A legutóbb azt hiszem megígértem a folytatást. Így kanyarodik hát a történet tovább:
A Ford a nagy zöld kapun begurulva egy hatalmas térre hajtott be zötyögve, ahol még több ilyen szakadt rendőrségi autó állt. Csak úgy, ahogy az Isten adta, felismerhetetlen rendszerben álltak össze-vissza azon a nagy betonplaccon. A kapuőr, látva a szolgálati kocsit, csak a fejével biccentett a behajtásnál. A kezeivel nagyon inteni nem tudott volna, mert az egyikben egy jókora darab szalonnát szorongatott, míg a másikban lévő késével épp egy nagyobb darabot hasított belőle, hogy ezután egyben, csak úgy kenyér nélkül a szájába tömje. (Már vacsorázhatott egy ideje, az ingén lévő jókora zsírfoltok legalább is erről tanúskodtak.)
Miután a kocsi megállt, engem úgy véresen, kezeimen bilinccsel szó nélkül betuszkoltak a tér előtt álló hatalmas téglaépületek egyikébe. (Se orvos, se ügyvéd? Furcsa.) A bejáraton belépve a "rendőrök" szétszéledtek és az az egy, aki az ügyeletes elé kísért, néhány rövid szóban, szintén beás nyelven közölhette az előállítás okát, mire az idősebb, vékony dongájú, hatalmas őszbehajló, felfelé kunkorodó bajszot és századosi rendfokozatot viselő öreg cigányember -miközben tekintetével undorodva végigmért- csak bólintott és a "rendőr" már tovább is kísért.
Az épület pincéjében aztán levette rólam a bilincset és egy büdös, párás, koszos, világítás nélküli cellába lökött. Kellett egy kis idő, amíg a szemem megszokta sötétséget, és csak ekkor észleltem, hogy rajtam kívül, a nagyjából tizenöt négyzetméteres teremben vannak még néhányan, akik megilletődve álltak a falak mentén és engem bámultak.
- Téged miért nem hoztak be eddig? - szólított meg (végre magyarul) egy fiatal szemüveges férfi, aki megjelenésében és hangjával nagyon emlékeztetett valakire az én világomból, de ekkor még nem jöttem rá, hogy ki is lehet az.
- Eddig? -kérdeztem vissza és valóban nem értettem a kérdést.
- Mit nem értesz ezen? Mi már -mutatott körbe a termen- hónapok óta itt vagyunk és én úgy tudom, hogy senki nem maradhatott odakinn.
- Bocs, de évekig máshol éltem és még csak nemrég érkeztem haza - hazudtam, mert fenn akartam tartani a beszélgetés irányát, hogy információhoz juthassak.
- Így már értem - válaszolt a fiatal férfi, akin látszott, hogy megviseli a bezártság.
Mindannyiukról áradt a mosdatlanság szaga, bár elegáns ruháikat látva ezt nem gondoltam volna egyikőjükről sem. Mindannyian magyar etnikumú, különböző korú férfiak voltak, jó minőségű, bár koszos és erősen viseltes öltönyökben, beesett arccal, karikás szemekkel.
- Szeretném megérteni, hogy mi folyik itt - vettem újra fel a beszélgetés fonalát, mintegy kérdést intézve az engem megszólító férfihez.
- Akkor szerencsésebb lenne, ha bemutatkoznék. Szíjártó Péter vagyok Magyarország miniszterelnökének szóvivője, és akiket itt, mögöttem látsz azok nem mások, mint a kormány tagjai - mondta, ám látva a megdöbbenést az arcomon, és, hogy a bejelentésének az élét vegye, hozzátette, hogy ebben a helyiségben ennek most nem túl nagy a jelentősége. Ezt magam is így gondoltam, ám a kormányszóvivő felcsigázta a kíváncsiságomat, de kérdeznem sem kellett, mert elkezdett ömleni belőle a szó. "Végül is ez a szakmája" - gondoltam.
- Tudod, hogy ki az a Kolompár Orbán? - kérdezte mintegy mellékesen, de a választ meg sem várva folytatta - nos, róla kiderült, hogy a romák felzárkóztatására kapott uniós pénzeket nem véletlenül és céltalanul nyúlta le, ahogy azt eredetileg feltételeztük. Titokban, néhány hét alatt felvásárolta a Kiskunsági Nemzeti Parkot, felénk azt sugallva, hogy ott közmunka-táborokat hoz majd létre. A miniszterelnöknek tetszett az ötlet, így nem folyt bele az ingatlanügyletbe és az ügyészséget is visszafogta várva, hogy milyen eredménnyel jár majd Kolompár.
Ám ahelyett, hogy belefogott volna a táborok létesítésébe, kanadai cégekkel szövetkezve kutatásokba kezdett a parkban. Abból indult ki, hogy valószínűleg Magyarország is rendelkezik a mostanában Európa-szerte felfedezett palagáz készletekkel és nem is nyúlt mellé. Hatalmas, szinte Magyarország méretű gázmezőt fedeztek fel! Az ország gazdasági helyzete hirtelen akkorát ugrott, hogy egy hónap alatt letudtuk az államadósságot. A kormány sütkérezett a dicsfényben, a miniszterelnök népszerűsége olyan magasra szökött, mint a MOL részvények ára, még a Kossuth teret is róla nevezték el, de ez az állapot csak nagyon rövid ideig tartott, mert Kolompár hamar benyújtotta a számlát. Először a fontosabb állami, gazdasági posztokon követelt személycseréket, majd szép lassan lecserélte a rendőrség vezetését. A múlt hónap elején aztán rövid tűzharccal bevette a Parlament épületét, hogy még ugyanazon a napon feloszlassa az Országgyűlést és az Alkotmánybíróságot. Leszerelte a teljes hadsereget, amnesztiát hirdetett és a rendőrséget frissen kiszabadult bűnözőkkel töltötte fel, akik szép lassan hozzászoktatták az embereket a korrupcióhoz és a féktelen erőszakhoz.
A magyar embereket szelektálta. A iskolás korúakat és az időseket táborokba deportálta, míg a munkaképes felnőtteket -mert ugye használati cikkekre a hatalmas gázvagyontól függetlenül mégis csak szükség van- a külföldi tulajdonú gyárakba terelte, ahol napi tíz-tizenöt órát dolgoznak, és a gyárak melletti barakkokban laknak. Az egészet közmunkaprogramnak nevezte el. A kormány egy rövid ideig még asszisztált ehhez az egészhez, ám egyre nagyobb lett a kabineten belül a felháborodás. Ezt azonban Kolompár valahogy megneszelte és három hete, az új "rendőrség" embereivel, a Felcsúton tartott kihelyezett kormányülésen megjelenve letartóztatta az egész kormányt. Orbán Viktort ugyan még tudták védeni a TEK emberei, de olyan sok "rendőr" érkezett a helyszínre, hogy értelmetlen lett volna a harc. Így most az összes valódi rendőr börtönben van, a TEK embereivel együtt és ezek a bűnözők garázdálkodnak a köztereken. A cigány lakosságot kiemelte és mint Dubai-ban, havi apanázst fizet mindenkinek, állampolgári jogon. Havi nettó ötszázezer Forintot.
- Hát ezért nem láttam egyetlen magyar embert sem az utcákon? - kérdeztem, de csak inkább hangosan gondolkodva.
- Ezért! - válaszolt Szíjártó helyett egy erősebb orgánumú hang a sötétből, majd a volt miniszterelnök, Orbán Viktor lépett elő.
- Mostanra mindannyiunk számára világossá vált - kezdte a már oly jól ismert szófordulatával a mondatot - hogy elhibázott lépések sorát léptük meg, amikor a rendőrséget olyan durván letapostuk az új életpálya modellel, meg a szolgálati törvény módosításaival. Hibáztunk akkor is - folytatta a beismerést - amikor a valódi problémával, a cigányság felzárkóztatásának problémájával nem törődtünk eléggé, mintegy a szőnyeg alá söpörve azt, mert bíztunk benne, hogy a régi segélyezési rend fenntartásával és plusz juttatásokkal fix, bármikor mozgósítható, de kellően ostoba szavazótáborhoz jutunk, akik egy bablevesért a megfelelő helyre ikszelnek. Ahogy hibáztunk akkor is, amikor a tisztességes munkavállalók jogait súlyosan csorbítva taszítottuk a mély nyomorba az ország lakosságának jelentős hányadát. És az sem volt helyes lépés, amikor..........
És csak mondta, mondta, mondta, egyre hangosabban és lelkesebben mint valami beszédet. Mintha legalább is az Európa Parlament előtt kellene megvédenie érveit, de én már nem figyeltem rá, hiszen a hozzá nem értő "rendőrök" nem végeztek nálam ruházat átvizsgálást, mielőtt bekasztliztak volna, így az ugrást elősegítő időzítő szerencsére nálam maradt. A kijelzője szerint néhány percem maradt csak ebben az ocsmány világban és én lélekben már a "csúszásra" készültem. Amikor végre ismét megnyílt a "kapu" a cella északi falán nyitva hatalmas, fényes léket már "ugrani" készültem, amikor még hallottam, hogy Orbán Viktor épp egy dakota közmondást motyog. Magába roskadva. Csak úgy maga elé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése