A XIX. ker. Szigligeti út az Mór, vagy Széna tér?

A nap vége

Hello! A címből már bizonyosan sejti minden olvasó, hogy mi lesz ma a vacsora. Ez a nap is úgy kezdődött mindannyiunk számára, mint az összes többi. Reggel felkeltünk, tettünk-vettünk, majd ki-ki elindult az iskolába, a munkahelyére, vagy bárhová, ahol dolga akadt. 

Két (vagy három?) fiatal férfi viszont egy régi álmát akarta ma megvalósítani. Bizonyára régóta terveztek szerveztek, megfigyeltek és helyszínt jártak be, rajzolgattak és fegyvereket vásároltak, hogy aztán péntek délután - hogy, hogy nem - beszaladnak a Fő utcai pénzintézetbe a XIX. kerületben, hogy ott SOROZATLÖVÉSEK LEADÁSÁRA IS ALKALMAS! fegyvereikkel, annak rendje és módja szerint kirabolják a bankfiókot! Amit persze meg is tesznek, hiszen ezért jöttek.

Mór vagy Széna tér? Tehetnénk fel a kérdést, ha fent leírtak eddig csak egy több életet is adó, groteszk   számítógépes játék demójában játszódnának. De sajnos tudomásul kell vennünk, hogy  a mai Magyarország mindennapjainak része az efféle eset, és nem videojáték. Nem videojáték a banki alkalmazottnak, nem videojáték a Szigligeti utca lakóinak, de nem videojáték a bankrablónak és főleg nem videojáték az elkövetőket üldöző rendőröknek.

Nem véletlenül emeltem ki a fegyverek fajtáját! Szerintem az, aki géppisztollyal, gépkarabéllyal vagy más, sorozatlövések leadására is alkalmas éles lőfegyverrel megy bankot rabolni, az nem szarozik. Annak bizonyosan nem jut eszébe az esetleges áldozatok személye, családjuk, vagy csak úgy általában a másik ember életének, testi épségének megóvása, a másik ember tisztelete! Az, aki ilyen fegyverrel szerelkezik fel, és gátlástalanul, többször tüzet nyit az őt üldöző rendőrökre, az semmit sem bíz ( a cselekmény tervezésekor) a véletlenre. Az igenis meg akarja szerezni a pénzt és igenis mindent megtesz annak megtartása, valamint a helyszín elhagyása érdekében! 

Szegényre ráesteledett

Ha menekülnie kell, embert öl, ha kell többet is! Ez a férfi nem lát túl a megszerezni kívánt pénz értékén és nem is ismer másféle értéket! Viszont aki ilyen fegyverrel fog neki a cselekedetének (biztosan nagyon benne kell lennie az éjszakában és biztos nagyon kemény csávó is), de nem jó lövész. Ezért vesz magához ilyen fegyvert. 

Ma ezzel szemben a  fegyelmezettség (a katonai fegyelem), a szervezettség, a hivatástudat, az önfeláldozás készsége, a gyors és jó döntés meghozatalának készsége állt! Ma a Magyar Köztársaság Rendőrsége kiválóra vizsgázott abból, ami egyébként is a feladata! Gratulálok! Sokszor, sok fórumon elmondtam már, - és bármennyire hihetetlen, mégis igaz - , hogy a Rendőrök minden nap és minden éjjel megvívott harca a bűnözőkkel szemben, egy szabályos háború! Békeidőben! Csak ez legtöbbször a felszín alatt és nem a polgárok szeme láttára zajlik. Amikor viszont ilyen durván kerül ki a dolog az utcára, akkor mindenki a fejét fogja és megdöbben: - Istenem mik vannak? 

Amikor az átlagos polgár nyugovóra tér, ez a harc akkor kezdődik. Az ellenség lehet piti tolvaj, vagy maffiózó, a családját terrorizáló részeg, alkoholista férj, vagy egy szökött rab, egyszerű ittas vezető, vagy ámokfutó, bolti szarka, vagy fegyveres bankrabló, mindig ugyanazzal az egyenruhással találkozik először, aki egyébként megállít, ha nincs becsatolva az övem. Mert ez is az ő dolga. 

Amikor az átlagos polgár (a mindenért mást okoló, a mindig sajnálkozó, megkeseredett, fáradt átlagos polgár) szidja a rendőrt, mert azt hiszi az jópofa dolog, vagy mert egyszerűen csak tényleg hülyének nézi, vagy mert azt gondolja, hogy a rendőr ma Magyarországon csak másodrendű személy, gondoljon arra, hogy ma meghalt valaki! Gondoljon arra, hogy valaki meghalt, mert nem a jó irányt választotta. Gondoljon arra, hogy nem az ő banki alkalmazott felesége, vagy nem a Szigligeti út egyik lakója, nem az ő rokona, nem az ő barátja, nem az ő gyermeke a halott, hanem egy bűnöző, aki megölt volna bárkit a céljai érdekében, őt is, az átlagos polgárt, de nem tehette meg, mert a rend őre időben állította meg! Ha a bűnüldözés csakugyan egy háború, akkor ma az ellenség egy katonája veszett oda!

Két, vagy három férfi ma megtámadott egy pénzintézetet s közülük ketten ma már nem mennek haza. Az egyikük sohasem! És ez így van jól!

Valóságvilág

Hello!

Tegnap sikeresen megtekintettem a Való Világ 5. szériájának első adását. Mit ne mondjak: - volt benne néhány nagy durranás, de ne rohanjunk annyira előre az időben. Kezdjük ott, hogy az "...én nem nézem a kereskedelmi mocsok tv-t, bla bla bla.... "- kezdetű mondatokat kimondóknak nyilván nem jut más, csak a királyi televízió, meg a tv teljes kiiktatása, mert szinte minden csatorna (még a természettudományos-ismeretterjesztő csatornák is) kereskedelmi csatornák. 

Szóval belenéz az ember ebbe-abba és nem is kell ezért nagyon szégyenkeznie, mert nincs ki előtt. De térjünk vissza a termékre ismét. Hát nem volt semmi. Ugyan csak félig-meddig sikerült odafigyelnem, mert közben az internet szolgáltatta hírdömpinget is igyekeztem eszegetni, de az első másodpercek azért nem kerülték el a figyelmemet.

Stohl András a VV5 stúdiójában 

Stohl András belépője fergetegesre és rendkívül meglepőre sikeredett. Maga a tény, hogy Stohl úr ismét képernyőn van, önmagában is nagy csoda, na de a belépő!? Lilu felkonfja után belibbent a mini színpadra hat táncos hölgy, majd a (az ezidáig tökéletesen titokban tartott személyű) férfi műsorvezető elnyomta a valamikor volt Manhattan zenekar: Rossz vagyok, de használható refrénű nótáját! (Megjegyzem meglehetősen jól elénekelve a diszkóslágert.) Én mindenesetre dobtam egy hátast, vagy mondhatnám úgy is, hogy kihurcolta a kis székét az arcomra a döbbenet, hogy ezután kicsit kiüljön oda. Óriási volt.

Az indulás ezután talán egy kicsit döcögősre sikeredett, (mintha maga Stohl is meglepődött volna azon, hogy ott van a stúdióban) de a nézők és a műsor szereplőinek zavarodottsága csupán néhány másodpercig tartott, majd beindult a gépezet. A celebek megérkeztek, pizsit és pálinkát mutogattak, hogy azután elfoglalhassák helyüket a káprázatosan trendi, modern és vadonatúj villában, ahol Benkőnek csupán csak néhány másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy ledobja a textilt.

Nyilván az egész parasztvakítás olajozottan, profin, a jól megszokott Sothllal pedig pörgősen fog haladni a karácsony irányába, ebben nincs semmi meglepő, már megszokhattuk a színésztől a kiemelkedően jó szakmai teljesítményt, legyen az a színpad, a film, vagy a médiabordély világa.

