Egyszerűen nem tudok mit mondani................

Hello kedves olvasó!

Mint ahogy azt nyilván te is tudod, időnként kicsit 'lapszemlézek'. Amikor találok egy-egy 'gyöngyszemet', általában szerkesztem, vagy a témát a saját szavaimmal mesélem el, esetleg csak (mint most is), természetesen a forrás megjelölésével egyszerűen csak átemelem a cikket, de minden esetben magam is kommentálom az észlelt életeseményt. Most viszont másképpen lesz, mert ez az a cikk, amihez egyáltalán nem tudok mit hozzáfűzni. ÉS NEM IS AKAROK.  Ime:

"...Anders Behring Breivik azért perelte be a norvég államot, mert rosszul érezte magát a börtönben, ahová a 77 emberélet követelő 2011-es mészárlás miatt huszonegy évre zárták be. A tömeggyilkos főleg azt sérelmezte, hogy semmilyen lehetősége sincs az önkifejezésre, és nagyon egyedül érzi magát.

Fotó: Heiko Junge / AFP

A Local helyi kiadása szerint a tárgyalást a Skien börtön tornatermében fogják tartani, ami ezzel Norvégia történelmének legbiztonságosabb tárgyalótermévé válhat. A bíróság a biztonsági aggályok miatt döntött a szigorúan őrzött létesítmény mellett, ahol Breivik tölti a büntetését, és úgy érzi, hogy sárba tiporják emberi jogait.

A gyilkosnak egyebek mellett a következő kifogásai voltak:

• jó ideje elkülönítik rabtársaitól
• semmilyen módja nincs az önkifejezésre
• egyfolytában csak megmotozzák, és bilincsbe verik
• kevés a vaj és langyos a kávé
• Playstation 3 helyett csak Playstation 2-vel tud játszani

Olvasni is szörnyű, nem!?

A börtönben még soha nem rendeltek el annyira szigorú biztonsági intézkedéseket, mint a március 15-én kezdődő, négy napos tárgyalás miatt. Breivik monológját valószínűleg nem is fogják adásba engedni, mivel a hatóságok attól tartanak, hogy a lehetőséggel élve kódolt üzenetekkel próbálná traktálni az embereket. (forrás: velvet.hu/heszinelo )

MOSOLYMANÓ - Már megint elérkezett............

Hello kedves olvasó!

Néhány perccel ezelőtt fejeztem be ezt az írást -facebook-posztként- a közösségi oldalon. Azonban közben szinte ugyanabban az időben feltámadt bennem az igény, hogy ezt a mai 2016. február 19-i bejegyzést, láthassák mások is! Az igény arra, hogy mindenki láthassa! Talán azért, hogy méltó módon emlékezhessek rá és mert, ha valaki, akkor Dominik ezt megérdemli.

Már megint elérkezett egy tizenkilencedike. Érdekes, de valahogy az ember az adott naptári hónap eme napján -ami egyébként sok szempontból pontosan ugyan olyan nap, mint az összes többi, melyekben hajnalban kelsz, rohansz, melózol, intézed a kisebb-nagyobb gondjaidat, hivatali, vagy épp banki ügyeidet, kapcsolatot tartasz ismerősökkel, barátokkal és (ha rendben mennek a dolgok) a családoddal, gyermekeiddel, aztán fekszel és kelsz megint- ám, valahogy mégis más!

Más, mert közben meg az agyamba égett ennek a napnak minden érzése, illata, minden vívódása és fájdalma, minden történése és gondolata. Más, mert ez a nap tanított meg arra, hogy az ember a gyermekeivel nem tölthet el elég időt, hogy az ember -és ez még most sem tökéletes és még most sem mindig sikerül- türelmesebb kell, hogy legyen mint 'azelőtt' volt, más, mert ennek a napnak a legfontosabb történése arra ösztökél, hogy időt, türelmet, és a szívemben nyugalmat keressek, ha a gyermekeimről van szó!
Arra tanít, hogy a keresés önmagában nem elég! Arra tanít, hogy meg is találjam mindezt az életem minden egyes napjában, percében.

A minap, talán tegnap este -korsajátosság- a kisfiam, aki áprilisban lesz immáron négy éves, valami értékelhetetlen apróságon 'kiverte a balhét', hisztizett, ahogy szoktuk mondani.
Nem mondom, hogy az ilyen helyzetekre mindig egyformán reagálok, olykor valóban elszakad nálam is a cérna. Ám tegnap este, miután nagyon halkan rászóltam a kisfiamra ezért, ő azt mondta: - "...ne kiabálj velem apa...".
Ekkor én felhívtam rá a figyelmét, hogy nem is tettem így, mindezt még mindig halkan, ugyanakkor ismét megkértem -itt is nagyon halkan-, hogy hagyja a hisztit abba.
Látnotok kellett volna, ahogy a felismeréstől kikerekedtek azok az apró kisírt szemek, hogy "....no nézd csak...", apa tényleg nem kiabált, még csak hangosan sem szólt. És e taktika működhet, mert utána úgy tűnt el a kisfiam előző hangulata, mintha elvágták volna.
Őszinte leszek: - komoly önuralmat igényel ez a részemről, -szerintem minden szülő részéről is- de nincs mese, gyakorolni kell a fegyelmezésnek azt a formáját, melyben a szülő (aki bizony felelős azért, ahogyan a gyermeke viselkedik) nem ordítva reagál, nem veszekszik mindenért, nem akarja bekorlátozni gyermekét mindig, minden körülmények között.

Tanulom ezt a folyamatot, egyfolytában figyelmeztetem magam, és igyekszem a környezetem 'liberálisabb' tagjainak a véleményét is figyelembe venni, amikor gyermeket nevelek. Ez a 'feladat' nem könnyű még úgy sem, ha az embernek van már felnőtt, nagy kamasz, négyéves, és egy két hónapos gyermeke is.

 

De! Él ebben a világban egy család, és élt e világon egy kisfiú, akik hatalmas harcot vívtak a lehető legnagyobb ellenséggel, a halálos kórral, a gyermekrákkal!
Csatát csatára nyerve sajnos végül elveszítették ezt a háborút, ám eközben tízezrek szemét nyitották fel, hogy mi szülők mit sem számítunk, amikor a gyermekünk beteg, megmutatták hogyan kell élni nap, mint nap a halál árnyékában, megmutatták, hogy mit tegyünk, hogy ebből a legféltettebb kincseink a lehető legkevesebbet érezzék!

Dominik élni-akarásával, életigenlésével, azzal a földöntúli boldogsággal élte meg élete legutolsó hónapjait, amellyel csak egy három éves gyermek képes megélni a mindennapokat. A betegségét mindig megelőzve, maga mögött hagyva volt képes megörvendeztetni mindenkit őszinte érdeklődésű, átható, vidám tekintetével, és mindig ragyogó angyali mosolyával.

Ő így küzdött és ez példa kell hogy legyen mindannyiunk számára, ahogy Szülei önfeláldozó helytállása és az őket segítő emberek hatalmas összefogása is, hiszen 'munkálkodásuk' nélkül nem történhetett volna meg az az apró csoda sem, hogy Dominik bizony kitűnő életminőségben élve élte túl a saját halálát, pontosan három hónappal. Az orvosok legalább is így vélekedtek az utolsó napokban készült CT-k alapján.

Figyeljünk hát oda gyermekeinkre! Segítsük, terelgessük, tanítsuk, óvjuk szeressük őket, ahogy csak tudjuk, ahogy csak erőnkből telik! Töltsünk velük elég időt, hiszen egyrészt egyikünk sem tudhatja mit hoz a holnap, másrészt nem baj, ha tisztességes, becsületes, szeretetreméltó felnőtt válik végül belőlük.

Mert mindez kizárólag rajtunk, szülőkön múlik és mert erre tanított és tanít bennünket Dominik, Rita, Józsi és a kis Viola története! Remélem segíthettem.

Használati útmutató plázamacskákhoz.

Hello kedves olvasó!

