2011. augusztus 7., vasárnap

THE SLIDER (NEWSWORLD)

Hello kedves olvasó!
Ha az előző két részt volt szerencséd olvasni, nos akkor a bevezetőt talán el is hagynám most, egy "új világ" kedvéért. 
Kiszel for president
A "cella" falán nyílt résbe gondolkodás nélkül ugrottam bele, mert a világ, ahová pár órával korábban érkeztem nem volt igazán ínyemre való. Az előzmények után nem mondhatnám, hogy kíváncsian vártam a folytatást, de nem volt más választásom. Rövid "sodródás" után (nehéz leírni az érzést, ahogy a dimenziók között vándorol az ember) egy füves területre estem. Még mindig este volt, de a hideg és az esőre hajló borult idő eltűnt. Helyette a nyári meleg este illatait éreztem és az átmeneti kabátom is "sok" volt. 
Az égre felnézve csillagokat láttam és nem azért mert az érkezésemkor beütöttem a fejem. Összességében kellemes érzetek voltak, így jobb hangulatban fogtam hozzá, hogy újra tájékozódjak. A fű, amelyre estem, kellemes, puha, enyhén nedves (és ami a legjobb benne), amolyan pázsit-szerű volt. Látszott, hogy van gazdája a parknak, ahol landoltam. Szerencsére egy hatalma szobor talapzata mellett kötöttem ki, így ez és a mellette ágaskodó terebélyes facsoport jótékonyan elrejtett a járókelők szeme elől. A talapzattól balra (mi mást) már megint a Parlament épületét láttam, ám ezúttal nyoma sem volt elhanyagoltságnak, szemétnek.
Az 1885-ben megkezdett építkezés eredményeképpen létrejött Országház, ebben a világban végre teljes pompájában volt látható és a teljes díszkivilágítás is megnyugtatólag hatott az idegeimre azok után, amit volt szerencsém átélni nemrég. A járókelők, a mosolyogva sétálgató párok, gyermekes családok látványa azt sugallta, hogy ebben a világban talán nagyobb szerencsém lesz (ám egyúttal azt is, hogy már megint nem "haza" értem.) A szobor mellől ezután gyorsan elléptem -amire felpillantva megnyugtatólag állapítottam meg, hogy Kossuth Lajost ábrázolja-, hogy a füvön állva ne keltsek feltűnést.
Kiballagtam  az 1-es villamos egyik megállójához, ahol -mint aki csak a villamosra várakozik- feltűnés nélkül nézelődhettem. Ami legelőször feltűnt az emberekből sugárzó derűn túl, az a nagy csend volt. Bár a város a megszokott nyáresti tempójában élte az életét, (ami még itt, a belváros szívében is meglehetősen nagy gépjármű-forgalommal járt) ez mégsem jelentette az én világomban megszokott zajt, füstöt. Az utcák tisztasága pedig minden képzeletemet felül múlta. (Különösen az előző, rendkívül lelakott Pest látványához képest.) Hamar rájöttem azonban a csend okára. Az már az ittlétem elején is feltűnt, hogy az utakon percenként tűnik fel egy-egy járőrautó, ("példás lehet a közbiztonság" -gondoltam), de azt csak most figyeltem meg -amikor ismét elhajtott mellettem egy-, hogy ez nem járt semmilyen hanggal a haladás szükséges zajain túl.
A Ford Focus kombi valahogy modernebbnek is látszott, mint amilyeneket én eddig ismertem, és lépésben haladva jól megfigyelhettem a járművet. A vadonatúj gépkocsi csillogott-villogott. És ami igazán új élmény volt, hogy nem volt hangja! Ahogy semelyik  autónak sem! Már korábban is derengett valami, de ekkor jöttem rá, hogy az utakon közlekedő járművek kizárólag elektromos meghajtásúak. Hát ezért nincs zaj és szmog! Ez jó! Nagyon jó!
A járőrkocsiban ülő rendőrök (szerencsére ápoltak és jól öltözöttek), tulajdonképpen rám sem hederítettek, csak haladtak lassan az úton. Hatalmába kerített egy jól ismert, de már régen hiányzó élmény, ami szintén kellemes volt: -jó érzéssel töltött el a rendőrautó látványa! Végre egy nyugodt, jóléti társadalomba jutottam. Talán ez a mi jövőnk is? Nem láttam a városképhez a mi világunkban még itt, az V. kerületben is szervesen hozzátartozó csöveseket, nem láttam kolduló román kisgyerekeket és a sétálók kiegyensúlyozott, nyugodt emberek benyomását keltették. 
Mindezek ellenére élt bennem a gyanúper: -valami itt nincs rendben! Lehet, hogy csak én vagyok túlzottan szkeptikus, de nehezen hittem el, hogy bármely világban jó lehet  Magyarországon élni. Hiszen a különböző dimenziókban kialakult történelmi különbségek ellenére mégiscsak párhuzamos utakról beszélünk, tehát -feltételeztem- jelentős eltérések nem lehetnek. Ránéztem az időzítőre, mely szerint tíz órám volt még a következő "csúszásig" így el is határoztam, hogy kicsit jobban szétnézek a Kossuth téren. 
A Nádor utca fel vettem az irányt, mert az emlékezetemben a régi MTV székház előtt, a Szabadság téren több kellemes kis kávézó élt, gondoltam felkeresem az egyiket. Mielőtt betértem volna, megfigyeltem egy, a teraszon a fogyasztását éppen kifizető embert. A fizetés során jó magyar forintot adott át a pincérnek, így láttam, hogy nem leszek gondban. Leültem magam is a terasz egyik üres asztalához, ahol szinte azonnal megjelent egy udvarias, és nagyon szolgálatkész pincér, hogy felvegye a rendelést. Az itallapot böngészve egy bagettet, egy pohár tejet és presszókávét kértem, mit lehet tudni.
Amíg a rendelésemre vártam, körbenéztem a téren. Meglepődve tapasztaltam, hogy a volt székház teljesen felújított épülete a tetőszerkezettel nem ért véget, hanem, amúgy a jól ismert (híres és hírhedt) homlokzat és a főfalak folytatásaként egy csupa acél és üveg torony nyúlik az égbe, oldalán az MTV TOWER felirat hatalmas neonbetűi világítottak. Az épület főbejárata előtti lépcsőn ki-be rohangáltak az emberek, mindegyiküket hatalmas terepjárók, limuzinok, de minimum (az MTV-re oly jellemző) hófehér Skoda Superbek elektromos változatai hozták-vitték.
Megkaptam a kávémat, így volt lehetőségem most már tényleg az említett épület előtti mozgást megfigyelni. A házból éppen az én világomban Svábi Andrásként ismert férfihoz megszólalásig hasonlító férfi lépett ki, oldalán "Szellő Istvánnal és Erős Antóniával". (Legalább is, az én világomban így hívták ezeket az embereket.) A lépcső aljához ekkor azonban befutott egy újabb limuzin, melynek sofőrje villámgyorsan pattant ki, hogy az autót megkerülve kinyithassa annak ajtaját. No, gondoltam, biztos, hogy valami "nagy ember" jöhetett, mert még a lépcső tetején álló és beszélgető médiaszemélyiségek is abbahagyták a beszélgetést.
- A kulturális miniszert - szólalt meg a hátam mögött álló felszolgáló, aki -mintegy mellékesen- egy napilapot hozott a rendelésem mellé, hogy amíg fogyasztok, legyen mit olvasnom.
-Szinte naponta jár ide - folytatta kérdés nélkül - nagyon nagy megtiszteltetés ez nekem is.
-Mi? - kérdeztem.
-Hát az, hogy ilyen közel dolgozhatom a tv székházhoz - jelentette ki és még nekem is feltűnt, mennyire kihangsúlyozta "a tv székház" szavakat, miközben letette elé a lapot.
-A miniszter minden délután eljön ide, hogy személyesen is felügyelhesse a televízió munkáját.
-A televízióét? - kérdeztem, majd megint előadtam a "most jöttem külföldről" monológot, nehogy feltűnést keltsek.
-Igen - felelte - az ország egyetlen televíziós székházának épülete előtt vagyunk, ez az MTV, a Magyar Televízió. A nap huszonnégy órájában, ötszáz csatornát nyom, aminek jelentős része közszolgálati média. Ezen kívül vannak még politikai csatornák, vannak színházi, történelmi, főzős csatornák, némi sport, mindez csak belföldről.
-Belföldről? - kérdeztem, mert nem értettem a fiatal srác megjegyzését.
-Igen - felelte ismét a korábbi kézségességével - külföldi adókat tilos nézni és fogni sem lehet. A net is csak belföldi és az újságok is - mondta, majd visszament a teraszról a kávézóba. Ekkor emeltem fel a külleme szerint napilapnak látszó újságot, amely (mily meglepő) az MTV címét viselő napilap volt. (Sajnos a miniszterről lemaradtam, mert az időközben a majdnem a földig hajló tv-s személyiségek előtt az épületbe ment.)
Az újság meglehetősen vaskos volt, címoldalán harsány címekkel mint bármely bulvárlap az én világomban. Ebből következtettem, hogy amiről a lap (az oly boldognak tűnő) néphez szól, fontos hírekkel lehet tele, mégis furcsállottam a főcímeket.
"Egy idős hölgy kihagyta a kötelező közszolgálati órát!" Kezdte a piros alapon, fehér betűkkel írt harsány cím. A cikkből megtudhattam, hogy egy zuglói, nyolcvanéves nénike szunyókálással töltötte az este tizenegy és éjfél közötti időt, amelyet egyébként kötelező tv-nézéssel kellett volna töltenie. Az írás szerint a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság (amely ebben a világban nyomozóhatóság volt, a neki járó összes jogkörrel együtt, amolyan második rendőrségként) mindezt a nézettségi adatokat készülékenként elemezve állapította meg és őrizetbe vette az idős hölgyet, aki -a cikk szerint, amely azzal zárult, hogy az NMHH vádemelési javaslattal küldte meg az ügy iratait a médiaügyészséghez- húsz évet is kaphat ezért. Hát kicsit megdöbbentem. Egy másik cikk meg azt hozta a tudomásomra, hogy a jövő héten nagyszabású ünnepség keretein belül emlékszik majd meg az ország a kultuszminiszter soros születésnapjáról! 
"Ez hihetetlen!" -gondoltam, de az újságíró szerint ebben a világban a kulturális miniszter a köztársasági elnök posztját tölti be, és így már nem is tűnt mindez olyan nagy ostobaságnak, főleg annak a tükrében, amit eddig láttam és hallottam. Úgy tűnt, hogy ebben a világban az itt élő emberek szellemi elnyomásán keresztül vezetett az út a politikai hatalom csúcsaira, és a médiaszemélyiségek lehettek a legnagyobb urak. Az újságolvasásból megint a pincér zökkentett ki, aki egy notebook-ot tett elém.
- Csakhogy be ne csukják magát is - mondta cinkos vigyorral az arcán. Nem nagyon értettem ezért hozzátette: - mindjárt huszonhárom óra. Kezdődik a kötelező közszolgálati óra. Jó szórakozást - mondta még mindig vigyorogva, majd elviharzott a kávézó belseje felé. (Nyilván neki is kötelező volt a tv-t néznie.) Az utcák valóban kihaltak ekkorra, vagy, ha valaki mégis a parkban volt, az leült egy padra és az arcán valamilyen monitor fénye tükröződött. Ekkor az én kis számítógépem monitorja magától éledt fel és az én világom híradóit idéző klipet láthattam, az első másodpercekben. Ezután a hatalmas MTV felirat előtt két hírszerkesztő-műsorvezető jelent meg, akik a szokott módon a headline elhadarásába kezdtek.