A végére csak egy gondolatot még: - tegnap írtam a néptáncosok tragédiájáról, szándékosan nem említve azt a tizennyolc éves próbaidős mentőst, aki a gépkocsit vezette. Ma is csak annyit írnék: - Győrffi Pál nem beszélt a próbaidős kolléga azonnali menesztéséről, pedig a vélhetőleg általa okozott baleset (feltételes mód az ártatlanság vélelmének figyelembevételével) igen súlyos következményekkel járt. Ettől még lehet jó mentőápoló és vezekelhet a szakmájában egy életen át a hibájáért. Így lesz ez Stohllal is. Szerintem. 

Néptánc

Hello! A néptánc (ma remélem különösebben és jobban) fontos eszköze a magyar hagyományok, a kifejezetten magyar kultúra, a magyarságtudat ápolásának. Mielőtt azonban bárki a szélsőjobboldaliság vádjával illetne, mindenkit tájékoztatok: - nem vagyok magyarabb másoknál! Egyszerűen csak magyar embernek érzem magam és erre pontosan annyira vagyok büszke, amennyire egy magyar embernek erre büszkének kell lennie! Egyszerűen csak magyar. Nem zsidózok és nem cigányozok, ahogy nem szlovákozok sem. Azonban, ha a magyarságtudat ápolását bárki célként, feladatként, fontos dologként éli meg, azt az embert én tisztelem. A mai, modern, huszonegyedik századi felfogású fiataljaink (és a kivételnek tisztelet) nem sokat tudnak Hazánk történelméről, mert - szerintem - oktatásuk nem feltétlenül elfogulatlan és nem feltétlenül pontos. (Nem is beszélve az alulmotivált-és fizetett, fásult és sokszor túlhajszolt, ezért halálosan fáradt tanári karról, akiknek ezt a feladatot el kellene végezniük.) Mindezek ellenére szerencsére sokan, úgy gondolom nagyon sokan egyéb rendszerekben megpróbálnak megtenni mindent annak érdekében, hogy ez ne így legyen. Ilyen a néptánc tudásának, szeretetének oktatása. A hagyományos ismeretek továbbadása. A gyökerek ilyenformán történő ápolása. Néptáncuk bonyolult és szerteágazó tájegységenként más dalok, más népviselet, más táncok. Laikus vagyok, mégis úgy gondolom, hogy gazdag kultúránk ismeretének átadása nagy feladatot ró a táncot szerető, ismerő és tudó oktatókra, tanárokra. Táncházak, iskolák, művelődési központok tanítói viszik e nemes feladat minden terhét a vállukon. Idős, nagynevű táncosok, nagytudású lelkes fiatalok. A mai, modern, huszonegyedik századi felfogású fiataljaink számára a népzene hallgatása ciki, a néptánc művelése nem tartozik a trendi dolgok közé. Éppen ezért, vagy ennek ellenére csoda hát, hogy kis gyermekek, tinédzserek, vagy a húszas éveik elején járó fiatalok ismerik és művelik a hagyományőrzés e remek formáját. Nem a kábítószer, nem a lélekromboló irányzatok (EMO), nem az alkohol, vagy a cigaretta rabjai. Nem az unatkozás a legfontosabb időtöltésük. Számukra a közösségben való lét, a közösség építése és a hagyományok továbbvitele a legfontosabb cél és feladat! Számukra életfelfogás mindez! Életfelfogás! Olyan irány, amely szerint élni szeretnének. Olyan irány, ami meghatározza az életüket! Mondhatnánk az életüket tették fel rá! "Mondhatnánk" írtam az imént, de a feltételes mód most sajnos nem elég. Mondanunk kell, mert tegnap hárman súlyosan megsérültek és hárman meghaltak mindezért! Már nem számít az, hogy hogy álltak a táblák! Ma már az sem számít, hogy az útburkolati jelek látszottak-e, vagy sem. Igazából semmi sem számít, mert olyan dolog történt, amit soha, de soha nem lehet visszacsinálni és nincs az az erő, amely képes feltámasztani azt a három nagyon fiatal embert, akik meghaltak, mert a néptáncot választották! Fejet hajtok hát a halottak és a sérültek előtt! Fejet hajtok szüleik, testvéreik, rokonaik, barátaik és tanáraik fájdalma előtt! Nem kellett volna, hogy így érjen véget az életük! Nem most! Fájdalmaikban osztozva szeretném e sorok végén kifejezni őszinte részvétem!

Számvetés

Hello! Úgy látszik, hogy az ünnepek közeledtével valahogy mindig visszatérek az íráshoz. Egy teljesen átlagos vasárnapon "ragadtam tollat" ismét, csak, hogy írjak egy kicsit. A tél közeledtével mindannyian behúzódunk kisebb, nagyobb vackunkba, ahová - szerencsés esetben - egyébként jó is behúzódni egy kicsit. Egy fázós, esős nap után, egy forró teával, egy jó könyvvel, vagy filmmel, társunkkal csendesen. Én meglehetősen hiperaktív személyiség vagyok, de még én is kezdem elismerni egy-egy ilyen elvonulás létjogosultságát, azt, hogy az akár még jó is lehet. Egy ilyen napon, valahogy még elmélkedni is jobban esik. És pontosan ez a lényeg! Fontos, hogy számot vessünk! Hogy összefoglaljuk az elmúlt napot, hetet, évet! Fontos, hogy a rossz és a jó dolgokat, történéseket, eseményeket, melyek bennünket érintettek, betegyük a nagy mérleg serpenyőibe, hogy lássuk mit végeztünk. Nem vagyok sem fiatal, sem öreg (mindkét említett korosztály kinéz már és még maga közül) ennek ellenére - vagy éppen ezért - az életemmel is számot vetek manapság. Sok-sok hiba volt benne, de ez sem egyértelmű. Mert amit tegnap még hiba volt, az ma erény. Nem lehetnék az, aki vagyok, ha a korábbi életem nem úgy zajlik, ahogy zajlott. Nem lehetne az a feleségem, aki, s nem élhetnék ott és úgy, ahogy élek. Nem mondom, hogy elégedett vagyok. Koránt sem, de lehetne sokkal rosszabb is és még rengeteg időm van, hogy javítsak a helyzeten. Viszont sokkal türelmesebb lettem önmagammal és a világgal szemben, így ki tudom, várni, hogy az elkövetkező több ezer apró lépés gyümölcsöt teremjen. (És milyen érdekes, hogy a nagyon fiatal emberre sokkal inkább jellemző a türelmetlenség, pedig neki még több ideje van, hogy eredményeket mutathasson fel, mint most nekem.) Számvetettem hát! Nem vagyunk gazdagok, de nem halunk éhen. Nincs Mercedesünk, de van Fiatunk. Nincs palotánk (ha szigorúan veszem, még egy normális lakásunk sincs), de van egy garzonunk, ahol - még, ha néha nyögve is, de - elférünk és nem albérlet. Nincs hatalmas megtakarításunk, de határozottan kijelenthetem, hogy van biztos jövőnk (már, ha az anyagiakat tekintem). Számvetettem és azt is megállapítottam, hogy sok, rengeteg dolgom van még itt a Földön, ahogy neked is kedves olvasó. Ne hajtsd szét magad, de gondoskodj a szeretteidről. Ne őröld magad mindenen, de soha ne add fel és ne légy megalkuvó. És vess számot! Ahogy én is tettem. Hidd el: - utána jobb lesz, mert rájössz, hogy még mindig itt vagy és a Világ csak veled kerek!

Egy szép gondolat

Hello! Ma olvastam valamit és megosztom veletek. Szép gondolat. "......Már ősz fejjel biztosan tudom, azért vannak az életnek súlyos, szívbemarkoló tragédiái, hogy akik ezt átélik, azok talán értékesebb, a külsőség minden terheitől mentes, komoly, tartalmas életet élhessenek. Ezt kívánom gyászukban mindazoknak, akik át kell élniük hasonló tragédiákat. ..." Benkő Péter

X-faktor Megasztár

Hello! A cím sejteti, hogy miről szeretnék írni, csak néhány mondatot. Én nyilván azt hiszem, hogy tudok írni és ezért teszem. Ám ezt csak itt, ebben a blogban, (nameg néhány könyvben és annak az eredménye csak később érik be, ahol kiderül, hogy valóban tudok-e írni, vagy sem)na de ezek az énekesek!!! Hát félelmetes. A feleségem és én általában meg szoktuk nézni az adásokat (ha megy mindkettőt -a DVR korában ez nem nagy kunszt-) és néha bizony beszarunk a röhögéstől. Ugyanis nagyon sok ember gondolja úgy, hogy van ott keresnivalója. Én leginkább sajnálom a minősíthetetlen produkciót nyujtókat, mert valakik, valahol meggyőzték őket arról, hogy megy nekik a téma. Amikor meg kirúgja őket a zsűri, néhányan megsértődnek, na az meg még annál is nevetségesebb, mint ahogy énekelnek. Sajnálom őket, mert a továbbjutás, a celebek közé való felkapaszkodás első létrafokának gondolják ezeket a tehetségkutató versenyeket. Vajon mi járhat a fejükben? A rendetlenség nyilván elég nagy odabenn. De nem lehet teljes ez az írás, ha nem teszek említést azokról a hihetetlen tehetségekről, akik szintén itt mutatják meg magukat. Félelmetes, világszinvonalú hangokat hallhatunk ugyanitt. És én nagyon remélem, hogy nem az idióták gyülekezetének bemutatása, hanem a valódi muzsikusok, énekesek felkutatása, a kultúra terjesztése az igazi cél.

Egy kicsit régen jártam itt

Hello! Nos, kicsit szégyenlem, de valóban elég régen jártam itt. Viszont egy nagy csomó új hírem van, amiket megosztok veled kedves olvasó. Az első és legfontosabb: - a bemutatkozásban írtam korábban, hogy életre szóló változásokon esek át manapság. Az egyik ilyen a napokban következett be, ugyanis elhagytam korábbi pályámat, (amellyel mindenestül pont huszonöt évig gyűrtük egymás) azért, hogy új karriert építhessek. Kemény, nagyon kemény döntés volt, de én meghoztam és csak remélem, hogy jól döntöttem. Ebből viszont egyértelműen következik, hogy új szakma után kellett néznem. Mi is lehetne más, mint az írás. (Szerintem minden grafomán blogol!) Így a pálya megváltoztatásával szinte azonos időben már el is készült az első regényem és éppen a kiadókkal történő kapcsolatfelvétel rögös útjára léptem, de nem harcnak, hanem egy magasabb szintre történő lépésnek élem meg ezt a helyzetet. A könyvről (merthogy nem szeretem elkapkodni a dolgokat) nyilván majd többet is írok, ha már kinyomtatták. Mert ki fogják nyomtatni az biztos. Úgyhogy, kívánj nekem sok sikert kedves olvasó és légy olvasóm a papíralapú irományaim lapozgatása közben is. (Persze lehet, hogy e-book formátumban is megjelentetem, majd meglátom.) Na jó éjt. És még valami: Ez is tök új. Hihetetlen, de elkezdtem muzsikálni egy alakuló rock bandával (bár most inkább még csak egy próbálgató bulizenekar és a próbák is inkább jam session-ok, mint próbák de hobbynak nem az utolsó.) Szeptemberben talán már fellépünk. (Nyilván nem az X-faktorban, csak a barátaink előtt, de ez nem annyira gáz.)

2009. december 22.

Hello! Érdekes cím ugye? Szerintem is. A dátum két nappal a Szenteste és három nappal a Karácsony előtti időszak első napja. Ezen a napon már olyan közelinek érzed az ünnepet, hogyha ezidáig nem is volt karácsonyi hangulatod, 22-én talán már megérintett az ünnep. Elgondolkodtató, hogy kinek mit jelenthetett ez a nap. A mai rohanó világban többnyire csak egy átlagos, az év utolsó napjainak egyikét jelöli, ahol még rohant, hogy a munkahelyére beérjen, rohant, hogy meg tudja vásárolni még az utolsó ajándékokat, vagy épp már jól megérdemelt pihenőjét kezdte meg, és már nem sietett sehová. Más viszont biztosan szomorkodott. Egy barátom és a felesége egészen biztosan szomorú volt aznap (s egészen biztosan szomorú azóta is mindennap), mert akkor, vagyis 2009. december 22-én elvesztette azt, ami minden ember számára az egész világon a legfontosabb: - ők a gyermeküket veszették el! A Karácsony mindenki más számára egy ünnep, s az azt megelőző időszak az ünnepre való készülődésé. Hát nekik nem. 2009. december 22-től nem, s csak reménykedhetem, hogy meggyógyulnak egyszer. Hogy a lelkükön esett seb beheged majd. Holnap temetésre megyek, egy öt hónapos kisfiú temetésére úgy, hogy tudom nincs rá lehetőségem, hogy a fájdalmukat a vállamra vegyem. Pedig, ha csak öt percre is megtehetném: - megtenném!

Nélkülük semmi sem vagy!

Hello! Kicsit furcsa, de télen bizony (néha) meglehetősen hideg tud lenni, időnként esik a hó. Télen ünneplünk, többször is, valamint havat takarítunk, elesünk és összetörjük magunkat, csúszik az autónk (még a "csoda" téli gumikkal is), hóesést csodálunk, vagy éppen szitkozódunk miatta és szinte egyfolytában a nyarat várjuk, ahogy nyáron a telet. Ilyenek vagyunk. Türelmetlenek, telhetetlenek, önzők. Rosszindulatúak és indulatosak, fáradtak, olykor letörtek, pedig nem biztos, hogy így kellene ennek lenni. Mégis, amikor leülsz az év végén, hogy számot vess önmagaddal, hogy elkönyveld a hibáidat és az erényeidet, hogy újabb fogadalmakat tégy, inkább ne fáraszd ezzel magad. Nem ismerem a meditációs módszereket, fogalmam sincs a karmámról, (és úgy általában a keleti okosságokról) mégis úgy gondolom: - az lenne a legfontosabb, ha mindenkinek és így neked is kedves olvasó, sikerülne úgy megállni néhány percre, hogy ez a számvetés leginkább csak a hibákra terjedne ki. Biztosan emlékszel az elmúlt évre és azokra a pillanataira, mikor inkább mondjuk Zimbabvében lettél volna és nem ott és akkor, ahol és amikor megéltél néhány nagyon rossz pillanatot az idén. Lásd be (mos én is azt teszem), hogy meglettél volna ezen rossz napok nélkül is, és lásd be, hogy e pillanatok (kisebb-nagyobb) részét te magad okoztad magadnak, környezetednek. Ha sikerült, akkor szedd össze a bátorságodat, hogy megszámolhasd ezeket a perceket. Gondolom nem kevés. Amikor viszont ezzel megvagy, akkor már szinte kész is a számvetés, de le kell vonnod legalább egy megfelelő következtetést is: Az enyém az lett, hogy az idei év (a 2009-es) önmagában meglehetősen keményre, nehézre sikeredett, pedig nem így indultam neki, s mindez szinte magától lett így. Nem akartam világválságot, égbeszökő kamatokkal, nem akartam betegséget, mégis jött csőstül ebben az évben, nem akartam semmi olyat, ami aztán mégis érintett, ugyanúgy, ahogy téged is, aki e sorokat olvassa. És mindezek mellett saját balgaságaim is ott sorakoznak az elmúlt év lapjain. Ebből számomra egyenesen az következik, hogy igyekszem a jövőben még kevesebbszer megbántani a hozzám közel állókat úgy, hogy megfontolom minden szavam és a tetteimet! Ezután még inkább fogom szeretni azokat, akik szeretnek! Mert a nehézségeket csak úgy vészelheted át, hogy szeretteid támasza vagy, s ha baj van, rájuk támaszkodhatsz! Mert, ha kicsit nem figyelsz, akkor elfogy a szerelem, elfogynak a barátok s nem marad más, mint a nem mindig megválasztható rokonság, s az érdekkapcsolatok. Viszont, ha kiüresedik az életed, ha nem lesz többé, akit szerethetsz, s aki szeret, ha elkopnak a barátok, akkor nagyon nagy bajban leszel, mert nélkülük semmi sem vagy!