A minap ment a polémia az egyik zárt Facebook-csoportban (melynek tagja vagyok) arról, hogy mi hat a nőre. Persze nem az átlagos -kedves és szép, családszerető és összetartó, anyaként is kiválóan helyt álló- nőről, hanem azokról a 'hölgyekről' folyt a csevej, akik a gazdag pasik felszedésében látják a karrier, a 'feljutás' lehetőségét. (Merthogy ugye fel kell jutni, semmi kétség. Az ő fejeikben legalább is ez a 'karrier' szinonimája.) Jómagam, szintén belegondoltam a 'vajnatimi-effektusba' és így 'jött ki' belőlem:

 Ezt most elképzeltem: - "...Este kellett mennem a randira. A puccos belvárosi étteremben egy vacsora került annyiba mint a havi fizetésem. Szerencsére a tulajdonosa általános iskolás osztálytársam, és -ritka szerencse- megmaradt a barátság, pedig az a suli már nagyon régen volt. Gondoltam szaván fogom a Gézát, aki egyszer tett egy olyan felelőtlen kijelentést, hogy hozzá bármikor megyek, az nekem ingyen van. 

 Persze nem vagyok hülye, soha életemben nem éltem vissza az ilyen helyzetekkel (így még egyszer sem jártam nála) és most is felhívtam őt, hogy áll-e még az ígérete. Géza röhögve válaszolt, hogy hát persze, ne legyek már marha, menjek végre el hozzá. Hát mentem...................

 Aznap kicsit hamarabb, délután háromkor végeztem a munkahelyemen a város ipari parkjában kialakított autókozmetikában, ahol alkalmazottként dolgozom. Újabb véletlen: - éppen a Géza kocsiját kellett kitakarítanom (és persze én 'álltam' a takarítás költségeit: - valamit valamiért) így dupla szerencse, hogy Géza egy hónapos óriási fekete Mercedes-ét én vittem vissza neki az étteremhez. 
 Az érettségizős öltönyömet a múlt hónapban váltottam le egy újjal, mivel a nagymamám temetésén mégsem jelenhettem meg abban a világoskék színű, kétsoros, bokalengős nadrággal megáldott darabban, ami korábban mint öltöny szolgált, az elmúlt tizenöt évben. Csak egy színes nyakkendő kellett a fekete helyett, de azt meg 600.-Ft-ért vettem hazafelé a kínaiban. 

 Hát látnotok kellett volna a csaj arcát, amikor a házuk előtt az esti szürkületben megjelentem a fényesre polírozott Mergával, új öltönyben, kiborotválkozva. (Arra külön ügyeltem, hogy a körmeim alól tökéletesen eltávolítsam a koszt.) Magamban már akkor majd' beszartam a röhögéstől, amikor a csajnak az arcán látszott, hogy hogy nedvesedik át a bugyija. De ez semmi sem volt ahhoz képest, amikor megálltunk az étterem előtt, ahol természetesen maga Géza fogadott bennünket, bemutatkozva a csajnak, miszerint ő a tulajdonos és megkérdezte, hogy leparkolhat-e a kocsival.  

 Nagyvonalú mozdulattal, bár szépen megköszönve nyújtottam át az autó indító valamijét (a franc sem tudja ezeknél a drága kocsiknál minek hívják.) Géza tekintete mindent elárult, de kellően palástolta az érzelmeit, inkább kicsit meghajolt előttünk, mielőtt arrébb állt volna a saját kocsijával. (Gondolom, így kerülte el, hogy idő előtt beleröhögjön a 'szituációba'.)

 A kiszolgálás és a vacsora minden elképzelésemet felülmúlta. Még annak ellenére is, hogy tudtam, Géza szólt az alkalmazottainak a prominens vendégekről. Utólag mesélte el, hogy azt adta be a munkatársainak, hogy a csajjal étterem-kritikusok vagyunk. A százezer forintot kissé meghaladó számlát valóban a ház állta, de Géza barátom -hogy adjon a helyzetnek még egy kis pikantériát- úgy intézte, hogy a számla egy kis elegáns bőr borítású mappában azért rövid időre az asztalra kerüljön, hátha  a macska belenéz. Hát persze, hogy belenézett. 

 A nőstény az egyik ámulatból a másikba esett. Már a házuk előtt olyan stílust vett fel, amitől normális esetben hányok és úgy nézett ki, hogy tönkreverte volna a Miss Plázacica Universe teljes mezőnyét. Amitől amúgy szintén hányok. Olyan nyálas volt, hogy azt hittem ott, az étteremben 'lerendez', legalább egyszer. Háromszor 'rendezett le', egyszer a mosdóban, egyszer az étterem belső udvarán, amibe Géza egy kis parkot álmodott és egyszer az asztal alatt. Ha azt mondom, hogy nem bírt magával annyira bejöttek neki a külsőségek, hát nem esek túlzásba.

 De igazából nem is erre voltam kíváncsi. Sokkal inkább arra az arcra, amit majd akkor vág, amikor vége a vacsorának. Nos, megkaptam azt is: - amikor a döbbenet kihúzta a kisszéket, majd kiült az arcára az étteremhez közeli BKK villamosmegállóban, hát az megfizethetetlen volt..." 

Eddig az írás, ami komoly beszélgetést és sok nevetést 'hozott', egy viszont bizonyos: - tényleg van ilyen és nem volt túlzás 'vajnatimi-effektusnak' elneveznem azt. Remélem segíthettem.

Apaságom 71. napján....

Hello kedves olvasó!

Ma egy még számomra is ritkaságszámba menő, fantasztikus jelenségről szeretnék értekezni veled. Az egyik 'legkedvesebb barátom' mesélte el ezt a történetet nekem is, ha nem ő mondja, magam sem hiszem el.   

Íme a sztori:

"....Történt, a legújabb keletű apaságom hetvenegyedik napjának délutánján, hogy a feleségem megkért, ugyan nézzem már meg az alig két hónapos kislányunk bugyóját, hogy ott 'mik is a hírek'.  Hozzáteszem, hogy miközben megkért, egyúttal az aggodalmának is hangot adott, miszerint szegény pici lány szinte egész nap nem mutatott hajlandóságot arra, hogy.........őőőő..........izé...........hogy is mondjam csak, hát ...................... kakiljon.

 Nosza -gondolván- mit nekem gyakorló apukának egy tisztába-tétel főleg úgy, 'nagy dolgokra' nem kell számítanom, belekezdtem a művelet végrehajtásába. A pelenka kibontásakor izgő-mozgó kislányunk láthatóan jobb kedvre derült, mert a kezei és a lábai kissé lassabban kezdtek mozogni. Én legalább is így véltem először, akkor még nem tudván, hogy nem a megnyugvás, hanem a roppant koncentráció első jeleit láttam.

 Ezután -természetesen csodás apai kezeim által- a pelus, mint valami túlérett rózsa úgy nyílott ki, feltárva szigorú valóságot: - itt bizony mégiscsak van egy kis 'fennforgás', némi -na nem túl sok- csecsemőkaki képében. "Pffff.....mi ez nekem!" - gondoltam, és hozzáfogtam, hogy azonnal mentesítsem e szörnyűséges szennyeződéstől picinyke lánykám fenekét. Semmi különös dolog nem történt, a lányka némán tűrt, én pedig tettem a dolgom. A szokásos két darab törlőkendő elhasználódását követően kislányom alsó fertálya kezdett a 'makulátlan' szó szinonimájává válni. 

 Már-már arra készültem, hogy finom krémekkel illessem ezen érzékeny testrészt, így jobb kezem mutatóujját -természetesen jó alaposan- csodaszerekkel bekenve közelítettem az inkriminált nyíláshoz, amikor halk, de határozott hangra lettem figyelmes.

 Nos, ha illedelmes akarok maradni, akkor azt mondom: - a kislányunknak szellenteni támadt kedve. Nem kicsit, nagyon, ám a rettentő szagot leszámítva nem történt nagyobb baj. Ekkor még.

 Azonban innentől a feleségemnek se kellett több, mert a szagok által kiváltott reakcióim (melyek kissé erősebbek közvetlenül étkezés után ugye) nyilván az arcomon is látszhattak, mivel anyuka -látva kezdődő szenvedésemet- hangosan nevetni kezdett. Ám, ha konkretizálni szeretném a 'vihar előtti csend' fogalmát, úgy ezt a helyzetet választanám magyarázó példának, ugyanis a finom kis szellentést valami olyan jelenség követte, melyet már az én sokat tapasztalt gyomrom is csak nehezen vett be.

 A helyzet a következő: - (és ezt most legjobb, ha úgy képzeled el, mintha néhai Knézy Jenő, a maga temperamentumos orgánumán egy teniszmérkőzést közvetítene) - a kis hölgy fekszik a pelenkázón. Apuka épp csak végzett a rendkívül fiatal egyed megtisztításával, még az előző -részben babakaksival szennyezett- pelenka hever a gyermek alatt, benne két törlőkendő. Apuka a bal kezével fogja össze a kicsiny leánygyermek két lábát, míg a másik kezét már jócskán bekrémezte gondolván: - gondoskodik a bababőr védelméről, amikor a fiatal egyed -nyilván az ár-érték arányokon, valamint a költséghatékonyságon töprengve- a létező legszélesebb mosollyal az arcán úgy dönt, hogy kiad még ezt-azt magából.

 Apuka persze nem rest, azonnal reagál, jobb kezének maradék ujjaival (a több már krémes) törlőkendőért nyúl, ügyetlenségében kiránt az adagolódobozból olyan másfél kilométernyit, és elkezdi felfogni a szintén krémes állagú, ám zöldes színű, és -mondjuk ki- hihetetlenül büdös 'valamit', ami úgy dől a gyermek fenekéből, mintha valaki rálépett volna a hasára egy acélbetétes bakanccsal. Anyuka már fékezhetetlenül röhög.

 Apuka, erős hányingerrel küszködve, szemében könnyekkel, arcán korábban nem tapasztalt döbbenettel, ám mégis diadalittasan megoldja ezt is, hiszen a kakifolyam megáll, a mennyiséget még elbírja az időközben erősen használttá vált pelus, és a gyermek háta sem túl szaros, a feladat megoldható ruhacsere nélkül!

 Anyuka közben magán erőt véve, az erős nevetéstől kipirultan visszatér, még épp időben, hogy a saját szemeivel láthassa, amint a kaki újult erővel -megállíthatatlan lávafolyamként- tör elő ismét a nagyon fiatal nőstény egyedből. A kis hölgy ezúttal  azonban nem éri be ennyivel, ugyanis a folyamot időnként újabb szellentésekkel megtörve kezdi beteríteni a mostanra szó szerint ronggyá ázott pelenkát. 

 Anyuka és a nagyobbik (négy éves forma) fiúgyermek egymást támogatva, immár sírva röhögnek az előszobában -saját jól felfogott érdekükben jó messzire az események 'fő sodrától'-, miközben a pelenka foszlani kezd.

 Apuka, hangjában most már valódi kétségbeeséssel kiált segítségért, ám kérése természetesen süket fülekre talál, hiszen anyuka épp az előszoba szőnyegén fetreng, miközben minősíthetetlenül és sírva röfög (mert ezt már a legnagyobb jóindulattal sem lehet röhögésnek nevezni), a kisfiú pedig a kanapén akar elhalálozni. Természetesen maga is a nevetés nevű betegségben szenved.

 Apuka azonban nem adja fel! Nincs az az isten! Az egyre bűzösebb folyam megállíthatatlan, apuka valamilyen zárószerkezet felhelyezésén kezd el gondolkodni, eközben már régen elfogyasztotta a korábban csak felindultságában kirántott másfél kilométer törlőkendőt és újabbakat vesz elő, a pelenka pedig időközben egy foszladozó mini szarmedencévé válik, amely a gyermek lábainak mozgásától mozogni, a 'folyadék' pedig hullámzani kezd. Félő, hogy a gátak már nem bírják sokáig, a nagyon fiatal leányka egyre szélesedő mosolya pedig sok jót nem ígér.

 Ám ekkor, valamilyen csoda folytán a pirinyó hölgy felhagy korábbi tevékenységével és arcán elégedett kifejezéssel sóhajt egy nagyot. Épp időben. Apuka ugyanis már épp vért kezd izzadni a pórusain át, valamint ezzel egy időben már a mája kihányásán gondolkodik. 

 Mindenütt szar és szenvedés. A törlőkendős doboz romhalmazzá vált, a korábban szépen felhalmozott tiszta pelenkák oszlopa felborulva, a popsikrémes tubus apuka tenyerébe ürült, a korábbi -még mindig nyitott- pelenka (a mini szarmedence), a babától immár biztonságos távolságban, csendben bűzölgött. Apuka egy kezdődő hátsófali infarktus első jeleit észlelte magán, anyuka pedig, halk vinnyogásszerű hangokat hallatva (már csak ennyire tellett tőle úgy elfáradt a röhögéstől), könnyeit törölgetve még mindig az előszoba szőnyegén feküdt.  
A csatatérré vált pelenkázó kellős közepén azonban egy frissen tisztába tett és felöltöztetett, fantasztikus illatú, két hónapos leányka mosolygott és a boldogságtól átszellemült tekintetét a hős apukára (a faszt), a pelenkázó fölé szögezett csillogó papírdíszekre szegezve várta, hogy a még mindig hányással küszködő apukája a díszekre fújva mozgásba hozza azokat. ...."

 Mint már mondottam volt, mindez 'természetesen' NEM VELEM történt meg tegnap, az egész a fantáziám szüleménye. Remélem, ha másban nem is hát abban, hogy röhögtél ma délelőtt egy jót, ezúttal is segíthettem.

Néhány hét múlva.......

A terrorizmus ellen hozott Alaptörvény-módosítás hatályba lépésének napján a kórház elé beguruló mentő megszólalásig hasonlított azokhoz a VW-khez, amiket manapság az OMSZ használ. Nem volt rajta az RR-s rendszámon kívül semmi furcsa, de azt meg ki nézi. 

A személyzetnek csak annyit mondtak, hogy egy új diagnózis felállítása után átfogóbb kezelési stratégiára lesz szükség, ezért az Állami Egészségügyi Központba szállítják a beteget.

Az osztályvezető főorvos, akit harminc éves barátság kötött egyébként is a beteghez, szinte tajtékzott, amikor megtudta, hogy mi történt. Különösen azért, mert valakik az ő tájékoztatása nélkül, az ő feje felett hoztak egy olyan döntést, amely komoly kihatással lehet a beteg aktuális állapotára, és akár jelentős állapotromlással is járhat a szállítás. 

Amikor kissé lehiggadt, a vizitet is félbeszakítva azonnal az irodájába ment és hívta az ÁEK megfelelő osztályát, de az igazi döbbenet csak azután érte, ahogy beszélt a másik kórházzal, ugyanis a beteget oda fel nem vették, ott egyik osztályon sem tartózkodik - mondták. Gálvölgyit a kórházból vitték el.

Kern András sem járt jobban, mert őt meg autó vitte (volna) legújabb filmje díszbemutatójára, de valahogy a filmgyár vadonatúj, direkt erre az alkalomra csillogóra polírozott Audi A8-asa oda sem ért. Viszont otthonában még felvette az író-rendezőt. A filmgyár még aznap este bejelentést tett a kerületi rendőrségen a művész eltűnése tárgyában, de ez ügyben még csak jegyzőkönyvet sem vettek fel, csak a kocsi eltűnése okán. 

Azonban sokáig nem kellett körözni az autót, mert azt a Kőbánya-Kispest Pályaudvar külső területén, a hajnali nap első sugaraival együtt előkerülő csövesek találták meg, majd szóltak a rendőröknek.

Minden egyéb esetben nem tettek volna ilyet, hiszen kellően hívogató volt a tárva-nyitva hagyott luxuskocsi beige bőr belseje, csak az volt a baj, hogy a gyújtáskapcsolóban hagyott kulcson kívül ott volt még a filmgyár alkalmazásában álló sofőr hullája is a hátsó ülésen. Kern meg sehol........

Ceglédi Zoltán kutyasétáltatás közben tűnt el, míg Jáksó -szinte már jó szokása szerint- enyhe autóbalesetet szenvedett a Körúton, és a kocsijának ütköző autóból kiszálló marcona legények egyszerűen csak visszanyomták a terepjárójába és elhajtottak vele együtt, hátrahagyva a baleset okozásához felhasznált, szanaszét rothadt, ezeréves  lopott Mercedest. Csak úgy, keresztben az úton. Legalább is a szemtanúk szerint. Már aki mert valamit is mondani a fél órával később odaérő rendőröknek.

Mindez egy hétfői, vagy keddi napon történt? Már nem emlékszem, de az biztos, hogy a soron következő Heti Hetes felvételét készíteni akaró stáb több órás idegeskedés, telefonálgatás, rohangálás, majd várakozás után a producer utasítására hazament, mert nem voltak ott a szereplők. Egyedül hajdú Steve-et érték utol telefonon, de ő meg szűkszavúan csak annyit mondott, hogy nem tud részt venni a felvételen. Gondolom vele 'csak' elbeszélgettek. Egy kicsit.

De ez csak az első jel volt. Az első jele annak, hogy valakik nagyon azt szeretnék, ha a hatalmat több kritika nem érné. A folytatás gyors volt. Egyszerre tűnt el a képernyőkről az ORIGO, az Index, a 444.hu és a Facebook. A Twitter hamar követte őket, majd néhány napon belül eltűnt legalább tizenöt napilap a standokról. De nem csak az internet sötétült el, hanem a kereskedelmi televíziók és azok kapcsolódó tematikus csatornái is.

Az ellenzéki szereplők csendes (de kényes, költséges és időigényes) eltüntetése végül napok alatt csapott át egy mindent elsöprő letartóztatási hullámba. Az Országgyűlés bevezette a rendeleti kormányzást, a statáriumot, a kijárási tilalmat. Kikapcsolták a tömegközlekedést és a nagyobb mobilszolgáltatók átjátszó adóit is. Volt ugyan néhány renitens megye, de ott meg a vizet, a gázt meg a villanyt is lekapcsolták egy időre, így könnyedén elérték a csendet ott is.

A közszolgálati médiákból mindezekkel egy időben sohasem látott agymosás indult az útjára, hazaárulóknak, kémeknek, a migránsokkal (hovatovább a terroristákkal) összejátszóknak beállítva a letartóztatottakat. A hírhamisítást odáig fajult, hogy a köztévé egy budapesti lövöldözésről számolt be, ahol egy közelebbről meg nem nevezett antiterrorista kommandó hatalmas, több órás tűzharcban számolta fel a maradék felkelők egy nagyobb csoportját, majd a holttestek azonosításakor 'derült ki', hogy a korábban eltűnt, magukat ellenzékinek valló művészek, politikusok és egyéb közéleti figurák valahogy mind ott voltak, vagy valahogy odakerültek. 

Kár, hogy a valódi fegyveresek több sebből vérző, vagy éppen darabokra szakadt, ám friss tetemei kicsit másképp néztek ki, mint a fent felsorolt közszereplők merev, vagy több napos, és már oszladozó hullái, de egyik igazságügyi szakértő sem szeretett volna e ténynek hangot adni.

Aztán már nem maradt más, csak a nagy csend. Egyszerre mindenki számára érdektelenné vált, hogy miről mit dönt a kormány, egyszerre egyetlen sajtóorgánum sem támadott közbeszerzést, stadionépítést, vagy az egészségügy rossz állapotát. A tv-kben vezető nézettsége lett az "A DAL"-nak, egy-két "Mónika Show" jellegű agyatlanságnak, a sok-sok főzőműsornak, szépségkirálynő választásnak, illetve a "Parlamenti közvetítésnek" (mondjuk azt kötelező volt nézni). A hatalom többé nem aggódott a hatalmáért. És azt még az ellenzék sem gondolta volna, a legrosszabb álmában sem, hogy ez ilyen egyszerű lesz. Csak egy Alaptörvény-módosítás kellett hozzá. Remélem segíthettem.

(2016. január 28-án, a bejegyzés elkészítésének reggelén vált vezető hírré, hogy az Országgyűlésen nem ment át a Fidesz "terrorellenes" Alaptörvény-módosító javaslata, amely egyébként szinte korlátlan hatalmat biztosított volna a kormány számára. Szüksége is lett volna rá, hiszen a híres-neves kétharmad már nem áll a rendelkezésére. Még szerencse..................)

UBER alles!

Hello kedves olvasóm!

Ma reggel nem 'lapszemléztem'. Többek közt azért nem, mert a téma most valóban az utcán hever, vagy inkább -ha csak a most legtöbbször látott, hallott eseményeket veszem alapul- a sárga autóival szabálytalanul parkol. 

Ugyanis rengeteget lehet hallani most az UBER és a TAXI ütközéséről. Nekem azért kicsit furcsa, hogy a csak részben bejelentett demonstráció kiterjeszthető, áttelepíthető, a demonstráció céljára használt közterület növelhető! A Gyülekezésről szóló törvény ennyire azért nem megengedő, magyarán: - ezt konkrétan tilos így csinálni. 

Ezért kicsit mindez olyan, mintha a felsőbb (miket beszélek: - a politikai) akarat ebben az ügyben találkozott volna a taxisok szándékaival. Mert azt be kell látnunk, hogy a BRFK-t nem a főpolgármester irányítja, hanem az ORFK, azt meg a BM (és így tovább, és így tovább.....). 

Ugyanakkor nem is annyira  politikai, mind inkább közéleti megjegyzés, hogy Tarlós manapság nem mindig fúj egy követ a volt barátokkal, már ami a budapesti közállapotokat, az agglomerációs közlekedés finanszírozásának kérdését, vagy éppen a BKK aktuális tartozását illeti. És akkor erre jön habként a taxisdemonstráció. 

Kicsit olyan, mintha a volt barátok (ha nem érted, akkor konkrétabban is leírhatom: - a kormány -és a párt-) arra várnának, hogy baj legyen az utcán. A taxis (még) nem ellenség, de könnyen azzá válhat, és mert nem is barát, így hamar beáldozható és azt veszem észre, hogy a demonstrációban résztvevők ezt még nem vették észre, csak én. Korábbi és különösen a mostani viselkedésük alapján a közvélemény durván lehúzza a demonstrációt. 

Az UBER-es pofont kap az utcán meg néha-néha az is már aki nem UBER-es, csak autóval viszi az anyját a demonstráció útvonalán, tehát: - utasa van. Mondhatnám azt is, hogy felpofoznak mindenkit aki arra jár, ahol a taxisoknak épp demonstrálni tartja kedvük, de ez így nem lenne teljesen igaz. Tény: - azt benézték már egyszer-kétszer, hogy kit is kéne felpofozni.

Ahogy -és azt hiszem ebben egyetérthetünk- benézte azt is erősen a taxis társadalom, hogy mindez mennyire lesz, mennyire lehet népszerű, mivel -lássuk be- nem állt teljes mellszélességgel melléjük az internet népe (kurvára nem), pedig a a vélemény akár fontos is lehet. (Mondogatják is sokan, sokszor a résztvevők közül, hogy: "....mit művelnek velünk a facebook-on?...", pedig a jelentősen nagyobb többség véleménye bizony számít.)

Adott egy kövület a személyszállítási iparban, ami ragaszkodik a maga szabta árhoz és sír, hogy más olcsóbb és adott egy újfajta szemlélet, ami viszont nem szabályzott, vagyis igen nagy támadási felületet hagy, már a puszta létezésével is. 

Az államnak nyilvánvalóan hacsak finoman is, de előbb, vagy utóbb be kell avatkoznia, ám nem teszi. Szemlélődik, csendesen kivár, ugyanis szeretne az egészből a lehető legjobban kijönni. Közben pedig van káosz (nem is kicsi), azon a Budapesten, melyet a renegát Tarlós irányít. 

De sebaj! Nincs baj, mert legalább van miről beszélni. Van mivel kapcsolatosan zúgolódni, amúgy magyarosan kurvaanyázni, fröcsögni a közösségi portálokon. Cirkuszt, kenyeret a népnek! De most nem?

Remélem segíthettem.

Mosolymanó és az idő!

Hello kedves olvasóm!

Most egy kisfiúról szeretnék írni neked! Mint ahogy azt te is tudod és persze mindenkinek írom aki nem, hogy 2014-ben, azaz másfél éve még javában vívta hosszú és fájdalmas harcát a betegséggel Horváth Dominik, az az akkor kevesebb, mint három éves, mindig mosolygó győri fiúcska, akire ugyanazon év tavaszától már egy egész ország, később a fél világ figyelt. Egy olyan harcot, melyben akkor a kissrác GYŐZELEMRE ÁLLT!

Az édesanyja, a szülei, 2014. késő tavaszán -de inkább a nyárelőn- miután értesültek róla, hogy minden reményük, akaratuk, harcuk és szeretetük ellenére a gyógyuló félben lévő, új erőre kapó, a minden elvesztett képességét újra és rohamos sebességgel megtanuló, jó kedélyű, jó étvágyú, játékos és huncut Dominik, aki mindeddig csatát csatára nyert újra vesztésre áll, egy facebook-kérést terjesztettek elő, miszerint szeretnék szebbé tenni a Mosolymanó hátralévő idejét. Mert akkor már csak az volt neki.

Ez volt az a pillanat, amikor a családdal egy hatalmasat fordult a világ, mert ilyen mértékű összefogást, ilyen nagyságrendű szeretetet, ennyi jót ember még nem látott. A sajtó által csak 'bakancslistának' elnevezett út ezer, meg egy állomásán végtelen szeretet áradt a család és a kisfiú felé. A harmadik szülinapján a családon és a barátokon túl száznyolcvan-kétszáz motoros, a megyei rendőrség, különböző televíziók is képviseltették magukat. Ám mindennek vége szakad egyszer, hiszen Dominik 2014. augusztus 19-n, 03 óra 38 perckor, három évesen és néhány hónaposan elhunyt, "felment az angyalok közé", ahogy édesanyja Rita fogalmazott akkor. 

Jómagam, -és ezért nem lehetek elég hálás, akár egy egész életen át-, szintén részese lehettem ezen összefogásnak, Dominik halálhírére így reagáltam akkor, majd később itt ismét összefoglaltam az érzéseimet. És, hogy miért ezen újabb blogposzt? Sok és szerteágazó a válaszok lehetősége, ám én kiragadnék néhányat mégis.

Vegyük először talán a mai dátumot (2016. január 19.), hiszen pontosan ma tizenhét hónapja annak, hogy a Mosolymanó már nem lehet közöttünk. Tizenhét hónap! Roppant sok időnek tűnhet, de biztosan nem az, ha Domi édesanyjára gondolunk és arra, hogyan él benne a kisfia emléke. Tizenhét hónap! Nagy idő, de nem lett volna az Domi életében, aki így most valamivel több, mint négy és fél éves lenne s készülhetnénk a nyári, ötödik szülinapra. Jövőre iskolás lenne (lehetett volna) talán.

Aztán vegyük a saját érzéseimet. Éppen a tegnapi napon szembesültem e gondolatok nagy részével, amikor -ki tudja, miért- a számítógépemen a Dominiket, nővérkéjét Violát, a szüleit Ritát és Józsit, a családot, a barátokat, a már említett harmadik születésnapot ábrázoló fotókat nézegettem. Talán érdekes lehet, de Domi szemét látva ugyanaz a fájdalom tolult fel bennem, mint mikor értesültem arról, hogy meghalt.

És végül vegyük, igen vegyük Dominik mindig mosolygós szemecskéit. Van róla rengeteg fotó és videó és nagyon nehéz olyat találni köztük, melyen Domi ne mosolyogna. Én mégis egy olyan fotót szeretnék neked megmutatni kedves olvasóm, melyen a Mosolymanó csak egyszerűen ránk, rád néz, viszont ebben a képben benne van az Ő teljes története és benne az egész világ. 

És, bár nem ez a legjobb minőségű kép Róla, mégis javaslom sőt, kifejezetten kérlek, hogy nézz a Mosolymanó szemébe! És akkor megértheted, hogy a történetének megismerése milyen sokat jelent azóta is mindenkinek, aki kicsiny gyermeket nevel. 
És itt kicsit frissíteném ezt a bejegyzést, 2016. január 21-én, délelőtt 11:26-kor. Ugyanis utánanéztem, mert érdekelt, mert kíváncsi voltam: - mennyien gondolják úgy, ahogyan én. A benti időpontig ötezer-háromszáztíz nagyon kedves, Jó embert érdekelt, csak a blogon keresztül Domi története! Tudom, hogy aki elolvasta, az megváltozott, ahogyan én is. Remélem -nekik-  segíthettem, de mit is mondok: - remélem nekik is segített Dominik, ahogy nekem is, valamit megérteni a gyermekeinkkel, a szeretteinkkel töltött idő rendkívüli fontosságáról! Kérlek: - nézz Domi szemébe ismét. Köszönöm!


Szóval remélem segíthettem és még egyszer: - nagyon szépen köszönök mindent neked Drága Kis Mosolymanó!

VÉRADÁS! Neked, hogy?

Hello kedves olvasóm!

Egy tegnap esti facebook hozzászólásom kerekedett ma reggelre önálló poszttá, melyben leírom a saját történetemet, ami kezdetben látszólag vidám, de annyira mégsem az. És neked, hogy? Történ veled is efféle, vagy csak én vagyok ekkora balfasz?

Rendszeresen adtam vért. Aztán, egy alkalommal a Dél-Pesti Kórházban valami nem jól sült el. Pedig olyan jól indult.  
Ment a marhaság, miközben sorban álltunk az előzetes vizsgálatokhoz, több barátommal. Az egyik évfolyamtársam (azelőtt és azóta is az egyik legjobb barátom) azt találta ki, hogy lecseréli a vizeletvételhez adott szimpla műanyag poharat egy ahhoz megszólalásig hasonló pohárra a büféből és teát tölt bele.
Miután végzett az előkészületekkel, csendben visszaállt a sorba a helyére, ám rövid idő elteltével elkezdett hőzöngeni. Hogy nehogymá' várakozzék itt, meg sorban álljon, mikor ő vért jött adni és még őt várakoztatják. 

"....El is megyek innen a faszomba!....." - mondta, majd ugyanazzal a lendülettel egy szuszra felhajtotta a teáját. 

Képzeljétek el az azonos küllemű, ám vizeletet tartalmazó poharakat szorongató tömeg arcát! Döbbenet! Szerencsére csak néhányan ájultak el.
 

Na, de félre a tréfát, rám került a sor. Felfekszek, tű bevezet, az átlátszó gumicső pirosodik, a zacskó lágyan hintázik a mérleg ide-oda hullámzó serpenyőjében. Mindeközben én vígan nézelődtem kifelé a szemközti ablakon.
Egyszer arra lettem figyelmes, hogy az ablakból látható, vörös téglákból épített gyárkémény már nincs is ott, ahol korábban volt. Egyszerűen eltűnt. Mondom magamban ilyen nincs, de akkor meg az ablak tűnt el. Utána a szemközt fekvő srác arca, aztán a srác is.
 

Huhhh.....- gondoltam, itt baj lesz. Ekkor vett erőt rajtam némi émelygés, hogy azután mindent elsöprő rosszullétté váljék néhány másodperc alatt. Szóltam volna akkor már valakinek, de nemigen ment, mert egy hang nem jött ki a torkomon.
'Szerencsére' mindezzel együtt először a csuklóimat, aztán a karjaimat kezdte összehúzni egy elementáris erejű görcs de, hogy ne legyen elég, mindez a lábaimban folytatódott. Vélem, ott döglök meg, ha ekkor valakik (máig hálát érzek irántuk), nem avatkoznak be.
Ezek a valakik eltávolították a vérvételi szettet belőlem, felemeltek a lábamnál fogva, valaki lehúzta a nadrágomat (eszembe nem jutott akkor a saját szemérmem), hullott 'belőlem' a papírfecni, kulcscsomó, aprópénz szerte-szét, megint más egy rohadt nagy injekciót döfött belém, azután még egyet.
Na, nem sokkal később kicsit jobb lett. Pár percre rá (vagy órák múlva nem tudom, merthogy sokáig kellett feküdnöm ott) valaki felültetett és megkért, hogy igyak. Valami undorító keserű löttyöt, de nem bántam, mert tudtam, hogy talán annál is jobban leszek, mint ahogy a beavatkozás hatására lettem. Miután megittam, kezdtem el ismét látni. Elhihetitek, felemelő érzés volt.
 

Később elmagyarázták, hogy az efféle komplikáció időnként fellép a véradásokkor, ahogy elmondták azt is, hogy talán a nyomásváltozásra adott túlzott reakció a szervezet részéről, amely képes 'elérni' akár a keringés összeomlását is. Mondták: - közel jártam hozzá.
 

Fasza - gondoltam akkor(és így visszagondolva most is). Úgyhogy bárhogy szeretnék, de soha többé nem adhatok vért. 

És neked, hogy? Történ veled is efféle, vagy csak én vagyok ekkora balfasz? Írd ki magadból és remélem, hogy a felkéréssel és a történet megosztásával is segíthettem.

Nem! Nem és nem......!

Hello kedves Olvasóm!

Bizonyára kis késéssel már te is értesültél arról -merthogy sem a német rendőrség, sem pedig a német sajtó! valahogy nem kívánta dokumentálni, közölni a hírt, tájékoztatni a lakosságot- miszerint migránsok jelentős csoportjai, bandákba verődve 90, azaz kilencven esetben követtek el különböző szexuális bűncselekményeket, szilveszter éjjelén németországi nagyvárosokban, továbbá ugyanezek az 'emberek' egy esetben meg is erőszakolták az áldozatot, valamint minden esetben ki is fosztották az a nőt, aki a karmaik közé került.

Beszédes a nagy esetszám és az is, hogy közel 1000, azaz egyezer fő! elkövetőről beszélünk, akik közül ezidáig 8, azaz nyolc főt sikerült azonosítania és elfognia a német rendőrségnek.

Elgondolkodtam mindezen. A liberális gondolkodásmód tette lehetővé a nagyszámú bevándorló beáramlását Németország területére és mindezt erőteljesen támogatta is az a (durva csúsztatásairól ezidáig is híres) liberális német sajtó, amely ma megpróbálja a végletekig elhallgatni az események ilyen jellegű fordulatát. Ezután merült fel bennem annak a gondolata, hogy eszerint (igaz ugyan, csak önmagát szabályozva) létezhet egyfajta cenzúra is ebben a sajtóban, amely (és itt a csúsztatás) minden alkalommal megmutatja, hogy milyen nagyszerű emberek is ezek a bevándorlók, és majd mekkora haszonra tesz szert a 'vérfrissüléssel' a német gazdaság, és hogy a beilleszkedést elősegítő intézkedések (szociális háló, nyelvoktatás stb.....), majd pikk-pakk integrálják a tengerről érkező és egész Kelet-Európát gyalog átszelő menekülteket ám, ugyanez a sajtó egyetlen szót sem közöl, ha baj van.

Arra a következtetésre jutottam, hogy a politikai korrektség ilyen mértékű gyakorlati alkalmazása vakká, süketté, de nem mondok nagyot azzal sem, ha azt állítom: - tökéletes hülyévé tette Európa és azon belül különösen Németország aktuális vezetőit. 

Ebben a megvilágításban kijelenthetem, hogy ez a gondolkodásmód, melyet magamban 'szélsőközpének' neveztem el, konkrétan életveszélyes! Ugyanis -és ezt az ember a saját egyszerű életében is megtapasztalhatja- a halogatás taktikájából eredő hallgatás, a probléma szőnyeg alá söprése, a fejek homokba dugása semmit nem fog megoldani.

A felsorakoztatott gazdasági és politikai eszközök (egyezség Törökországgal, pénzügyi segítségnyújtás Törökországnak, a közös határvédelem megerősítése) semmilyen eredményt nem hoztak!A bevándorlást sem a fenti módszerek, sem tél tábornok, sem pedig a háborgó tenger nem állította meg, de még csak nem is csökkentette.

Az 'eredmények' pedig jól láthatóak. Az év utolsó napjának eseményeit jómagam erődemonstrációként fogom fel. A szilveszter éjjelén, minden különösebb előképzettség, rákészülés vagy bármi nélkül összeverődött és nőket bántalmazó ezer fő ma már bármikor több tízezerré duzzadhat, ha kell napok alatt, ha kell, bármilyen célból. A nőket tárgyként, tulajdonként értékelő 'férfiak' tömegének csak ki kell jelölni az ellenséget és ezután 'ezek' ugyanezzel a vehemenciával vágnak le bárkit, mint egy birkát. Még komolyabb fegyverekre sincs szükségük mindehhez.

Henriette Reker, Köln polgármester asszonya az eseményeket követő első reakciójában nem az események elkövetőit ítéli el, hanem és erről bővebben itt olvashatsz viselkedési normákat ír elő! a kölni nők számára a közelgő karneváli idényre való tekintettel. Kérdezem én: - ez a normális reakció? Ez egy normális ember reakciója? Amikor azt nyilatkozta az egyik áldozat, hogy minden testnyílásában ujjak voltak?

Én, a családomat, a gyermekeimet, a napokban született pici lánykámat, a felségemet, a családom nő tagjait, a szűkebb és tágabb környezetemben élő nőket, a barátaimat, és az ismeretlen hölgyeket, Magyarország és Európa női lakosságát, a kultúránkat, a hagyományainkat, a magyarságomat féltve azt mondom: - NEM! NEM ÉS NEM........! 

Ez így már messze nem normális! Remélem segíthettem!

ÉVÉRTÉKELŐ

Hello kedves Olvasóm!

Én az Úr 2015. esztendeje, december havának 31. napján döntöttem úgy, hogy értékelem az ABSZURDISZTÁNI KÖZTÁRSASÁG elmúlt évét. Miután mindenki, aki egész évben hallatta a hangját ebben az országban és január, február tájékán ezt fogja tenni úgy döntöttem, hogy megelőzöm őket, így az én véleményem lesz az első az elmúlt, ....... a 2015-ös évről. 
Természetesen nem is én lennék, ha nem tennék bele egy kis csavart, ezért az értékelést egy előre megírt (az engem 'nem úgy' figyelőknek kihangsúlyozom:) FIKTÍV beszéd formájában teszem. A Te tiszted pedig az Kedves Olvasóm, hogy kiderítsd: - vajon kinek a szemszögéből értékeltem Abszurdisztán 2015-ös történéseit? Jó szórakozást hozzá!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim, Magyarok! (khmmm.......öööö....izé....) Abszurdisztánok!

Engedjétek meg nekem (hát persze, hogy tegeződünk az uram-bátyám rendszerben), hogy minden álszerénység nélkül adhassam közre a gondolataimat, ................... erről a nem könnyű évről előttetek!  Idén a feladataink nagysága és száma jócskán meghaladta a tavalyi év munkáját, hiszen nemcsak a polgárok Európában példátlan jólétét és biztonságát szolgáló intézkedéseink ütköztek súlyos ellenállásba Brüsszelben, de a pártot és azon belül személyemet érő súlyos kritikák is hátráltattak volna bennünket, ........ ha hagyom. 

De nem hagytam! Hát persze, hogy nem! Hát persze, hogy én! Mert egy erős nemzetállam vezetőjeként erre egyszerűen nem volt lehetőségem. Bár csapataink mindvégig hadrendben álltak, és folyamatosan megadták a szükséges válaszokat Európa üresfejű, ultraliberális bürokratáinak kekeckedésére, mégis azt hiszem, hogy mindazok a kiemelkedő sikerek, melyeket a 2015-ös évben EGYÜTT! értünk el, nem jöhettek volna létre nélkületek. És ...... hát .... ööö..... nyilván nélkülem sem ugye.

De, hogy e rövid bevezető után végre a 2015-ös évről szóló gondolatok fősodrából is meríthessek, engedjétek meg nekem Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim, hogy -jó szokásomhoz híven- egy dakota közmondással nyissam ezt az évértékelőt:

"...A kanyon bejáratából érkező hangos zúgásról, csak egy tapasztalt indián tudja megmondani, hogy az csak a gépházból feltörő moraj-e, vagy egy szökőár hangja...."

Tisztelettel jelentem, Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim, hogy a tapasztalat, ez a tapasztalat megvan, ................ és jól kufárkodtunk e tudással 2015-ben is! 

És, bár ennek az évnek az elején sokan -szerintem közületek is- (közben a fej kicsit előrehajtva, a bal szemöldök felhúzva és szemkontaktus az első sorban ülő prominensekkel) azt hihették, ........ .hihettétek, hogy ez az ár majd elsodor bennünket, utólag kiderült, hogy nekem volt igazam és a zaj, csak a gépházban 'dohogó gépek' végletekig elhanyagolható hangja csupán. 

Most, hogy ez az év, ez a 'mértéktelenül' sikeres év (....hát kinek mi a siker ugye.... - a szerző) véget ért, mindenki nyugodtan összeadhatja fejben, hogy meddig jutott, (....ki mennyit gyűjtött a számlájára....- a szerző) mit ért el, hogy együtt mit értünk el! (És most ismét -szinte vádlón- a hallgatóság első soraiban helyet foglaló pénzemberekre néz.) 

Mert ami a ti sikeretek, az egyben az ország sikere is, hiszen nekünk ettől az évtől az égvilágon senki nem mondhatja meg - Brüsszelből sem -, hogy mi a mi dolgunk! Ahogy azt sem 'tőlük kellett ettől az évtől kezdve megtudnunk', hogy az onnan érkező pénzt mire költjük el. Ha mást nem is, ezt biztosan elértük. 

Én nem időrendi sorrendbe tettem mondandómat, hanem a beérkező kritikus hangvételű kérdések özönére fogok most reflektálni, rendet téve a fejekben egyszer, s mindenkorra! Miközben hadd legyek egy kicsit önkritikus is. 

Sokszor ért bennünket az a vád, ........................ (hosszú szünet, és ismét az első sor nézése) hogy egy diktatórikus rendben gondolkodva nem országot, hanem csupán hatalmat építünk. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim, ez nem igaz! Mert nem szabad összekeverni az illiberális államot a diktatúrával, ahogy nem szabad összekeverni hatalmat a renddel! 

 

Tisztelettel jelentem, és ebben a belügyminiszter, és a miniszterelnöki főtanácsadó is megerősített a napokban, hogy hazánkban végre rend van! Intézkedéseim hatására a migrációs válság ugyanúgy elkerülte az országot, mint ahogy elkerülték a terrorcselekmények is ennek köszönhetően és bárhogy ágált a liberális Európa a kerítéseink ellen, most mindannyian kerítést építenek.

Pénzügyi, jogi és fizikai kerítéseket a példánk (példám), a tanácsaink (tanácsaim) alapján. (................az már más kérdés, hogy naponta halnak meg kilencven éves idős emberek, néha egy pár cipőért, vagy egy kolbászért, de nálunk azért rend van..... - a szerző) Mondjuk az kicsit szar, hogy 2016-ban új ellenségképet kell csapataink számára gyártanunk, de meglesz, ígérem.........

És, ahogy migráns, úgy oligarcha sincs ebben az országban, állítsa bárki, bárhogy is az ellenkezőjét. És nem is volt, sohasem.......... Nincs, mert először is én azt mondtam, másodszor pedig nincs, ha én úgy akarom. 

Bár egyesek szerint én egy "...geci..." vagyok, hogy pontosan idézzem az ország egyik jelentős pénzügyi szereplőjét, - bár pontosabb, ha azt mondom, hogy már se nem szereplő, se nem jelentős -, kijelenthetem, hogy nyugodtan kösse föl mindenki más is a nadrágot, aki a jövőben hasonló módon veszti el a realitás-érzékét. (......vagyis -mint valami megvadult kutya-, esetleg nem tudná, hogy hol a helye....)

Abszurdisztán nem arról híres, hogy gazdaságának kiemelkedő szereplői az állami megrendeléseken híznának meg. Nem, mert én ezt mondom. Abszurdisztán, ez a harmincéves államtitkároktól hemzsegő ország kiemelten díjazza a kreativitást (......a seggnyalást....-a szerző), a törekvést (....a törtetést....- a szerző), a lojalitást (.....a seggnyalást...- a szerző) és a kitartást (.....a seggnyalást....- a szerző). 
Amit mi sem bizonyíthatna jobban, minthogy hemzsegnek benne a harmincéves államtitkárok ugyebár?!(A vezér itt most a miniszterelnökséget vezető fiatal, jóképű, kőgazdag miniszter mögötti második, harmadik sorban ülő, rendkívül fiatal öltötnyösökre szegezi szúrós tekintetét.) Így hát Abszurdisztán a kreativitás országa (is),........................ azt hiszem, ezt kijelenthetjük.

És, ha már kreativitás! Éles logikámmal szeretnék újabb vádakat lesöpörni az asztalról! Abszurdisztánt szokás a magát ellenzékként aposztrofáló idióták maroknyi, széthullófélben lévő laza szövetségének részéről egyenesen 'MUTYIORSZÁGNAK' is nevezni. (A vezér a kezét eközben felemeli, majd erősen gesztikulál, ajkait immár másodpercenként harminckétszer nyalja meg, hangja egyre hangosabb.)
Kérdezem én: - mi a baj azzal, hogy vissza akartuk szorítani a dohányzást, és ezt új törvényekkel meg is tettük? (Trafik csak havernak!.....- a szerző) Mi a baj a focival? (Áááááá, semmi! Az ég adta világon semmi, hiszen az már most világszínvonalú ugye? .... - a szerző) Mi a baj a stadionjaimmal? Talán nem elég tágasak, vagy szépek? Mi a baj a Lecsúti Pisztolyos Tivadar Stadionnal? A néhai jó barátom, Holnapkovecz Imre által tervezett komplexum legyen mementó! Legyen öröksége minden jóérzésű miniszterelnöknek és örökös fennállásával arra figyelmeztessen, hogy így kell egy országot a jólétbe lökni! (A focistákat, meg a stadionépítő nem oligarchákat legalábbis.....- a szerző)
Mi a baj a Pisztolyos Tivadar Stadion fűthető műfüvét melegítő holnapkoveczi stílusban épült, olcsó kazánházzal? Mi a baj a Lecsútot átszelő kisvasúttal? (Hja, hogy két állomása is van? Egymástól ötven méterre és az egyik nem is az? Kit érdekel, csak a pénz folyjon!....- a szerző) Mi a baj lecsúti polgármesterrel, Hentes Lőrinccel? Bár mindenki ilyen szépen ívelő pályát tudhatna magának, mint Lőrinc! Hát ezen dolgozunk mi Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves barátaim, Abszurdisztánok! 
Nap, nap után azon dolgozunk, azon dolgozom, hogy felemeljük, felemeljem ezt az országot abból a posványból, melyet a kommunisták hagytak ránk! Azok az emberek, akik most azzal vádolnak bennünket, amit ők tettek! Azzal hogy eláruljuk, kiárusítjuk ezt az országot bagóért! Azzal, hogy a saját gyarapodásunkat szolgálja minden intézkedésünk!

Ez nem így van! Nem így van, mert én azt mondtam (És a vezér szúrós tekintete ismét végigpásztázza a beszéd meghallgatásán megjelent 'kiválóságokat'.) .... és nem így van, mert ennyi rang és pénz nincs is, mint amennyinek az ellopásával most vádolnak bennünket. 
Erre a vádak ellenére mégiscsak hazai kezekben maradó földek (....hazai, sógori, komai, jószomszédi, fiatal földügyi államtitkári, rokoni, kezekben maradó földek, tavak, kastélyok, erdők..... - a szerző), a hazai kezekben lévő kaszinók (Bécy Vajna, talán ismerős név Abszurdisztánban.... - a szerző), a hazai kezekben lévő sportélet, a hazai kezekben lévő gázkereskedelem (Ami durva haszonnal lépteti be az országba érkező földgázt. ... - a szerző), a hazai kezekben lévő cigaretta nagykereskedelem, a jól működő ügyészség, a jól működő rendőrség, és a jól működő bíróságok a válasz! 
Mi a baj a hazai kezekbe áramló Euro-milliárdokkal! Hiszen az ország minden vád ellenére működik, és köszöni, jól van!
Jól vannak a pedagógusok, az egyetemi oktatók sőt, jól vannak az általános-és középiskolások, a főiskolások, és az egyetemisták is! Jól vannak a nyugdíjasok, jól vannak a szociális ellátásban részesülő volt rendvédelmiek: - tűzoltók, mentők, rendőrök, bányászok, vegyipari dolgozók, vasutasok, rokkantak, akik ugyanazt az ellátást kapják mint azok, akik ezen ellátásért soha az ég világon semmit az asztalra le nem tettek! Na ők aztán kifejezetten jól vannak! (Mert ez az ország olyan jól van, hogy itt még ez is lehetséges. ....- a szerző) Jól vannak az egészségügyben dolgozók, ahogy jól vannak a tűzoltók, a mentők, a rendőrök, a katonák!
Jól van az oktatás, a közbiztonság és az egészségügy! Ez utóbbi meg még annál is jobban van, mint ahogy azt elképzelni tudnátok! Sokat dolgoztunk mi mindannyian azért, hogy ez most így legyen! A 2015-ös évben, mint azt megelőzően bármikor, amikor a mi pártunknak volt szerencséje vezetni ezt az országot, megtettünk szinte minden lehetségest azért, hogy most, itt állva, nyugodt lélekkel mondhassam: - ................ ma Abszurdisztánban a tőlünk kapott lehetőségekkel élve válthassa be minden család Dagadt László és Lakatos Ákos barátaim vízióit, hogy beteljesülhessék a női princípium!, hogy ideális környezetben sokasodhassék  végre minden abszurdisztáni család!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim, abszurdisztánok!
(Hosszú szünet, majd újfent jelentőségteljes, szinte kihívó szemkontaktus, ezúttal a vezér beszédét rögzítő kamerába. Ki van ez találva, hiszen a soha, semmilyen kormánnyal, országgyűléssel, állammal szerződésben nem álló Bubony Árpád megtervezte ennek az évértékelőnek is minden másodpercét jól.)
Ma Abszurdisztán történelmi időkben kénytelen helyt állni! Olyan kihívásoknak kell megfelelni, amilyeneket az előző kormányok a legdurvább rémálmaikban sem vizionálhattak korábban. Tagja vagyunk az Európa Uniónak és nehéz, nagyon nehéz úgy fikázni egy szövetséget, hogy közben onnan jön az a pénz, amiből ez az ország él, de mi megtesszük ezt is! Dagadt László barátomat kifejezetten kértem erre! Ja, hogy be van kapcsolva a mikrofonom most is?
Akkor ezt most -minden ellenkező híresztelés ellenére- nem én mondtam az imént. Világos? Szóval............................................ khmmmmm ........ööö.........izé! Hajrá Abszurdisztán! Hajrá abszurdisztánok!

(A döbbent nézősereg először csak másodpercekig hallgat. A csend olyan súlyos, hogy a miniszterelnök már-már kezdi kellemetlenül érezni magát, ám a következő másodpercben -a helyzetet huszárosan megoldva- vállait egy másodpercre hetykén fel húzza, majd a fejét jobbra-balra mozgatva csábos mosolyt dob híveinek, miközben bal szemöldöke ismét a homloka közepéig szalad fel. A hívek erre persze mindent elsöprő tapssal, pozitív és hálás bekiabálásokkal, transzparens-és zászlólengetéssel reagálnak és ez az eufória legalább tizenöt percig tart, hiszen a vezér 'csak' viccelt az imént és Bubony Árpi úgy is személyesen vágatja majd ki a felvétel utolsó tíz másodpercét.)

Hát nagyjából ilyen volt ez az év a távoli, nem is létező, csak általam elképzelt Abszurdisztánban. Mondjuk a miniszterelnök ejthetett volna kicsit több szót az egészségügyről. Remélem ezúttal is segíthettem (asszem' ebben az évben utoljára írva a blogomba) és kívánok mindnyájatoknak (ha már tegeződünk ugye :) )  egy sikeresebb, boldogabb új esztendőt! 

GRÉTI SZÜLETÉSÉRE!

Hello kedves olvasóm!

  Hát végre eljött az idő! Amikor ismét azt szeretném, "....hogy a világ lássa kincsemet..."!*  Ha te csak most, e sorok olvastán értesülsz e jó hírről, az sem baj, mert a legfontosabb (számomra), hogy értesülj! Az ember már csak ilyen. Vannak dolgok, melyekről mondjuk nem szeretünk beszélni és vannak olyan események, melyeket legszívesebben a Föld minden polgárának elmesélnénk! Nahát ez bizony pont egy ilyen esemény!

Történt, hogy már éppen cseperedni kezdett kisfiunk Keve, kinek világra jövetelét itt írtam meg, amikor Encike az én asszonykám, - aki egyébként a kisfiunk születésekor azt mondta, hogy most már ez így nagyon jól van (vagyis nem terveztünk még egy jövevényt) - mégis egy újabb gyermeken kezdte törni a fejét. 

Mondta így, meg mondta úgy és megvallom őszintén, jómagam nehezen álltam kötélnek lévén, nem én vagyok a környék legifjabb apukája, ám pont ez az érvem tört ketté önmagán, hiszen, ha belegondolsz: - minél tovább érvelek e gondolat mentén (ahogy megy az idő), úgy válik egyre értelmetlenebbé védekezésem, hisz egyikünk sem lesz fiatalabb. Hát belevágtunk.......................

 A kilenc hónap furcsamód oly gyorsan telt el, mintha csak néhány perc, jó esetleg néhány nap lett volna. Az Enci szólt, hogy "asszem' itt az idő", a szomszédaink egyben nagyon kedves barátaink - akik ekkor még csak a városban sem tartózkodtak -, Enikő hívószavára a családi rendezvényt is elhagyva -szinte hihetetlen- de pár perccel a telefonbeszélgetés után már kopogtattak az is ajtónkon. (Minicsoda, de tényleg, a mai napig sem értjük, hogy hogyan csinálták.) Ezután az egyik legjobb barátnő és az egyik legjobb barát már be is vették a lakást, hogy vigyázzanak az ekkor már alvó Kevére. 

 Így egyszer csak megint ott álltunk, szinte percre pontosan ugyanúgy, mint három és fél évvel ezelőtt Kevével, a kórház szülészetének "betegfelvételén" és már 'el is ragadta, be is szippantotta a rendszer' az Encót. Elő sem került sokáig......................

 Szerencsére az asszonyka másik legjobb barátnője nem sokkal később befutott, hogy aztán együtt csövezzük végig az éjszakát a 'váróban'. Volt röhögcse, beszélgetés, szelfizés amit akartok, elröppent az idő hajnali háromig, amikor is (kis fiaskó, de ez legyen a legnagyobb baj) az ismerős szülésznő, aki épp 'saját betegét' tolta az osztályra ránk kérdezett, hogy mivégre'. Csak így derült ki, hogy: 

JÁSZAI GRÉTA,
2015. december 07-én, 01:35 perckor

vált vadiúj Földlakóvá! 

 Vagyis: - megszületett! Ő és az Édesanyja is egészségesek, minden a maga sorában történt és hála Istennek most, amikor e bejegyzés készül az ilyenkor menetrend-szerűen érkező 'pocaktragédiákon' kívül nincs semmi baj.

  Mi férfiak szerintem az anyaság misztériumát soha az életben nem fogjuk tudni megérteni. Nem ismerjük a más állapotot, nem érezzük fejlődni magunkban azt az édes terhet. Nem tudjuk, hogy milyen, amikor belülről rúg bennünket meg a baba és azt meg aztán végképp nem tudjuk elképzelni, hogy a szüléssel járó fájdalom mekkora is lehet a valóságban. (Ráadásul tudom, hogy Gréta 'sokkal jobban fájt' Encikének, mint bármi a korábbi élete során.) Így ne járjon a szánk! Legyünk hálásak, amiért világra jöhettünk, és legyünk hálásak az anyának, aki vállalva e súlyos megpróbáltatásokkal is járó terhet, életet ad gyermekeinknek.

 Encike! Én nem tudom, hogy mit érzetél az elmúlt kilenc hónapban és azt még csak elképzelni sem tudom, hogy mit éreztél akkor, december hatodikán éjjel és hetedikén hajnalban! Csak halvány fogalmam van, vagy lehet a fájdalmaidról és gondolatban letérdelve ISMÉT örökre fejet hajtok előtted és az előtt, hogy egészségben kihordtad, majd életet adtál ezúttal Gréta-babának! Nagyon szépen köszönöm Drága Szerelmecském! És persze nagy-nagy hála és örök köszönet nektek is Era, Janó és Etike!

* (Shakespeare: 75. Szonett, Szabó Lőrinc fordításában)