2011. január 4., kedd

Szellemi épség

Hello kedves Olvasóm!

 Ma például rendkívül érdekes gondolataim támadtak. Felvetődött bennem, hogy tulajdonképpen mi szükségem is van nekem, vagy akárkinek egy blogra. Szerencsére -ma még- ritka, hogy nem tudom a választ az általam feltett kérdésekre, így e gondolat -vagy, ha úgy tetszik kérdés- köré fonódott a válasz is, sőt: - tulajdonképpen maga a válasz szülte a kérdést. 

A szerző
A néphiedelmekkel ellentétben korábbi munkahelyemen olyan emberek vettek körül, akik kiemelkedő intelligenciájuknak köszönhetően tudták jól sőt, olykor kiválóan elvégezni a munkájukat. 


 Ezen a területen a feladat, főleg ha lebontod róla azt a sok előítéletet, és romantikus képzelgést tulajdonképpen pofon egyszerű. Merthogy mindig adott néhány tény. Nem túl sok, de ahhoz mondjuk éppen elég, hogy következtetéseket vonj le belőlük. Ha ezután hozzáadtál némi jogi-, szakmai-, hely-, és személyismeretet, megmozgattál néhány újabb követ és benéztél alájuk, akkor ismét csak újabb tények birtokába jutottál. 

 Ha jó irányba indultál el, és meg tudtad tartani a vonalat (vagy sikeresen fűzted -mondjuk egy cselekmény- szálait), akkor még több tény került a birtokodba. Kellő számú ténnyel a tarsolyodban pedig már könnyedén odaállhattál a főnököd, majd főnök beleegyezésével a szakmai irányítóid elé, ahol már gond nélkül védhetted meg az álláspontodat.

 Nem akarok tovább zsákbamacskát árulni azok számára akik nem ismernek, de olvasnak. Az imént leírt -nevezzük jobb híján így- technológiai sorrend, tulajdonképpen nem takar mást, mint a klasszikus rendőrségi nyomozás menetét. Álláspontod megvédése pedig jó esetben maga vádemelési javaslat lehet, melyre már az ügyészség hivatott.  
  Ugyanitt, de egy másik területen dolgozva szintén a szellemi képességeket lehetett és kellett jól kamatoztatni. Ez pedig egyfajta irányítási tevékenység volt, ahol (és ebben dolgoztam a területen viszonylag a leghosszabb ideig) egy-egy súlyos bűncselekményről szóló bejelentés alapján, azonnali intézkedések meghozatalának tucatjaival kellett igen gyors és pozitív eredményt hozni.  

 Az egyik terület, sokszor hosszú és fáradtságos adminisztrációt, ugyanakkor komoly képzelőerőt és empátiát, matematikai és pszichológiai készségeket is igénylő, nehéz, sokszor a bűnözők fejével való gondolkodásról szólt, míg a másik pörgő -nagyon pörgő- gondolkodásmódot, és gyors reakciókat kért a beosztást betöltőtől.

 Így, ahogy egy korábbi bejegyzésben már említettem: - amikor a fenti munkát végül -magam mögött csak mosolygó embereket hagyva, nyugállományba vonulással- abbahagyva más civil irányok felé orientálódtam, egyszer csak azt vettem magamon észre, hogy nem mindig szeretem az új munkámat (nem a munkahelyemet, vagy a munkatársaimat).
 Sőt néha kifejezetten gyűlölöm, hogy a legtöbbször műveletlen, buta, ostoba, a személyes higiéniára mit sem adó, az intelligenciát hírből sem ismerő, rosszindulatú (rosszindulatában cinikus), áskálódó, rendszerint valamilyen tudatmódosítótól általában befolyásolt (mondjuk seggrészeg), tudatlan, tanulatlan, hihetetlenül céltalan, unintelligens emberekkel is kell találkoznom, vagy beszélnem úgy, hogy a másik ne érezze a köztünk, a szellemiségünkben, anyagi helyzetünkben (felfelé, vagy lefelé: - tulajdonképpen teljesen mindegy is, hiszen a pénz senkit sem tesz kulturálttá, vagy intelligenssé), és általánosan is fennálló társadalmi különbséget.