Hétszázötven forint

Hello!
A mai bejegyzés címét tekintve nyilván egy összeg. Azt biztosan látod, hogy nem egy nagy összegről van szó, és tulajdonképpen nem is jutott volna eszembe e bejegyzés tartalma, ha nem hallgatom este az egyik új rádióadót és benne Csiszár Jenő úr műsorát. A beszélgetésbe pusztán hallgatóként bekapcsolódva éppen a nap tahójának megválasztása körül folytak a gondolatok. Dióhéjban arról volt szó, hogy valaki egy hölgyet meglopott oly módon, hogy eltulajdonította annak pénztárcáját, benne 10.000.-Ft-al.
Most felhúzhatod a vállad, hogy: - és?, de ne tedd. Nagyon sok embernek ez a 10.000.-Ft egy komoly összeg, most pedig, (szinte már közvetlenül) Karácsony előtt talán még nagyobb. Nem kell viszont matematikusnak lenni ahhoz hogy kiszámold, tízezer az nem hétszázötven, de hogy szemléltetni tudjam azt, hogy a szóban forgó hölgyet milyen kár érte, elmesélek hát egy ma (2009. 12. 17-n), Magyarországon történt rövid esetet. Csak a miheztartás végett.
Az egyik állásomban kollégáimmal kaputelefon rendszereket építünk. A mai kiépítés egy nem túl gazdag környék egyik társasházában folyt. A rendszer egyik szolgáltatása, hogy nem kell a lakónak bíbelődnie a kódjával, meg a kapukulccsal, mert kap tőlünk egy mágneses kulcsot, amellyel a központot a "kártyával" megközelítve nyílik a bejárat. Minden beépítéshez járt egy darab és vásárlási lehetősége is volt a lakónak további darabokra. Családok, fiatal párok, egyedül álló idős hölgyek laknak az épületben (mint kb.: mindenhol) de sokuk nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy távolabbi rokonának, barátjának, vagy a gyermekének vegyen egy belépőkártyát: - hétszázötven ÁFA-s forintért!
Közvetlenül a Karácsony előtt! Én sem vagyok egy gazdag ember, de ez akkor is megdöbbentő!
Ezek után kérdem én: - Sok 10.000.-Ft? Nagyságrendekkel nagyobb összeg, mint hétszázötven, nagyon sok. Főleg, ha ellopják tőled. Ha egy olyan ember veszi el, akinek ez a szakmája. Aki e nagy szegénységben is törekszik a nyomorodon a saját és családja jólétére. Akit nem lát az APEH, akit nem lát a Társadalombiztosítást, és akit meglehet nem sokat lát a Rendőrség sem. Nem tiszteli a törvényt, engem, téged!

Csapó!

Létrehoztam először egy weblapot. Azután rájöttem, hogy az talán túl sok. Nem vagyok sem cég, sem alapítvány, sem semmi olyasmi, amihez egy egész weboldal kell. Jó, jó tudom, talán kevesebbel is beérhettem volna elsőre, de hát annyi mindent el szeretne mondani az ember. (Van is ott már sok jó írás, amint tudom, átemelem ide őket.) Na szóval: - az oldalon blog is van, így megkezdtem (igaz, csak néhány héttel ezelőtt) a blogírást. De ki látja? Kérdem én, majd válaszolok is: - hát nem sokan, bár a mai adatokat nem ismerem. Végül rájöttem, hogy az, amire nekem szükségem van, az egy blog. Így született meg ez az oldal kedves olvasó, s így születtek meg korábbi sorai is, melyeket (ha menni fog) most ide átemelek, hogy lásd, mire gondoltam és mire jutottam az elmúlt héten.