ezesetben azonban nem tudta elterelni a ránk váró nehéz napról a figyelmet. (Érdekes: - most, hogy hónapokkal később írok erről a napról, ugyanúgy érzem azt a feszültséget, amit akkor. Nem jó érzés.)
 A sétánkat már a kórház Sebészeti Osztályán fejeztük be. A felvételi procedúrát végző ápolónő, Andrea gyors, szakszerű -és a korai óra ellenére- rendkívül kedves volt, így nagyjából reggel hétkor Öcsiúr pizsamában a számára kijelölt kórházi ágyban már úgy feküdt, mintha napok óta ott lettünk volna. Ruhácskák elpakolva, mesecsatorna bekapcsolva, játékmacska megvan és -egyre feszültebben- vártuk a vizitet, ami Dr. Karsza Levente képében (aki először is műtötte Keve karját) hamar meg is érkezett. Rövid tájékoztatást kaptam a napunk folytatásáról, és egyre kevésbé tudtam meggyőzni éhes és szomjas fiacskámat arról, hogy "....nem, most nem mehetünk a közeli Babérlevél étterembe leggelizni....".

 Játszottunk, beszélgettünk, hogy teljen az idő és hogy oldjam az egyébként jól viselkedő, de egyre sápadtabb Fiacskám  feszültségét. Szobatársat is kaptunk. Fannit. Egy kislányt, akire szintén műtét várt. Azt persze mondanom sem kell, hogy miután enni, inni ezúttal sem lehetett, ezt Keve nehezen tűrte. Ám egyszer csak megjelent egy másik kedves ápolónő, aki egy fecskendőben rózsaszínű folyadékot hozva, azt szájon át beadta Kevének és én tudtam, hogy most már tényleg csak percek lehetnek hátra. Szerintem Keve is. Érdekes volt látni, ahogy a "...szölpi...", a kedélyjavító hatni kezdett. Mondták, hogy most már nem kelhet fel a gyerkőc, de nagyon mondani sem kellett, mert tulajdonképpen a 'cucc' egy-két perc alatt 'agyonvágta' Öcsiurat, aki ezután nemhogy menni, de felülni sem bírt egyedül.  Aztán a Kisfiunkat -már megint- elvitték.  


 Ezúttal a műtét, tokkal-vonóval nem tartott harminc percnél tovább, és én egy altatásból ébresztett, remegő és síró de legalább szabályosan lélegző és ép, egészséges, bár fáslizott karú és 'branülös' kisfiút kaptam vissza. (Ha olvastad a sztori elejét akkor tudod, hogy a korábbi, a mostanihoz képest nagy műtétnek is mondható beavatkozás után ez azért nem pontosan volt így.) Ez az állapot röpke egy óra alatt olyan szintre enyhült, hogy ismét lehetett a Kisfiunkkal normálisan kommunikálni, újra lekötötte a mese-TV műsor, kedélyesen csevegett a szobatársával és annak édesanyjával, szóval elragadó volt. A doki is bejött hozzánk. Elmondta, hogy egyeztetett az ügyeletes orvossal (aki egyúttal Keve altatóorvosa is volt) és eszerint -ha semmi nem jön közbe- este hazamehetünk.
 Később már ihatott pár korty vizet is és miután az 'megmaradt' benne, a lehetőségek tárháza nyílt meg előttünk kórházi tea és a büfében vásárolt ropi képében. (Mást még mindig nem volt szabad.) 
 Eljött végül az este is. Nem volt könnyű (odáig eljutni). Napközben többször beszámoltam Encónak (Keve édesanyja) arról, hogy hogy állunk, ám bizonyos tekintetben nem tudtam megnyugtatni. Keve aktuális testhőmérséklete a határokat súrolta, illetve, mint az késő délután kiderült, -a szakma szabályai szerint- az ilyen 'egynapos' beavatkozások után csak azok a kis betegek távozhatnak haza, akik -bármilyen komplikáció felléptekor- képesek harminc perc alatt a kórházba visszatérni. Hát mi ezen a körön kívül voltunk, úgyhogy -bízva az ügyeletes doki jóindulatában-, miután egyetlen szabadnapom volt (többek közt ezért, meg mert szegény Kevém is úgy tudta, hogy este távozhatunk) el sem tudtuk képzelni a másnap reggelt még mindig kórházban. Így izgalommal vártuk az estét.
 Ráadásul nap közben Keve ".......nagyon viszketett apa....", megvakarta és így sikerrel kitépte a branült a kis kezecskéjéből, minekutána finoman ömleni kezdett a vér belőle, pillanatok alatt eláztatva a hófehér takarót, amitől Őurasága annyira megijedt, hogy a soknak tűnő és a takaróját nagy foltokban vörösre festő vér láttán majd' elájult. 

 Tizennyolc óra környékén volt egy vizit. Öcsiúr egész délután és este a javulás jeleit mutatta és a kedélye annak ellenére is töretlen volt, hogy (az altatást leszámítva, ami ugye nem ugyanaz) hajnal óta nem aludt. A testhője is állandósult, nem hányt, így a doki végül hazaengedett bennünket azzal, hogy húsz órakor távozhatunk. A percek ezután ólomlassúsággal teltek, de végül (tizenkilenc ötvenkor) leléptünk. Az M3 McDonaldsnál persze meg kellett állnunk (miután az Öcsi által áhított kórház közeli Babérlevél már bezárt). Értelme ugyan nem volt, mert szegénykém nem sokat evett, vagy ivott, igazából nem tudom miért. Aztán fel a pályára ismét. Este háromnegyed kilenc lehetett ekkor. Ő az első ülésre rögzített ülésében először kedélyesen társalgott velem (mondtam is magamnak, hogy milyen klassz utunk lesz így hazafelé), aztán a következő pillanatban -nagyjából az egyik mondata közepén- már el is aludt. Egészen hazáig. Szerintem ez volt eddigi közös életünk első 'leghosszabb napja' együtt. Durván hosszú nap.

TANULSÁGOK

(merthogy vannak azok is)

 Nagyjából olyan másfél héttel ezelőtt, a már minden tekintetben gyógyult Keve, vendégségben -puszta türelmetlenségből, mert amikor szólt, egyikünk sem volt olyan helyzetben, hogy azonnal ugorjon- kiesett a 'csepphintából', melyben akkor ült. Nagyjából negyven centi magasból, vastag puha szőnyegre, de a törött karjára. A kéz persze elkezdett több helyen fájni, nem jól működni, a karja ismét csúnyán feldagadt (tényleg ijesztően nézett ki!), így volt megint egy utunk a hatvani kórház traumájára. Jött a röntgen, ám szerencsére ezúttal enyhe zúzódásokkal, pár nap jegeléssel, Lioton gél kenegetéssel megúszta Öcsiúr a dolgot.

 Ebből az esetből (és egy másik megfigyelésemből) vált számomra tökéletesen világossá, -miután ezen sokadik hatvani látogatásunk ideje alatt Keve mindvégig félelemmel tudakolta, hogy eltörött-e ismét a karja-, hogy bár Keve a nyár és az ősz folyamán az őt ért összes traumát rendkívül jól, katonásan, szinte felnőttesen tűrte és viselte, azért ő nagyon megijedt és legbelül azóta is retteg. 
  Retteg a kórháztól, a fehér köpenytől, a műtéttől, a branültől, a röntgentől és efféléktől. Nagyon mély nyomot hagytak benne a vele történtek és ezt annak ellenére tudom, hogy egyáltalán nem beszél róla sohasem. Nemcsak a fenti kisebb balesetből, de abból is erre következtetek, hogy azóta rengetegszer kötöttük be, operáltuk meg, altattuk el, tettük EKG-re, vagy infúzióra, szúrtuk meg, stb, stb.... a kedvenc játékmacskáját. Vagyis -gondolom én- szeretné 'végleg kijátszani magából' az őt ért traumát. Én meg, ahogy a fenti kép is ezt tanúsítja, igyekszem partner lenni ebben, hogy a kis lelke is mihamarabb behegedjen. Gondolom, az egy hosszabb folyamat. 
Remélem, a Keve vesszőfutásáról írt sorozatommal, ha másoknak nem is, de például a gyakorló szülőknek  ezúttal is segíthettem.