A hírek negyede a kultuszminiszter munkásságát éltette, egy másik része a különböző, a hírszolgáltatás ellen elkövetett bűncselekményeket ismertette. Volt ott merényletkísérlet a lelki szabadság nevében egy átjátszó állomáson dolgozók ellen, volt riport egy külföldi híreket, e-mail-en a barátaihoz eljuttató személy elfogásáról (sajnos lelőtték a tizenkét éves diáklányt), és nyilvános kivégzést mutattak be a Papp László Budapest Sportarénából. A szerkesztő szerint a villamosszékkel kivégzett férfit a THE JASZAIC című blog írásáért ítélték halálra. (A hír szerint minden nap közvetítenek egy kivégzést, így már be is harangozta a másnapit, amikor is egy másik kortárs írót végeznek majd ki.) A híróra második fele szinte kizárólag a magyarországi celebek hihetetlenül semmitmondó világáról szólt. Az itteni update-király véletlenül felszedett tizenöt dekát, majd csodálatos erőfeszítésekkel, a következő egy percben le is adta. Aztán valami találkozóról számolt be a televízió. Így tudtam meg, hogy az itteni celebek egyben a kormány tagjai is, mindegyikük saját minisztériumot vezet. Az utolsó hírben Fekete László natúrerősemberügyi államtitkár nyugdíjazásáról számoltak be. A képek tanulsága szerint a hatalmas férfi ifj. Fekete Lászlónak, a saját fiának adta át a posztot.
Szerencsére a kötelező közszolgálati percek a végükhöz közeledtek, és csak néhány reklám volt hátra, így lehetőségem nyílt a kávézó internet szolgáltatását igénybe venni. A híróra kíváncsivá tett: -ki lehet az az óriási hatalmú személyiség, aki az orránál fogva vezeti a lakosságot e világ Magyarországán. A böngészőt megnyitva már meg sem lepődtem azon, hogy a keresőt itt demagoogle-nak hívták. Már pötyögtem volna be a "kulturális miniszter" szavakat, amikor arra lettem figyelmes, hogy igen sok ember lepte el időközben a parkot és a székház elé begördül a miniszter hófehér limuzinja. (Nyilván, a kötelező közszoláglati óra lement adásba és nem volt már szükség a miniszter személyes felügyeletére.)
A fiatal pincér is látta, hogy a kocsi visszajött, ezért, kiszaladt maga is teraszra.
- Szeretném közelebbről látni - mondta, arcán rendkívül alázatos és lelkes mosollyal.
Néhány másodperc múlva ki is vágódott a székház kétszárnyú ajtaja. Az előtérből állig felfegyverzett, "NMHH RENDŐRSÉG" feliratú golyóálló mellényes marcona alakok gyűrűjében lépett ki a kultuszminiszter. Az épület előtt, a kései óra ellenére is hatalmas volt a tülekedés. Mindenki látni szerette volna az ország legfőbb közjogi méltóságát, aki a székház előtti lépcsőkön méltóságteljesen lépdelt kísérői és a rendőrök gyűrűjében. A sofőr már kinyitotta a limuzin hátsó ajtaját és nekem volt szerencsém megpillantani a kulturális minisztert, aki, mielőtt beült volna a hatalmas autóba, még intett egyet a több száz  agymosott "rajongónak".
A látottak és az újságból (no meg a pincértől) megismert információk alapján már kapizsgáltam, hogy ebben a világban ipari méreteket öltött az emberek médiafogyasztóvá tétele és a médiafogyasztók lelkének (és így a pénztárcájának) kizsákmányolása, agyuk, szellemiségük teljes lebutítása mellett. (A buta, elnyomott ember ritkán hőbörög. Ez kicsit hasonlított az én világomra). 
Ám a főminiszter arcát megpillantva, mindezek ellenére azért még nagyobb fájdalommal vettem tudomásul, hogy ebben a világban, a dolgokat Kiszel Tünde kulturális főminiszter irányítja. Kegyetlen hatékonysággal harcolva az ész ellen. (És bár elsőre szépnek és tisztának tűnt ez a világ, a kávé és a bagett jól esett, de számoltam a perceket a következő "csúszásig".)
Megjegyzés küldése