2011. augusztus 4., csütörtök

THE SLIDER (FIRST)

Hello kedves olvasó!
A minap egy érdekes gondolatom támadt és most be is avatlak a mostani post keletkezésének kulisszatitkaiba. Persze csak röviden. Nos, van egy tv-sorozat, (sci-fi limonádé) melynek címe igencsak hasonlatos a bejegyzés címéhez: -SLIDERS. 
Azoknak, akik előtt nem ismert elmondom, hogy a sorozat egy fizikus, egy professzor, egy popénekes, és egy hölgy utazásairól szól, akik a fiatal fizikus jóvoltából keverednek bajba, ugyanis a srác feltalált egy gépet, melynek segítségével -már, ha léteznek- párhuzamos dimenziókban lévő világokba, párhuzamos világokba lehet "elutazni". A magyarázathoz hozzátartozik még, hogy végtelen számú lehetőség közül lehet választani és hőseink sohasem tudják, hogy a következő "ugrással", vagy, ahogy ők mondják: "csúszással" hová keverednek.
A hely látszólag mindig ugyanaz a világ, ahonnan anno elindultak. Egy amerikai kisváros, ám a főszereplők másik világbeli megfelelői, hasonmásai is ott élnek, így az érkezést követően pillanatokon belül rájöhetünk, hogy valami már megint nem stimmel. És persze a világok berendezkedése is teljesen más, mint a mi "normális" világunké.
Ez a filmsorozat adta az alapötletet a következő néhány íráshoz. Persze mindezt napjaink Magyarországába helyezve azért igyekeztem a mi mai viszonyainkra ráültetni és, ha a dolgok jól mentek, akkor sikerült megfűszereznem ezt az egészet némi maró gúnnyal is. Én igyekszem. A hely látszólag mindig ugyanaz a világ. Íme az első: 


Éjjel érkeztem. Eszembe is jutott Pataki Attila örök érvényű refrénje, de valahogy nem sikerült a kissé lírai sorokat elhelyeznem abba a fagyos környezetbe, ahová volt szerencsém megérkezni. Sajnos még nem tudtam kiküszöbölni (és valószínűleg már soha nem is fogom), hogy az érkezés ne legyen ennyire látványos, így -miután már nem ez volt az első ugrásom és a tapasztalataim szerint nem fogadnak mindenütt jó szívvel-, igyekeztem a lehető leggyorsabban elhagyni az érkezés helyét.
Van egy trükköm, ami bejött már párszor. Bárhol is legyen a hely, ahol az átjáró kapuja megnyílik, én az érkezést követően csak ellépek néhány lépést, és a tömegben elvegyülve, magam is bámészkodom amíg a nagy fényes kapu bezárul. Most is így tettem. Behúzódtam egy üres taxi mögé, majd fellépve a járdára magam is nézni kezdtem a fényjelenséget, ami szerencsére ilyenkor csak néhány másodpercig tart.
Fura. Ha az órámra nézek (mert az idő azonos sebességgel telik minden világban) még csak alig múlt este tizenegy, ám az utcák kihaltak voltak, pedig szombat volt és ahogy elnézem nekem sikerült már megint az V. kerületben landolnom. Bocs, ha nem mondtam volna, hát persze, hogy Budapest V. kerületébe. Úgy döntöttem, hogy az Alkotmány útról a Kossuth térre ballagok. Mégiscsak az ország (politikai) közepe, tájékozódom egy kicsit. 
A nem túl vastag, zöld átmeneti kabátomat fázósan összébb húztam a nyakamon és így ballagtam, amikor valami nagyon furcsa dolog tárult a szemem elé. Csak véletlenül pillantottam fel az utcanév-táblára és ekkor vettem döbbenten tudomásul, hogy amit én mindeddig Alkotmány utcának hittem, azt az utcát ebben a világban Kolompár Orbán sugárútnak hívták és ez egy kicsit megdöbbentett! Persze nyilván nem a sugárút elnevezés miatt csodálkoztam -mert ugye az Alkotmány út nem túl hosszú-, hanem azon, hogy a mi világunkban ez a faszi egy olyan cigány származású politikus, aki ellen -legalább is nálunk- büntetőeljárások tömkelege van most is folyamatban, az uniós pénzek ipari méretű lenyúlása miatt. De nem ez volt az egyetlen megdöbbentő dolog, amivel szembesülnöm kellett és még csak  pár lépést tehettem a Kolompár Orbán sugárúton.
Mert amikor kiértem a Kossuth térre, akkor már köpni-nyelni nem tudtam. Az előző tapasztalataim alapján most már tudatosan figyeltem a közterek elnevezését és így kellett látnom, hogy a teret szintén átnevezték (vagy eleve más néven illették) ebben a világban.
És én csak álltam az Orbán Viktor téren, kapkodva a levegő után. Titkon még bíztam benne, hogy sokkal több meglepetés -legalább is ilyen- már nem ér, ám csalódnom kellett, mert az út és a tér neve csak a kezdet volt. 
Átmentem a Fölművelésügyi Minisztérium épülete előtt a parkba (bár itt ezt  Mezőgazdasági-és Szerencsejátékügyi Minisztériumnak hívták -nem értem az összefüggést-), hogy meggyőződhessek róla: -vajon a Kossuth szobor még a helyén áll-e, amikor (bár nagyon nem figyeltem oda), az a néhány járókelő, akik mégis sétálgattak a parkban (mind egytől-egyig, különböző korú, de igen jól öltözött cigányok voltak), sandán figyeltek, ahogy fázósan átvágtam a téren. 
Azon kívül, hogy furcsán néztek, még egy közös volt bennük: -szinte egy időben nyúltak a mobiltelefonjaikhoz és roma nyelven, ha jól hallottam beás dialektusban idegesen telefonálgatni kezdtek.
Ugyan beszélem nagyjából a nyelvet, de ezek az emberek hirtelen olyan felindult állapotba kerültek, hogy egy szót sem értettem hadarásukból. Akkor még nem fedeztem fel az összefüggést, ám később rájöttem, valószínűleg mindannyian a rendőrséget értesíthették, mert néhány perc elteltével, a rakpart felől, a Bajcsy körút irányából, a Lánchídtól, vagyis  szinte minden irányból, pörgő motorhangokat, és eszeveszett szirénázást hallottam, aztán egymás után tűntek fel a rendőrségi autók.
Az egyik "kéklámpás" jármű vezetője annyira lelkes volt, hogy még a Parlament parkolójának széleit jelző virágládáknak is nekihajtott. Igaz, sok kárt nem tudott tenni az elhanyagolt, gazzal benőtt edényzetben. Hát igen ez is elég szokatlan látvány, akár Orbán Viktor tér, akár nem.
Mielőtt azonban rátérnék arra, hogy mi történt ezután, gyorsan elmondom, hogy a térre érve pont ez volt a másik furcsa, nagyon furcsa élményem. A tér és a park teljesen elhanyagolt, lepukkant állapotban volt. A Kossuth szobor ugyan megvolt, ám szinte fehér volt a madárszartól és az előtte lévő park derékig érő gyomnövényeinek, törött padjainak látványa sem csalt mosolyt az arcomra. Az utcákon rengeteg volt a szemét és a Parlament szinte fekete falait, lógó spalettáit, itt-ott lyukas tetejét, betört ablakait és kivilágítatlan, sérült kupoláját látva kezdtem rájönni, hogy itt valami tényleg nagyon nem stimmel. Úgy látszik, már megint nem sikerült "hazaérnem".
Ám, a szinte teljesen azonos állapotban lévő rendőrautók befutottak, így nem sok időm maradt a további elmélkedésre. Először egy (a rendszáma szerint) egészen új, ám mégis teljesen "leszakadt", ütött-kopott Ford Focus kombi futott be. A gépkocsi vezetője látszólag nem sokat törődött azzal, hogy úttestet padka választja el a parktól. Fékezés nélkül, majdnem teljes sebességgel hajtott be a parkba, egyenesen a néhol derékig érő parlagfűbe.
Egy pillanatig el is csodálkoztam, hogy ekkora padkázás után hogy nem durrant el a kocsi két első kereke, de szakadt autóból szó szerint kimászó, (amin a fényhíd is csak itt-ott működött és az első világítási is foghíjas volt) rendőrök látványa kitörölte korábbi gondolataimat. 
A járőrkocsiban, aminek koszos jobb első ablakát csak egy a kárpit és az üveg közé beszúrt nagy, élénkpiros nyelű csavarhúzó tudott -a hideg ellenére- félig felhúzott állapotban tartani, hatan! ültek. (Ezen ekkor még meglepődtem, de később minden világossá vált.) A rendőrök ugyanis mind egytől-egyik fejenként legalább százegynéhány kilót nyomtak, és mindenki cigány volt. Egyenruhájuk természetellenesen feszült rajtuk, némelyiknek még az inge sem volt betűrve a nadrágjába. Koszos cipőik talán új korukban láttak utoljára cipőkrémet, vagy fűzőt. Zoknit szinte senki nem viselt, ám -és ez már tényleg fura volt- aranyékszereket annál többet.
Vastag húsos ujjaik szinte mindegyikén Mercedes márkajelzéssel vésett arany pecsétgyűrűk, kövekkel kirakott hatalmas karikák. Nyakukban egy nagytestű kutya megkötésére is alkalmas láncok aranyból.  A nyakkendőjükön. Már amelyik viselt nyakkendőt. 
Aztán megérkezett még vagy hat-nyolc járőrkocsi, kivétel nélkül hasonló állapotban, (az egyiken ráadásul még a bal első sárvédő is zöld volt, ami elég hülyén mutatott az egyébként fehér-kék kocsin) és azokból is ugyanilyen fazonok szálltak ki. Hirtelen hatalmas káosz támadt a parkban. Úgy tízen (jobbára egymás ellen), de többnyire velem ordítoztak, míg másik öt-hat "rendőr?" egymással. Sajnos változatlanul nem értettem semmit, de a legmagasabb rendfokozatú faszi (aki talán törzsőrmester lehetett), egy igencsak méretes késsel hadonászva azt mutogatta, hogy feküdjek a földre. Az egész nem egy rendőri intézkedésre, hanem egy olyan csoportos rablás helyszínére emlékeztetett, ahol én vagyok a sértett.
Az én világomban hasonló helyzetben valószínűleg elfutottam volna (ennyi kancigány láttán), de itt ez nem tűnt valami jó ötletnek, mert többen bizony pisztollyal hadonásztak és akármilyen képzetlen csürhének tűnt a társaság, ha többen is rám lőnek, jó eséllyel valamelyikük biztosan eltalál. Így kelletlenül bár, de végrehajtottam az utasításaikat és kezeimet a tarkómra téve letérdeltem. Ekkor az egyikük -öt-hat aranyfogat villantva- nagy vigyorogva hozzám lépett és megbilincselt. Gondoltam is, hogy ez a viszonylag fair viselkedés nem vall rájuk, de nem kellett "csalódnom", mert a bilincselést követően odalépett még néhány, általam mindezek ellenére is rendőrnek vélt fickó, és -mintegy sportból- néhány másodperc alatt módszeresen összerugdostak, ahogy azt kell. No ezen egyáltalán nem csodálkoztam.
Ezután betuszkoltak az egyik járőrkocsiba, melyet hangos veszekedés követett, hiszen így néhányuknak ott kellett maradnia az Orbán téren és gyalogosan teljesíteni a további szolgálatot, ám nem tudtak megegyezni abban, hogy ez kiket érint. A parancsnok ekkor úgy elkezdett ordítozni mindenkivel, hogy a galambok felreppentek a madárszaros Kossuth szoborról. Ugyan  a beszédet még mindig nem értettem, de úgy tűnt, hogy a parancs az itt is parancs, mert néhányan ottmaradtak. Bár biztosan az is hatott, hogy a főnök néhány közeli embere az ottmaradókat előbb gumibottal durván elverte, így azok vérző orral és bevert fejjel maradtak "járőrözni".
Engem a X. kerületbe vittek. Ahogy haladtunk kifelé a koszlott (és belülről ráadásul iszonyatosan büdös szolgálati Forddal a külső kerületekbe, egyre több embert láttam az utcákon. Kivétel nélkül cigányok voltak, akik vagy a földön fetrengtek, vagy részegen billegtek az utcákon. Útközben még egy verekedő, késelő csoport mellett is elhaladt a járőrautó. A verekedők közül az egyik pont akkor használta a kését -mellbe szúrva egy másikat- amikor a rendőrautó elhaladt a csoport mellett, ám a kocsiban ülők közül rajtam kívül ezt senki nem vette észre. Vagy jobb, ha azt mondom, hogy nem nagyon akarták észrevenni a késelést. No, gondoltam: -ez már tényleg ijesztő kissé. A Készenléti Rendőrség laktanyájának ismerős kapuját látva, magam sem tudom miért, mégis megnyugodtam egy kicsit. Itt talán emberibb bánásmódban lesz részem. Egyenlőre azt sem tudtam, hogy miért állítanak elő, de bíztam benne, hogy ez hamarosan kiderül. Mondjuk az egy hangyfasznyit  nyugtalanított, hogy a rendőrlaktanya kapuja fölötti táblán a "Daróczi Dávid Készenléti Rendőrközpont" felirat állt. Ám azt te is beláthatod, hogy ami ezután történt, az már tényleg minden képzeletet felülmúlt. (A következő részben.)

Megjegyzés küldése