 Az, hogy valaki meghülyül a saját pénzétől nem új, láttunk már ilyet. Ám nekem meggyőződésem, hogy az ilyen ember semmivel nem különb attól, aki önhibájából lesz mondjuk hajléktalan. A különbség csak annyi, hogy ő belülről mocskos. Aztán meg ott vannak azok, akik úgy csúsztak le, hogy igazából tehettek volna ellene, de nem tettek semmit.
 Ezek az emberek legtöbbször önhibájukból válnak olyanná amilyenek, vagy egyszerűen csak ilyennek születtek. Én igen jól tudom, hogy egyetlen rossz lépést követően bárki ilyenné válhat. Ám, miután én már többször megtettem, azaz felálltam különböző -időnként nagyon komoly- bajokból kijelenthetem, hogy minden helyzetből fel kell tudni állni és fel kell tudni építeni egy (vagy több) új életet is akár, ha erre van szükség! Ezért aztán egy cseppet sem sajnálom a rossz sorsú emberek viszonylag nagy hányadát. Hidd el kedves olvasóm, ha egyszer is jártál köztük, vagy ha köztük jársz, akkor megérted, hogy kikről írtam most.
  
 Szóval az igazi bajom az, -és tulajdonképpen csak mostanában jöttem rá arra-, hogy a korábbi munkám mit  kért tőlem és mit okozott nekem. Elkérte a létező agykapacitásom legnagyobb százalékát, folyamatosan dolgoztatva minden zegzugát ahhoz, hogy iszonyú gyors és ugyanakkor az adott helyzetre mindig a lehető legjobb választ adjam, egy átlagos (huszonnégy órás) munkanap, átlag húsz órájában.
 Helyette adott állandó szétszórtságot, szinte leépítve a rövidtávú memóriámat, poszttraumás stresszt, mint minden rendvédelemben hosszan dolgozónak, legyen az mentő, tűzoltó, külszolgálatot teljesítő katona, vagy rendőr. E démonokkal mindennap küzdve, valóban nehéz mostanában elviselni, amikor azok az emberek, kikkel manapság rendszerint kapcsolatot tartok, halálos hülyeségeket kérdeznek tőlem a lehető legkomolyabban, vagy próbálnak mondjuk cinikusan viselkedni (miközben még ahhoz is hülyék, hogy a cinizmust értsék), esetleg épp rosszindulatú megjegyzést tesznek a vonatkozásomban bármire, ha mégoly aprót is. 

 Nagy váltás volt az életemben. Ebből következően választhattam, hogy vagy tudatosan befásulok, leépülök és tönkremegyek amilyen gyorsan csak tudok, (vagy,  netalán inni, esetleg drogozni kezdek, ha nem tudom feldogozni a változást), hogy könnyebben viseljem el az élet régi, új és még újabb nehézségeit. 
 Vagy más megoldás után nyúlok! Mondjuk megpróbálok kiteljesedni a családban. Megpróbálom célként kitűzni, hogy helyrebillentem a mérleg egyensúlyát és a rengeteg munka serpenyőjét elhagyva átlépek -vagy inkább felmászok- a szeretteimmel megrakott serpenyőbe, hogy velük törődve javítsak az arányokon. 
 Emellett a közben felgyülemlett szellemi energiát azzal próbálom levezetni, hogy teszem fel írni kezdek. Kiírva magamból a fájdalmaimat, a sérelmeimet, a múltamat, a jelenemet, -mert ez a jelen szerintem most a elég nehéz- és hát olykor a jövőt is. Mert az írásban semmi sem lehetetlen.

 Én így döntöttem. A családom körében több időt töltve megváltoztam és az írással aztán meg is könnyebbültem. A végterméket, a gondolataim írott változatát mindig meg is osztom másokkal is, mert így van ennek igazi értelme. Ugyanis például, ha bárki hasonló problémával küzd, de elolvassa -akár ezt a bejegyzést- akkor azonnal láthatja, hogy van megoldás. A nagy változásra is, erre a gondra is, ahogy mindegyikre!

  A blog tehát terápia? Lehet. Minden esetre én írom rendületlenül és közben határozottan állítom, hogy az elmúlt egy órában (is) jobb lett valamivel. Hogy holnap kezdődik egy új nap a taposómalomban? Lehet, de el kell ettől vonatkoztatni néha, különben fel fognak őrölni a napi gondjaid és ezt nem hagyhatod. (Te sem!) Remélem, ezúttal is segíthettem.

Nincsenek megjegyzések: