A március 15. időjárásáról......és valami másról is talán.

Hello kedves olvasó!

Nekem ma reggel,  amikor -mi sem természetesebb, hogy- bizony feltűztem a kokárdámat, melynek színei jól harmonizálnak nemzeti öntudatommal, melynek formája még mindig jól formálja magyarságtudatom, és mely kokárda függetlenül attól amit a tv-ből hallhatsz immáron két évtized óta mégis pártsemleges, a következő gondolatok töltötték ki az agyamat:

Volt idő, amikor a március 15-ék nem ilyen 'borús' időben teltek. Még emlékszem, amikor gyermekkoromban erre a napra keltünk.

A reggel szinte mindig lázas készülődéssel telt és igen, még ott van az orromban a még szinte forró, frissen keményre vasalt hófehér ing illata is, amit -persze csak szigorúan a reggeli után, hogy a kakaó még véletlenül se folyjék rá- az én édesanyám adott rám.

Ezután a előkészületek csúcspontjaként, mindig magam tűztem fel a kokárdát ingem bal oldalára ügyelve arra is, hogy össze ne gyűrjem a szép inget. Nem feledem az érzést. Még most is kiráz a hideg, amikor felidézem, hogy mindez nekem mit jelentett akkor.

Ha meg akarnám fogalmazni, úgy azt mondanám: - az óvodás koromtól belém táplált és ezért mélyen belém ivódott nemzeti öntudat, a forradalom hőseinek -akkor- százharminc évvel később is kijáró tisztelete, a szabadságharc katonáiról való megemlékezés lehetősége -legyen az egy egyszerű gyalogos, vagy a seregek tábornoka- mindig örömmel és büszkeséggel töltött el.

Ünnepelni mentünk akkor. Ünnepelni magyarságunkat, ünnepelni a hősöket és ünnepelni a szabadságharc durva leverése ellenére is kivívott jogokat. Ünnepelni hazánk egy olyan időszakát mely sokat, ha nem a legtöbbet adta és adja a mai napig is a magyaroknak, nekünk.

Ma reggel, pontosan százhatvannyolc évvel a forradalom után is az egyik első dolgom volt feltűzni a kokárdámat. Feltűzni annak ellenére, hogy nem is oly rég óta az egyik párt szerint az csak az ő privilégiuma csupán, hiszen a másik párt csupa hazaárulókból áll és -szintén az egyik párt szerint- ez a másik párt nem tűzheti magára a szabadságharc e jelképét.
Feltűztem a kokárdámat annak ellenére, hogy tudom: - ma a magyar pártok nem egy helyen ünneplik a magyarság e diadalát, hanem ki, hol mondja majd el, hogy mitől is csak az ő ünnepe ez a mai nap, és hogy az a mocskos hazaárulókból álló bagázs (a másik párt), mitől vált, válik méltatlanná a kokárda viselésére.
Feltűztem annak ellenére, hogy tudom: - e jeles nap délutánján meg tüntetések tömkelege veszi majd kezdetét sokat látott kis hazánk fővárosában és -bár ne legyen így- még az is lehetséges, hogy vagy a tüntetők, vagy pedig az ebben a bejegyzésben már említett 'egyik párt', az amelyik -saját maga szerint- egyedül jogosult a kokárda viselésére, végül kimutatja majd a foga fehérjét.

Feltűztem! Mert nem a Fidesz-KDNP-től, nem az MSZP-től, nem a Jobbiktól, nem az LMP-től, nem a DK-tól, nem a Liberálisoktól és nem a fene sem tudja milyen szerveződéstől, gittegylettől lettem, s vagyok magyar, hanem mert MAGYARNAK SZÜLETTEM, ÍGY ÉS EZÉRT EZ AZ ÉN ÜNNEPEM! A te ünneped! Mindenki ünnepe ebben az országban, aki magyar! Mindenki ünnepe, aki megtanulta és ezért tudja és érzi az 1848-1849-es Forradalom és Szabadságharc szellemét!

Néhány éve visszatérő jelleggel, amolyan hagyományőrzésként is talán (lásd csak ezt a hetet, vagy akár csak a tegnapi napot) a napsütést borongós, vagy akár hóeséssel is járó időjárás váltja fel.
Kicsit olyan, mintha a regnáló hatalom intézné így, nehogy baj legyen. Persze tudom, ehhez még a 'hatalomnak' sincs elég hatalma, de az tény, hogy régen jobb volt. Az idő legalábbis. Pedig az alant látható képek tanúbizonysága szerint bizony rég, (és nem is oly rég) tényleg elég volt csak egy ing, egy zakó március tizenötödikén.

Feltűztem a kokárdát! És tudom, hogy a képeken látható 'fiatalember' egykor ugyanazt érezte amit mind a mai napig én érzek, amikor ezt teszem.
Üzenem hát az akkor szabadságvágyó, és ezért az egykori regnáló hatalommal huszonhét éve még durván szembeforduló 'fiatalembernek' -mert ő egy hős................volt akkor-, hogy legyen nagyon kedves ma is emlékezni az első fotón történtekre, nehogy a történelem megismételje önmagát. Ma különösen remélem, hogy segíthettem!

Sürgősségis várólista? Micsodaaaa....?

Hello kedves olvasó!

Ma reggel -ma hétfő van ugye- egy érdekes bejegyzést olvastam, melyben a sérült az ambulancián megjelenve harmadik órája arra várt, hogy ellássák. Erős volt a döbbenet, amikor  a harmadik óra végén az ellátóból kiszóló a nővérke azt kérdezte, hogy van-e még pénteki beteg, van-e valaki péntekről? A baleset tekintetében ugyan beiktattam némi önéletrajzi elemet, de amúgy ez a mondat ihlette mai írásomat. Íme:

Az autó ugyan jobbról jött, de mégsem én rontottam el, mivel a másik sofőrnek táblája volt. Nem is akármilyen, egy nagy kövér 'STOP' tábla! Minden esetre valami kimaradhatott neki, mert megállás nélkül hajtott abba a külterületi kereszteződésbe, melybe -szerencsétlenségemre- én érkeztem. Igaz, a védett útról. Olyan hetvennel mehettem, nem többel (lehet, hogy ezért talált telibe), de nem is az én sebességemen múlt ott bármi, mert a faszi egy Chevrolet Camarro-val 'érkezett', ami nem egy hat és fél kilós autó, asszem'. 

 Az, hogy jobbról jött (ha már jött), még szerencse is a szerencsétlenségben, mivel rajtam kívül a baleset pillanatában senki más nem tartózkodott az autómban, az viszont ezután komoly gondot okozott, hogy immár nem én vezettem a kocsimat, hanem a továbbiakban a fizika. A fizika meg fizika ha tetszik, ha nem, így Chevrolet mozgási energiája, a korábbi lendületem, az erejét vesztett motor súlya, valamint az autó sérülései okán nullára redukálódott fékhatás együtt megtettek mindent, hogy a szembe sávból, nagyjából kilencvennel érkezőt végül telibe vágjam. 

A Camarro-s csávó látszólag komoly sérülések nélkül ám annál dühösebben pattant ki az egyébként vadonatúj amerikai sportkocsi volánja mögül. Megvallom őszintén: - erősen csodálkoztam a dühén, miután az nem magára irányult az első néhány percben, hanem rám. 

Ám ez a könyörtelen és irgalmat nem ismerő oroszlán csupán néhány pillanat alatt vált egy szűkölő kutyává, amikor kiderült, hogy a mögöttem közlekedő autó egy jelzés nélküli, ám annál jobban 'bekamerázott' rendőrkocsi volt, amely -ha a motorja jár- mindent felvesz, ami előtte zajlik. Ennek tényére a kereszteződéshez így elsőként érkező rendőrök fel is hívták a 'kemény csávó' figyelmét, illetve arra is, hogy a baleset-helyszinelők kiérkezéséig nyugodtan üljön az autójuk hátsó ülésére.

 Amíg mindez lezajlott én csak a kocsimban üldögéltem, mert egyszer valahol olvastam, hogy nem szerencsés egy ilyen súlyos esetben túl sokat mozogni. Nem is állt szándékomban, amolyan 'ki tudja?' alapon, és bár nem éreztem komolyabb fájdalmat sem a lábaimban  sem a csípőm tájékán -mely részeimet egyébként nem is láttam rá a kidurranó, majd ölembe omló légzsákoktól- illetve különösebben rosszul sem voltam és az autóm sem égett, így -leszámítva a repülő üvegszilánkok, a görbülő kormány és a kinyíló légzsákok okozta vérző, ám felületi sérüléseimet- nyugodtan vártam a soromra, közben szándékosan gyakorolva a lassú ki-és belégzést és hallgattam a pillanatok alatt beálló súlyos és sötét csendet. (Valamiért a kocsimban a rádió is elhallgatott.)

 Ám sokáig nem volt lehetőségem ennek a furcsa nyugalomnak az 'élvezetére', mert hirtelen nagy nyüzsgés támadt ugyanott. Jött rengeteg rendőr, valamint a tűzoltóság és mentők is képviseltetni kezdték magukat. A zsaruk azzal kezdtek, hogy kiszállították a balesetet okozó faszit (aki már ekkor is csak árnyéka volt önmagának), majd jó közelről megmutatták annak a fiatal srácnak a csupa vér és a kocsijából félig kilógó hulláját, aki a velem szemben közlekedő autót vezette és pontosan akkor halt meg, amikor az autóink frontálisan ütköztek. Ezután már bilincset is kapott a 'kemény csávó'. Az én kálváriám itt kezdődött el.......

 A mentősök látva az egyébként erősen vérző fejemet engem rendkívül határozottan és gyorsan sokktalanítani kezdtek, miközben rém nyugodt hangon érdeklődtek a hogylétem, a nevem, a lakcímem, az aktuális dátum és idő felől. (Nem tudtam, hogy minden mentős ilyen kíváncsi-e, de később mondták, hogy valószínűleg igen, miután nem a konkrét válaszokat akarták megtudni, hanem a válaszok útján azt, hogy a fejsérülésem ellenére térben és időben orientált vagyok-e.) Az voltam.

 Mindezek -és az enyhe tiltakozásom- ellenére végül mégis bezsúpoltak abba a nagy, szép sárga autóba és én már folytathattam is az utam az eredeti uticélom felé, azzal a különbséggel, hogy nem az író-olvasó találkozó helyszínére, hanem a város lepattant kórházának SBO-jára (a Sürgősségi Betegellátó Osztályra) szállítottak.Eddig -mint aktív járulékfizető- mindennel tökéletesen elégedett voltam.

 A kórházba olyan déli tizenkettő előtt néhány perccel érkeztünk. Az első döbbenet akkor ért, amikor a mentő 'kirakott' ott. Az SBO-n ugyanis nem volt az égvilágon senki. Leültettek a székekre nem hagyhattak ott (és nem is hagytak ott), hanem velem együtt gyönyörűen kivárták azt a háromnegyed órát, amíg az SBO-s nővér visszajött a belgyógyászatról, ahol be kellett segítenie az ott szolgálatban lévő kollégájának, hogy együtt kioszthassák az osztály százhatvan betegének az ebédet.

 Amúgy biztosan szarul nézhettem ki a csupavér fejemmel, karjaimmal, meg ruhámmal, mert közben elkezdtek tőlem elhúzódni az addig engem megrettenve bámuló SBO betegek, akik közül -mint megtudtam- az egyik idős hölgy agyvérzés gyanújával reggel óta várakozott.

 Másodszor azon lepődtem meg, amikor befutottak a rendőrök. Ők egy fickót hoztak bilincsben és már mentek is befelé az ajtón. Kifelé jövet ismertem fel a megvasalt férfiban a balesetem okozóját és, bár kicsit mérges voltam, hogy előttem jutott be, azt mégis jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy a faszi által szorongatott papírok közt a legfelső az ő őrizetbevételi határozata volt. Gondoltam is: - én estére otthon vagyok, de ez a fasz nem, mert ha a dolgok jól mennek, akkor ő már a börtikében hajthatja álomra fejét. 

 További egy órás várakozás után -ez már csendes magányban telt, mert a nővér nagy kegyesen elengedte a mentősöket és a nénit is beszólították-, egy újabb mentő futott be, egy nálam súlyosabb kinézetű nőt hozva, akiről kiderült, hogy egy emeletes házból vetette ki magát, de -egyelőre- túlélte. Utána egy erős ötvenes férfi jött, nagyon jól szabott öltönyben, a kezén aranyórával. 

Megvetően rámnézett, majd bekopogott. (Csak tudnám, hogy valaki, aki éppen szabálytalan előnyhöz akar jutni, előtte vajon miért viselkedik így? Mert ezek amúgy mindig így viselkednek, ezt már megfigyeltem.) 

 Amikor kinyitották neki az ajtót, ő elpanaszolta a nővérnek, hogy harmadik napja valamitől erősen viszket a bal füle fölött és írna-e fel valamit neki a doki!!!! Hát döbbenet! Az a doki, aki amúgy -ezt is a nővértől tudtam meg- olyan ötven órája van szolgálatban és épp próbálja életben tartani (stabilizálni, milyen jó szó) az öngyilkos csajszit. De kénytelen volt -ha csak egyetlen percre is- foglalkozni a 'jólöltözöttel', mert az meg a kórházat finanszírozó alapítvány kuratóriumának elnöke és egyben a kórház gazdasági igazgatója is volt. (Nyilván nem véletlenül tűnt gazdagnak.)

Aztán egy kislány hoztak, orrában egy fél plüss jegesmedvével, utána egy másik nénikét, akinek sikerült úgy elesnie, hogy eltörte a nyakát, de valahogy ő is túlélte, végül egy fiatal srác érkezett, őt a 'barátja' támogatta. Valószínűleg sok vért veszthetett, mert a rajta lévő világos farmer a feneke környékén merő adta egy vér volt. (Mint kiderült, szexuális játék közben -melynek során a másik férfi egy sörösüveget helyezett az ánuszába -hű de szépen fogalmaztam meg!- ez a hülye hátrabotlott, az üveg meg eltörött.)

Közben volt műszakváltás, -legalább is a biztonsági őrök már mások voltak, mint dél után néhány perccel- és a délelőtti napsugarat is régen felváltotta a tiszta égbolton ragyogó csillagok fénye. 

Ezt amúgy onnan tudom, hogy a szerencsére időközben beszáradt kötéseimmel úgy tudtam kibotorkálni a kórház elé rágyújtani, hogy negyedik alkalom után már nem hagytam magam után vércsíkot úgy, mint az ezt megelőző három esetben. (A takarítónő majdnem felnyársalt a szemével.)

Éjfél lett. A kórház is elcsendesedett lassan. A büfé, ahol este hat óra felé vettem néhány ócska szendvicset és ahol a büfésnő nem engedett leülni az egyik asztalhoz sem, nehogy összevérezzem a berendezésül szolgáló ezeréves 'koloniál' kerti műanyag székeket, már régen bezárt, így egy nyomorult ásványvizet sem tudtam vásárolni magamnak. (Nem csodálkoztam volna, ha a takarítónő 'nyomott volna fel' a büfésnél.)

 Miután arra meg végképp nem voltam hajlandó rávenni magam, hogy a százméteresnek tűnő folyosó végén található kórházi WC csapjából igyak, hát becsengettem az SBO-ra. De már nem az ellátásom reményében, csupán egy pohár vizet szerettem volna kérni. A harmadik csengetésre nyitott ajtót -megdöbbenésemre- ugyanaz a nővér, aki kora délután ugyanoda 'felvett'. Halál álmos fejjel rám nézett, majd, miután az alvásból tisztult egy kicsit a tudata, riadt tekintettel mért végig, mert rájött, hogy rám bizony durván rám feledkezett. Olyan tíz-tizenöt órára. Nagyon szépen kértem tőle egy pohár vizet...................................és nem tudtam rá haragudni. Rá legalábbis nem. Remélem segíthettem.

Liberális gyermeknevelés? Marhaság...................

Hello kedves olvasó!

A ma reggel végzett 'lapszemlém' -bár ez inkább a hírmorzsák áttekintése- ismét egy komoly gyöngyszem felbukkanását eredményezte. Azt gondolom, hogy ebben a kesze-kusza és olykor nagyon mocskos világban kell lennie olyan fix pontoknak, melyekbe szükség esetén az ember belekapaszkodhat. Kellenek iránymutató támpontok és ez az írás pontosan egy ilyen 'világítótorony' abban a súlyos sötétségben, mely oly jellemző egyébként napjainkra. Ennek megfelelően -azon túl, hogy a blog küllemére igazítva szerkesztettem-, szeretném változtatás és további kommentár nélkül közreadni a cikket. Annyit előrebocsátanék, hogy minden egyes szavával egyetértek. Íme:

"...A liberális nevelés megbukott!

Ez tény! Minden szakember egyetért ezzel, bár nem kell szaktudás ahhoz, hogy mi is lássuk a boltban, az utcán, az oviban, iskolában, hogy egyre több a „hisztis” gyerkőc. Miért? Mert, ha egy gyerkőc életében nincsenek szabályok, nincs rendszer és főleg következetesség, akkor jön a „hiszti”!
Éppen nem azt a zoknit akarja felvenni, nem abból a bögréből szeretne inni, nem akar még lefeküdni, nem akar összepakolni.

Nagy hiba és önbecsapás, hogy amikor a gyerkőc nem fogad szót, irányíthatatlan, goromba a környezetével, azt mondjuk: „csak gyerek”! Pedig nem!

Ennél sokkal többre képes a gyermeked! Hidd el!

Többre képes, ha megtanítod a tiszteletre, a fegyelemre, az önuralomra. Legyintesz, amikor nem tud végigülni egy közös vacsorát. De, ha elviszed egy moziba, akkor végigüli az előadást. Hát akkor miért nem képes végigülni a vacsorát? A válaszom egyszerű: - mert nem tanítottad meg rá!

Hiszen hogyan tanulta meg a fogmosást, az öltözködést, az evőeszközzel való evést? Megtanítottad! És rengetegszer gyakoroltad vele. Nem így született! Gyermek nem születik rossznak, szófogadatlannak, „hisztisnek”! Minden, amit tesz, amivé válik az a mi munkánk gyümölcse vagy munkánk hiánya! Fájdalmas, amit most olvasol? Igen! De így igaz? Igen! És a lelked mélyén ezt Te is tudod. Hiszen ezért vannak kétségeid, hogy jól csinálod-e?

Tudom Kedves Szülők!

Én vagyok a szószólója annak, hogy a 21. században bizony másképpen kell élnünk és gyermeket nevelnünk. Nem akarom visszahozni a poroszos nevelési elveket. A világ megváltozott, fejlődött és fejlődik nap, mint nap, rohamléptekkel.
De 21. század ide vagy oda, a türelmet és a fegyelmet minden gyerkőcnek meg kell tanulnia! És nem máshol, mint otthon, a szüleitől! Nincs könnyebb út! Ha nem vagy határozott és következetes a gyermeknevelésben, akkor a gyerkőc irányít téged, irányítja a családot! Soha ne feledjük, hogy mi a szülő feladata?
Hogy a gyerkőcök határozott, magabiztos felnőtté váljanak. Ehhez pedig az első lépcső a fegyelem és ezen belül is az önfegyelem megtanulása.
Itt a hangsúly a megtanuláson van. Gyermek nem születik úgy, hogy van vagy nincs önfegyelme. Ezt meg kell tanulnia, vagyis meg kell tanítani neki!
Ehelyett a mai gyerkőcök követelőznek, terrorizálják környezetüket, mert a szülő képtelen nemet mondani akkor, amikor a legfontosabb lenne! Ahhoz, hogy egy gyermekben egészséges énfejlődés menjen végbe, meg kell tanulnia, hogy hol vannak a határok és mik ezek a határok. Különben kontrollhiányban, önállótlanságban fognak szenvedni. Állandóvá válik a frusztráció, melynek következménye az agresszió vagy éppen a szorongás.

Így a végére szeretnék egy örömhírt is megosztani veletek!
Soha nincs késő elkezdeni a következetes, fegyelemre való nevelést. Az igaz, hogy minél később kezded, annál több munka van vele, de megéri! Mert a gyermeknevelés egy hosszú távú és életünk legnagyobb és legfontosabb projektje. Hát bánjunk vele ehhez méltóan. Én bízom Bennetek!

Üdvözlettel: Gyerkőcökkel Suttogó..." 

(forrás Gyerkőcökkel Suttogó)

Egyszerűen nem tudok mit mondani................

Hello kedves olvasó!

Mint ahogy azt nyilván te is tudod, időnként kicsit 'lapszemlézek'. Amikor találok egy-egy 'gyöngyszemet', általában szerkesztem, vagy a témát a saját szavaimmal mesélem el, esetleg csak (mint most is), természetesen a forrás megjelölésével egyszerűen csak átemelem a cikket, de minden esetben magam is kommentálom az észlelt életeseményt. Most viszont másképpen lesz, mert ez az a cikk, amihez egyáltalán nem tudok mit hozzáfűzni. ÉS NEM IS AKAROK.  Ime:

"...Anders Behring Breivik azért perelte be a norvég államot, mert rosszul érezte magát a börtönben, ahová a 77 emberélet követelő 2011-es mészárlás miatt huszonegy évre zárták be. A tömeggyilkos főleg azt sérelmezte, hogy semmilyen lehetősége sincs az önkifejezésre, és nagyon egyedül érzi magát.

Fotó: Heiko Junge / AFP

A Local helyi kiadása szerint a tárgyalást a Skien börtön tornatermében fogják tartani, ami ezzel Norvégia történelmének legbiztonságosabb tárgyalótermévé válhat. A bíróság a biztonsági aggályok miatt döntött a szigorúan őrzött létesítmény mellett, ahol Breivik tölti a büntetését, és úgy érzi, hogy sárba tiporják emberi jogait.

A gyilkosnak egyebek mellett a következő kifogásai voltak:

• jó ideje elkülönítik rabtársaitól
• semmilyen módja nincs az önkifejezésre
• egyfolytában csak megmotozzák, és bilincsbe verik
• kevés a vaj és langyos a kávé
• Playstation 3 helyett csak Playstation 2-vel tud játszani

Olvasni is szörnyű, nem!?

A börtönben még soha nem rendeltek el annyira szigorú biztonsági intézkedéseket, mint a március 15-én kezdődő, négy napos tárgyalás miatt. Breivik monológját valószínűleg nem is fogják adásba engedni, mivel a hatóságok attól tartanak, hogy a lehetőséggel élve kódolt üzenetekkel próbálná traktálni az embereket. (forrás: velvet.hu/heszinelo )

MOSOLYMANÓ - Már megint elérkezett............

Hello kedves olvasó!

Néhány perccel ezelőtt fejeztem be ezt az írást -facebook-posztként- a közösségi oldalon. Azonban közben szinte ugyanabban az időben feltámadt bennem az igény, hogy ezt a mai 2016. február 19-i bejegyzést, láthassák mások is! Az igény arra, hogy mindenki láthassa! Talán azért, hogy méltó módon emlékezhessek rá és mert, ha valaki, akkor Dominik ezt megérdemli.

Már megint elérkezett egy tizenkilencedike. Érdekes, de valahogy az ember az adott naptári hónap eme napján -ami egyébként sok szempontból pontosan ugyan olyan nap, mint az összes többi, melyekben hajnalban kelsz, rohansz, melózol, intézed a kisebb-nagyobb gondjaidat, hivatali, vagy épp banki ügyeidet, kapcsolatot tartasz ismerősökkel, barátokkal és (ha rendben mennek a dolgok) a családoddal, gyermekeiddel, aztán fekszel és kelsz megint- ám, valahogy mégis más!

Más, mert közben meg az agyamba égett ennek a napnak minden érzése, illata, minden vívódása és fájdalma, minden történése és gondolata. Más, mert ez a nap tanított meg arra, hogy az ember a gyermekeivel nem tölthet el elég időt, hogy az ember -és ez még most sem tökéletes és még most sem mindig sikerül- türelmesebb kell, hogy legyen mint 'azelőtt' volt, más, mert ennek a napnak a legfontosabb történése arra ösztökél, hogy időt, türelmet, és a szívemben nyugalmat keressek, ha a gyermekeimről van szó!
Arra tanít, hogy a keresés önmagában nem elég! Arra tanít, hogy meg is találjam mindezt az életem minden egyes napjában, percében.

A minap, talán tegnap este -korsajátosság- a kisfiam, aki áprilisban lesz immáron négy éves, valami értékelhetetlen apróságon 'kiverte a balhét', hisztizett, ahogy szoktuk mondani.
Nem mondom, hogy az ilyen helyzetekre mindig egyformán reagálok, olykor valóban elszakad nálam is a cérna. Ám tegnap este, miután nagyon halkan rászóltam a kisfiamra ezért, ő azt mondta: - "...ne kiabálj velem apa...".
Ekkor én felhívtam rá a figyelmét, hogy nem is tettem így, mindezt még mindig halkan, ugyanakkor ismét megkértem -itt is nagyon halkan-, hogy hagyja a hisztit abba.
Látnotok kellett volna, ahogy a felismeréstől kikerekedtek azok az apró kisírt szemek, hogy "....no nézd csak...", apa tényleg nem kiabált, még csak hangosan sem szólt. És e taktika működhet, mert utána úgy tűnt el a kisfiam előző hangulata, mintha elvágták volna.
Őszinte leszek: - komoly önuralmat igényel ez a részemről, -szerintem minden szülő részéről is- de nincs mese, gyakorolni kell a fegyelmezésnek azt a formáját, melyben a szülő (aki bizony felelős azért, ahogyan a gyermeke viselkedik) nem ordítva reagál, nem veszekszik mindenért, nem akarja bekorlátozni gyermekét mindig, minden körülmények között.

Tanulom ezt a folyamatot, egyfolytában figyelmeztetem magam, és igyekszem a környezetem 'liberálisabb' tagjainak a véleményét is figyelembe venni, amikor gyermeket nevelek. Ez a 'feladat' nem könnyű még úgy sem, ha az embernek van már felnőtt, nagy kamasz, négyéves, és egy két hónapos gyermeke is.

 

De! Él ebben a világban egy család, és élt e világon egy kisfiú, akik hatalmas harcot vívtak a lehető legnagyobb ellenséggel, a halálos kórral, a gyermekrákkal!
Csatát csatára nyerve sajnos végül elveszítették ezt a háborút, ám eközben tízezrek szemét nyitották fel, hogy mi szülők mit sem számítunk, amikor a gyermekünk beteg, megmutatták hogyan kell élni nap, mint nap a halál árnyékában, megmutatták, hogy mit tegyünk, hogy ebből a legféltettebb kincseink a lehető legkevesebbet érezzék!

Dominik élni-akarásával, életigenlésével, azzal a földöntúli boldogsággal élte meg élete legutolsó hónapjait, amellyel csak egy három éves gyermek képes megélni a mindennapokat. A betegségét mindig megelőzve, maga mögött hagyva volt képes megörvendeztetni mindenkit őszinte érdeklődésű, átható, vidám tekintetével, és mindig ragyogó angyali mosolyával.

Ő így küzdött és ez példa kell hogy legyen mindannyiunk számára, ahogy Szülei önfeláldozó helytállása és az őket segítő emberek hatalmas összefogása is, hiszen 'munkálkodásuk' nélkül nem történhetett volna meg az az apró csoda sem, hogy Dominik bizony kitűnő életminőségben élve élte túl a saját halálát, pontosan három hónappal. Az orvosok legalább is így vélekedtek az utolsó napokban készült CT-k alapján.

Figyeljünk hát oda gyermekeinkre! Segítsük, terelgessük, tanítsuk, óvjuk szeressük őket, ahogy csak tudjuk, ahogy csak erőnkből telik! Töltsünk velük elég időt, hiszen egyrészt egyikünk sem tudhatja mit hoz a holnap, másrészt nem baj, ha tisztességes, becsületes, szeretetreméltó felnőtt válik végül belőlük.

Mert mindez kizárólag rajtunk, szülőkön múlik és mert erre tanított és tanít bennünket Dominik, Rita, Józsi és a kis Viola története! Remélem segíthettem.

Használati útmutató plázamacskákhoz.

Hello kedves olvasó!

A minap ment a polémia az egyik zárt Facebook-csoportban (melynek tagja vagyok) arról, hogy mi hat a nőre. Persze nem az átlagos -kedves és szép, családszerető és összetartó, anyaként is kiválóan helyt álló- nőről, hanem azokról a 'hölgyekről' folyt a csevej, akik a gazdag pasik felszedésében látják a karrier, a 'feljutás' lehetőségét. (Merthogy ugye fel kell jutni, semmi kétség. Az ő fejeikben legalább is ez a 'karrier' szinonimája.) Jómagam, szintén belegondoltam a 'vajnatimi-effektusba' és így 'jött ki' belőlem:

 Ezt most elképzeltem: - "...Este kellett mennem a randira. A puccos belvárosi étteremben egy vacsora került annyiba mint a havi fizetésem. Szerencsére a tulajdonosa általános iskolás osztálytársam, és -ritka szerencse- megmaradt a barátság, pedig az a suli már nagyon régen volt. Gondoltam szaván fogom a Gézát, aki egyszer tett egy olyan felelőtlen kijelentést, hogy hozzá bármikor megyek, az nekem ingyen van. 

 Persze nem vagyok hülye, soha életemben nem éltem vissza az ilyen helyzetekkel (így még egyszer sem jártam nála) és most is felhívtam őt, hogy áll-e még az ígérete. Géza röhögve válaszolt, hogy hát persze, ne legyek már marha, menjek végre el hozzá. Hát mentem...................

 Aznap kicsit hamarabb, délután háromkor végeztem a munkahelyemen a város ipari parkjában kialakított autókozmetikában, ahol alkalmazottként dolgozom. Újabb véletlen: - éppen a Géza kocsiját kellett kitakarítanom (és persze én 'álltam' a takarítás költségeit: - valamit valamiért) így dupla szerencse, hogy Géza egy hónapos óriási fekete Mercedes-ét én vittem vissza neki az étteremhez. 
 Az érettségizős öltönyömet a múlt hónapban váltottam le egy újjal, mivel a nagymamám temetésén mégsem jelenhettem meg abban a világoskék színű, kétsoros, bokalengős nadrággal megáldott darabban, ami korábban mint öltöny szolgált, az elmúlt tizenöt évben. Csak egy színes nyakkendő kellett a fekete helyett, de azt meg 600.-Ft-ért vettem hazafelé a kínaiban. 

 Hát látnotok kellett volna a csaj arcát, amikor a házuk előtt az esti szürkületben megjelentem a fényesre polírozott Mergával, új öltönyben, kiborotválkozva. (Arra külön ügyeltem, hogy a körmeim alól tökéletesen eltávolítsam a koszt.) Magamban már akkor majd' beszartam a röhögéstől, amikor a csajnak az arcán látszott, hogy hogy nedvesedik át a bugyija. De ez semmi sem volt ahhoz képest, amikor megálltunk az étterem előtt, ahol természetesen maga Géza fogadott bennünket, bemutatkozva a csajnak, miszerint ő a tulajdonos és megkérdezte, hogy leparkolhat-e a kocsival.  

 Nagyvonalú mozdulattal, bár szépen megköszönve nyújtottam át az autó indító valamijét (a franc sem tudja ezeknél a drága kocsiknál minek hívják.) Géza tekintete mindent elárult, de kellően palástolta az érzelmeit, inkább kicsit meghajolt előttünk, mielőtt arrébb állt volna a saját kocsijával. (Gondolom, így kerülte el, hogy idő előtt beleröhögjön a 'szituációba'.)

 A kiszolgálás és a vacsora minden elképzelésemet felülmúlta. Még annak ellenére is, hogy tudtam, Géza szólt az alkalmazottainak a prominens vendégekről. Utólag mesélte el, hogy azt adta be a munkatársainak, hogy a csajjal étterem-kritikusok vagyunk. A százezer forintot kissé meghaladó számlát valóban a ház állta, de Géza barátom -hogy adjon a helyzetnek még egy kis pikantériát- úgy intézte, hogy a számla egy kis elegáns bőr borítású mappában azért rövid időre az asztalra kerüljön, hátha  a macska belenéz. Hát persze, hogy belenézett. 

 A nőstény az egyik ámulatból a másikba esett. Már a házuk előtt olyan stílust vett fel, amitől normális esetben hányok és úgy nézett ki, hogy tönkreverte volna a Miss Plázacica Universe teljes mezőnyét. Amitől amúgy szintén hányok. Olyan nyálas volt, hogy azt hittem ott, az étteremben 'lerendez', legalább egyszer. Háromszor 'rendezett le', egyszer a mosdóban, egyszer az étterem belső udvarán, amibe Géza egy kis parkot álmodott és egyszer az asztal alatt. Ha azt mondom, hogy nem bírt magával annyira bejöttek neki a külsőségek, hát nem esek túlzásba.

 De igazából nem is erre voltam kíváncsi. Sokkal inkább arra az arcra, amit majd akkor vág, amikor vége a vacsorának. Nos, megkaptam azt is: - amikor a döbbenet kihúzta a kisszéket, majd kiült az arcára az étteremhez közeli BKK villamosmegállóban, hát az megfizethetetlen volt..." 

Eddig az írás, ami komoly beszélgetést és sok nevetést 'hozott', egy viszont bizonyos: - tényleg van ilyen és nem volt túlzás 'vajnatimi-effektusnak' elneveznem azt. Remélem segíthettem.

Apaságom 71. napján....

Hello kedves olvasó!

Ma egy még számomra is ritkaságszámba menő, fantasztikus jelenségről szeretnék értekezni veled. Az egyik 'legkedvesebb barátom' mesélte el ezt a történetet nekem is, ha nem ő mondja, magam sem hiszem el.   

Íme a sztori:

"....Történt, a legújabb keletű apaságom hetvenegyedik napjának délutánján, hogy a feleségem megkért, ugyan nézzem már meg az alig két hónapos kislányunk bugyóját, hogy ott 'mik is a hírek'.  Hozzáteszem, hogy miközben megkért, egyúttal az aggodalmának is hangot adott, miszerint szegény pici lány szinte egész nap nem mutatott hajlandóságot arra, hogy.........őőőő..........izé...........hogy is mondjam csak, hát ...................... kakiljon.

 Nosza -gondolván- mit nekem gyakorló apukának egy tisztába-tétel főleg úgy, 'nagy dolgokra' nem kell számítanom, belekezdtem a művelet végrehajtásába. A pelenka kibontásakor izgő-mozgó kislányunk láthatóan jobb kedvre derült, mert a kezei és a lábai kissé lassabban kezdtek mozogni. Én legalább is így véltem először, akkor még nem tudván, hogy nem a megnyugvás, hanem a roppant koncentráció első jeleit láttam.

 Ezután -természetesen csodás apai kezeim által- a pelus, mint valami túlérett rózsa úgy nyílott ki, feltárva szigorú valóságot: - itt bizony mégiscsak van egy kis 'fennforgás', némi -na nem túl sok- csecsemőkaki képében. "Pffff.....mi ez nekem!" - gondoltam, és hozzáfogtam, hogy azonnal mentesítsem e szörnyűséges szennyeződéstől picinyke lánykám fenekét. Semmi különös dolog nem történt, a lányka némán tűrt, én pedig tettem a dolgom. A szokásos két darab törlőkendő elhasználódását követően kislányom alsó fertálya kezdett a 'makulátlan' szó szinonimájává válni. 

 Már-már arra készültem, hogy finom krémekkel illessem ezen érzékeny testrészt, így jobb kezem mutatóujját -természetesen jó alaposan- csodaszerekkel bekenve közelítettem az inkriminált nyíláshoz, amikor halk, de határozott hangra lettem figyelmes.

 Nos, ha illedelmes akarok maradni, akkor azt mondom: - a kislányunknak szellenteni támadt kedve. Nem kicsit, nagyon, ám a rettentő szagot leszámítva nem történt nagyobb baj. Ekkor még.

 Azonban innentől a feleségemnek se kellett több, mert a szagok által kiváltott reakcióim (melyek kissé erősebbek közvetlenül étkezés után ugye) nyilván az arcomon is látszhattak, mivel anyuka -látva kezdődő szenvedésemet- hangosan nevetni kezdett. Ám, ha konkretizálni szeretném a 'vihar előtti csend' fogalmát, úgy ezt a helyzetet választanám magyarázó példának, ugyanis a finom kis szellentést valami olyan jelenség követte, melyet már az én sokat tapasztalt gyomrom is csak nehezen vett be.

 A helyzet a következő: - (és ezt most legjobb, ha úgy képzeled el, mintha néhai Knézy Jenő, a maga temperamentumos orgánumán egy teniszmérkőzést közvetítene) - a kis hölgy fekszik a pelenkázón. Apuka épp csak végzett a rendkívül fiatal egyed megtisztításával, még az előző -részben babakaksival szennyezett- pelenka hever a gyermek alatt, benne két törlőkendő. Apuka a bal kezével fogja össze a kicsiny leánygyermek két lábát, míg a másik kezét már jócskán bekrémezte gondolván: - gondoskodik a bababőr védelméről, amikor a fiatal egyed -nyilván az ár-érték arányokon, valamint a költséghatékonyságon töprengve- a létező legszélesebb mosollyal az arcán úgy dönt, hogy kiad még ezt-azt magából.

 Apuka persze nem rest, azonnal reagál, jobb kezének maradék ujjaival (a több már krémes) törlőkendőért nyúl, ügyetlenségében kiránt az adagolódobozból olyan másfél kilométernyit, és elkezdi felfogni a szintén krémes állagú, ám zöldes színű, és -mondjuk ki- hihetetlenül büdös 'valamit', ami úgy dől a gyermek fenekéből, mintha valaki rálépett volna a hasára egy acélbetétes bakanccsal. Anyuka már fékezhetetlenül röhög.

 Apuka, erős hányingerrel küszködve, szemében könnyekkel, arcán korábban nem tapasztalt döbbenettel, ám mégis diadalittasan megoldja ezt is, hiszen a kakifolyam megáll, a mennyiséget még elbírja az időközben erősen használttá vált pelus, és a gyermek háta sem túl szaros, a feladat megoldható ruhacsere nélkül!

 Anyuka közben magán erőt véve, az erős nevetéstől kipirultan visszatér, még épp időben, hogy a saját szemeivel láthassa, amint a kaki újult erővel -megállíthatatlan lávafolyamként- tör elő ismét a nagyon fiatal nőstény egyedből. A kis hölgy ezúttal  azonban nem éri be ennyivel, ugyanis a folyamot időnként újabb szellentésekkel megtörve kezdi beteríteni a mostanra szó szerint ronggyá ázott pelenkát. 

 Anyuka és a nagyobbik (négy éves forma) fiúgyermek egymást támogatva, immár sírva röhögnek az előszobában -saját jól felfogott érdekükben jó messzire az események 'fő sodrától'-, miközben a pelenka foszlani kezd.

 Apuka, hangjában most már valódi kétségbeeséssel kiált segítségért, ám kérése természetesen süket fülekre talál, hiszen anyuka épp az előszoba szőnyegén fetreng, miközben minősíthetetlenül és sírva röfög (mert ezt már a legnagyobb jóindulattal sem lehet röhögésnek nevezni), a kisfiú pedig a kanapén akar elhalálozni. Természetesen maga is a nevetés nevű betegségben szenved.

 Apuka azonban nem adja fel! Nincs az az isten! Az egyre bűzösebb folyam megállíthatatlan, apuka valamilyen zárószerkezet felhelyezésén kezd el gondolkodni, eközben már régen elfogyasztotta a korábban csak felindultságában kirántott másfél kilométer törlőkendőt és újabbakat vesz elő, a pelenka pedig időközben egy foszladozó mini szarmedencévé válik, amely a gyermek lábainak mozgásától mozogni, a 'folyadék' pedig hullámzani kezd. Félő, hogy a gátak már nem bírják sokáig, a nagyon fiatal leányka egyre szélesedő mosolya pedig sok jót nem ígér.

 Ám ekkor, valamilyen csoda folytán a pirinyó hölgy felhagy korábbi tevékenységével és arcán elégedett kifejezéssel sóhajt egy nagyot. Épp időben. Apuka ugyanis már épp vért kezd izzadni a pórusain át, valamint ezzel egy időben már a mája kihányásán gondolkodik. 

 Mindenütt szar és szenvedés. A törlőkendős doboz romhalmazzá vált, a korábban szépen felhalmozott tiszta pelenkák oszlopa felborulva, a popsikrémes tubus apuka tenyerébe ürült, a korábbi -még mindig nyitott- pelenka (a mini szarmedence), a babától immár biztonságos távolságban, csendben bűzölgött. Apuka egy kezdődő hátsófali infarktus első jeleit észlelte magán, anyuka pedig, halk vinnyogásszerű hangokat hallatva (már csak ennyire tellett tőle úgy elfáradt a röhögéstől), könnyeit törölgetve még mindig az előszoba szőnyegén feküdt.  
A csatatérré vált pelenkázó kellős közepén azonban egy frissen tisztába tett és felöltöztetett, fantasztikus illatú, két hónapos leányka mosolygott és a boldogságtól átszellemült tekintetét a hős apukára (a faszt), a pelenkázó fölé szögezett csillogó papírdíszekre szegezve várta, hogy a még mindig hányással küszködő apukája a díszekre fújva mozgásba hozza azokat. ...."

 Mint már mondottam volt, mindez 'természetesen' NEM VELEM történt meg tegnap, az egész a fantáziám szüleménye. Remélem, ha másban nem is hát abban, hogy röhögtél ma délelőtt egy jót, ezúttal is segíthettem.

Néhány hét múlva.......

A terrorizmus ellen hozott Alaptörvény-módosítás hatályba lépésének napján a kórház elé beguruló mentő megszólalásig hasonlított azokhoz a VW-khez, amiket manapság az OMSZ használ. Nem volt rajta az RR-s rendszámon kívül semmi furcsa, de azt meg ki nézi. 

A személyzetnek csak annyit mondtak, hogy egy új diagnózis felállítása után átfogóbb kezelési stratégiára lesz szükség, ezért az Állami Egészségügyi Központba szállítják a beteget.

Az osztályvezető főorvos, akit harminc éves barátság kötött egyébként is a beteghez, szinte tajtékzott, amikor megtudta, hogy mi történt. Különösen azért, mert valakik az ő tájékoztatása nélkül, az ő feje felett hoztak egy olyan döntést, amely komoly kihatással lehet a beteg aktuális állapotára, és akár jelentős állapotromlással is járhat a szállítás. 

Amikor kissé lehiggadt, a vizitet is félbeszakítva azonnal az irodájába ment és hívta az ÁEK megfelelő osztályát, de az igazi döbbenet csak azután érte, ahogy beszélt a másik kórházzal, ugyanis a beteget oda fel nem vették, ott egyik osztályon sem tartózkodik - mondták. Gálvölgyit a kórházból vitték el.

Kern András sem járt jobban, mert őt meg autó vitte (volna) legújabb filmje díszbemutatójára, de valahogy a filmgyár vadonatúj, direkt erre az alkalomra csillogóra polírozott Audi A8-asa oda sem ért. Viszont otthonában még felvette az író-rendezőt. A filmgyár még aznap este bejelentést tett a kerületi rendőrségen a művész eltűnése tárgyában, de ez ügyben még csak jegyzőkönyvet sem vettek fel, csak a kocsi eltűnése okán. 

Azonban sokáig nem kellett körözni az autót, mert azt a Kőbánya-Kispest Pályaudvar külső területén, a hajnali nap első sugaraival együtt előkerülő csövesek találták meg, majd szóltak a rendőröknek.

Minden egyéb esetben nem tettek volna ilyet, hiszen kellően hívogató volt a tárva-nyitva hagyott luxuskocsi beige bőr belseje, csak az volt a baj, hogy a gyújtáskapcsolóban hagyott kulcson kívül ott volt még a filmgyár alkalmazásában álló sofőr hullája is a hátsó ülésen. Kern meg sehol........

Ceglédi Zoltán kutyasétáltatás közben tűnt el, míg Jáksó -szinte már jó szokása szerint- enyhe autóbalesetet szenvedett a Körúton, és a kocsijának ütköző autóból kiszálló marcona legények egyszerűen csak visszanyomták a terepjárójába és elhajtottak vele együtt, hátrahagyva a baleset okozásához felhasznált, szanaszét rothadt, ezeréves  lopott Mercedest. Csak úgy, keresztben az úton. Legalább is a szemtanúk szerint. Már aki mert valamit is mondani a fél órával később odaérő rendőröknek.

Mindez egy hétfői, vagy keddi napon történt? Már nem emlékszem, de az biztos, hogy a soron következő Heti Hetes felvételét készíteni akaró stáb több órás idegeskedés, telefonálgatás, rohangálás, majd várakozás után a producer utasítására hazament, mert nem voltak ott a szereplők. Egyedül hajdú Steve-et érték utol telefonon, de ő meg szűkszavúan csak annyit mondott, hogy nem tud részt venni a felvételen. Gondolom vele 'csak' elbeszélgettek. Egy kicsit.

De ez csak az első jel volt. Az első jele annak, hogy valakik nagyon azt szeretnék, ha a hatalmat több kritika nem érné. A folytatás gyors volt. Egyszerre tűnt el a képernyőkről az ORIGO, az Index, a 444.hu és a Facebook. A Twitter hamar követte őket, majd néhány napon belül eltűnt legalább tizenöt napilap a standokról. De nem csak az internet sötétült el, hanem a kereskedelmi televíziók és azok kapcsolódó tematikus csatornái is.

Az ellenzéki szereplők csendes (de kényes, költséges és időigényes) eltüntetése végül napok alatt csapott át egy mindent elsöprő letartóztatási hullámba. Az Országgyűlés bevezette a rendeleti kormányzást, a statáriumot, a kijárási tilalmat. Kikapcsolták a tömegközlekedést és a nagyobb mobilszolgáltatók átjátszó adóit is. Volt ugyan néhány renitens megye, de ott meg a vizet, a gázt meg a villanyt is lekapcsolták egy időre, így könnyedén elérték a csendet ott is.

A közszolgálati médiákból mindezekkel egy időben sohasem látott agymosás indult az útjára, hazaárulóknak, kémeknek, a migránsokkal (hovatovább a terroristákkal) összejátszóknak beállítva a letartóztatottakat. A hírhamisítást odáig fajult, hogy a köztévé egy budapesti lövöldözésről számolt be, ahol egy közelebbről meg nem nevezett antiterrorista kommandó hatalmas, több órás tűzharcban számolta fel a maradék felkelők egy nagyobb csoportját, majd a holttestek azonosításakor 'derült ki', hogy a korábban eltűnt, magukat ellenzékinek valló művészek, politikusok és egyéb közéleti figurák valahogy mind ott voltak, vagy valahogy odakerültek. 

Kár, hogy a valódi fegyveresek több sebből vérző, vagy éppen darabokra szakadt, ám friss tetemei kicsit másképp néztek ki, mint a fent felsorolt közszereplők merev, vagy több napos, és már oszladozó hullái, de egyik igazságügyi szakértő sem szeretett volna e ténynek hangot adni.

Aztán már nem maradt más, csak a nagy csend. Egyszerre mindenki számára érdektelenné vált, hogy miről mit dönt a kormány, egyszerre egyetlen sajtóorgánum sem támadott közbeszerzést, stadionépítést, vagy az egészségügy rossz állapotát. A tv-kben vezető nézettsége lett az "A DAL"-nak, egy-két "Mónika Show" jellegű agyatlanságnak, a sok-sok főzőműsornak, szépségkirálynő választásnak, illetve a "Parlamenti közvetítésnek" (mondjuk azt kötelező volt nézni). A hatalom többé nem aggódott a hatalmáért. És azt még az ellenzék sem gondolta volna, a legrosszabb álmában sem, hogy ez ilyen egyszerű lesz. Csak egy Alaptörvény-módosítás kellett hozzá. Remélem segíthettem.

(2016. január 28-án, a bejegyzés elkészítésének reggelén vált vezető hírré, hogy az Országgyűlésen nem ment át a Fidesz "terrorellenes" Alaptörvény-módosító javaslata, amely egyébként szinte korlátlan hatalmat biztosított volna a kormány számára. Szüksége is lett volna rá, hiszen a híres-neves kétharmad már nem áll a rendelkezésére. Még szerencse..................)

UBER alles!

Hello kedves olvasóm!

Ma reggel nem 'lapszemléztem'. Többek közt azért nem, mert a téma most valóban az utcán hever, vagy inkább -ha csak a most legtöbbször látott, hallott eseményeket veszem alapul- a sárga autóival szabálytalanul parkol. 

Ugyanis rengeteget lehet hallani most az UBER és a TAXI ütközéséről. Nekem azért kicsit furcsa, hogy a csak részben bejelentett demonstráció kiterjeszthető, áttelepíthető, a demonstráció céljára használt közterület növelhető! A Gyülekezésről szóló törvény ennyire azért nem megengedő, magyarán: - ezt konkrétan tilos így csinálni. 

Ezért kicsit mindez olyan, mintha a felsőbb (miket beszélek: - a politikai) akarat ebben az ügyben találkozott volna a taxisok szándékaival. Mert azt be kell látnunk, hogy a BRFK-t nem a főpolgármester irányítja, hanem az ORFK, azt meg a BM (és így tovább, és így tovább.....). 

Ugyanakkor nem is annyira  politikai, mind inkább közéleti megjegyzés, hogy Tarlós manapság nem mindig fúj egy követ a volt barátokkal, már ami a budapesti közállapotokat, az agglomerációs közlekedés finanszírozásának kérdését, vagy éppen a BKK aktuális tartozását illeti. És akkor erre jön habként a taxisdemonstráció. 

Kicsit olyan, mintha a volt barátok (ha nem érted, akkor konkrétabban is leírhatom: - a kormány -és a párt-) arra várnának, hogy baj legyen az utcán. A taxis (még) nem ellenség, de könnyen azzá válhat, és mert nem is barát, így hamar beáldozható és azt veszem észre, hogy a demonstrációban résztvevők ezt még nem vették észre, csak én. Korábbi és különösen a mostani viselkedésük alapján a közvélemény durván lehúzza a demonstrációt. 

Az UBER-es pofont kap az utcán meg néha-néha az is már aki nem UBER-es, csak autóval viszi az anyját a demonstráció útvonalán, tehát: - utasa van. Mondhatnám azt is, hogy felpofoznak mindenkit aki arra jár, ahol a taxisoknak épp demonstrálni tartja kedvük, de ez így nem lenne teljesen igaz. Tény: - azt benézték már egyszer-kétszer, hogy kit is kéne felpofozni.

Ahogy -és azt hiszem ebben egyetérthetünk- benézte azt is erősen a taxis társadalom, hogy mindez mennyire lesz, mennyire lehet népszerű, mivel -lássuk be- nem állt teljes mellszélességgel melléjük az internet népe (kurvára nem), pedig a a vélemény akár fontos is lehet. (Mondogatják is sokan, sokszor a résztvevők közül, hogy: "....mit művelnek velünk a facebook-on?...", pedig a jelentősen nagyobb többség véleménye bizony számít.)

Adott egy kövület a személyszállítási iparban, ami ragaszkodik a maga szabta árhoz és sír, hogy más olcsóbb és adott egy újfajta szemlélet, ami viszont nem szabályzott, vagyis igen nagy támadási felületet hagy, már a puszta létezésével is. 

Az államnak nyilvánvalóan hacsak finoman is, de előbb, vagy utóbb be kell avatkoznia, ám nem teszi. Szemlélődik, csendesen kivár, ugyanis szeretne az egészből a lehető legjobban kijönni. Közben pedig van káosz (nem is kicsi), azon a Budapesten, melyet a renegát Tarlós irányít. 

De sebaj! Nincs baj, mert legalább van miről beszélni. Van mivel kapcsolatosan zúgolódni, amúgy magyarosan kurvaanyázni, fröcsögni a közösségi portálokon. Cirkuszt, kenyeret a népnek! De most nem?

Remélem segíthettem.

Mosolymanó és az idő!

Hello kedves olvasóm!

Most egy kisfiúról szeretnék írni neked! Mint ahogy azt te is tudod és persze mindenkinek írom aki nem, hogy 2014-ben, azaz másfél éve még javában vívta hosszú és fájdalmas harcát a betegséggel Horváth Dominik, az az akkor kevesebb, mint három éves, mindig mosolygó győri fiúcska, akire ugyanazon év tavaszától már egy egész ország, később a fél világ figyelt. Egy olyan harcot, melyben akkor a kissrác GYŐZELEMRE ÁLLT!

Az édesanyja, a szülei, 2014. késő tavaszán -de inkább a nyárelőn- miután értesültek róla, hogy minden reményük, akaratuk, harcuk és szeretetük ellenére a gyógyuló félben lévő, új erőre kapó, a minden elvesztett képességét újra és rohamos sebességgel megtanuló, jó kedélyű, jó étvágyú, játékos és huncut Dominik, aki mindeddig csatát csatára nyert újra vesztésre áll, egy facebook-kérést terjesztettek elő, miszerint szeretnék szebbé tenni a Mosolymanó hátralévő idejét. Mert akkor már csak az volt neki.

Ez volt az a pillanat, amikor a családdal egy hatalmasat fordult a világ, mert ilyen mértékű összefogást, ilyen nagyságrendű szeretetet, ennyi jót ember még nem látott. A sajtó által csak 'bakancslistának' elnevezett út ezer, meg egy állomásán végtelen szeretet áradt a család és a kisfiú felé. A harmadik szülinapján a családon és a barátokon túl száznyolcvan-kétszáz motoros, a megyei rendőrség, különböző televíziók is képviseltették magukat. Ám mindennek vége szakad egyszer, hiszen Dominik 2014. augusztus 19-n, 03 óra 38 perckor, három évesen és néhány hónaposan elhunyt, "felment az angyalok közé", ahogy édesanyja Rita fogalmazott akkor. 

Jómagam, -és ezért nem lehetek elég hálás, akár egy egész életen át-, szintén részese lehettem ezen összefogásnak, Dominik halálhírére így reagáltam akkor, majd később itt ismét összefoglaltam az érzéseimet. És, hogy miért ezen újabb blogposzt? Sok és szerteágazó a válaszok lehetősége, ám én kiragadnék néhányat mégis.

Vegyük először talán a mai dátumot (2016. január 19.), hiszen pontosan ma tizenhét hónapja annak, hogy a Mosolymanó már nem lehet közöttünk. Tizenhét hónap! Roppant sok időnek tűnhet, de biztosan nem az, ha Domi édesanyjára gondolunk és arra, hogyan él benne a kisfia emléke. Tizenhét hónap! Nagy idő, de nem lett volna az Domi életében, aki így most valamivel több, mint négy és fél éves lenne s készülhetnénk a nyári, ötödik szülinapra. Jövőre iskolás lenne (lehetett volna) talán.

Aztán vegyük a saját érzéseimet. Éppen a tegnapi napon szembesültem e gondolatok nagy részével, amikor -ki tudja, miért- a számítógépemen a Dominiket, nővérkéjét Violát, a szüleit Ritát és Józsit, a családot, a barátokat, a már említett harmadik születésnapot ábrázoló fotókat nézegettem. Talán érdekes lehet, de Domi szemét látva ugyanaz a fájdalom tolult fel bennem, mint mikor értesültem arról, hogy meghalt.

És végül vegyük, igen vegyük Dominik mindig mosolygós szemecskéit. Van róla rengeteg fotó és videó és nagyon nehéz olyat találni köztük, melyen Domi ne mosolyogna. Én mégis egy olyan fotót szeretnék neked megmutatni kedves olvasóm, melyen a Mosolymanó csak egyszerűen ránk, rád néz, viszont ebben a képben benne van az Ő teljes története és benne az egész világ. 

És, bár nem ez a legjobb minőségű kép Róla, mégis javaslom sőt, kifejezetten kérlek, hogy nézz a Mosolymanó szemébe! És akkor megértheted, hogy a történetének megismerése milyen sokat jelent azóta is mindenkinek, aki kicsiny gyermeket nevel. 
És itt kicsit frissíteném ezt a bejegyzést, 2016. január 21-én, délelőtt 11:26-kor. Ugyanis utánanéztem, mert érdekelt, mert kíváncsi voltam: - mennyien gondolják úgy, ahogyan én. A benti időpontig ötezer-háromszáztíz nagyon kedves, Jó embert érdekelt, csak a blogon keresztül Domi története! Tudom, hogy aki elolvasta, az megváltozott, ahogyan én is. Remélem -nekik-  segíthettem, de mit is mondok: - remélem nekik is segített Dominik, ahogy nekem is, valamit megérteni a gyermekeinkkel, a szeretteinkkel töltött idő rendkívüli fontosságáról! Kérlek: - nézz Domi szemébe ismét. Köszönöm!


Szóval remélem segíthettem és még egyszer: - nagyon szépen köszönök mindent neked Drága Kis Mosolymanó!

VÉRADÁS! Neked, hogy?

Hello kedves olvasóm!

Egy tegnap esti facebook hozzászólásom kerekedett ma reggelre önálló poszttá, melyben leírom a saját történetemet, ami kezdetben látszólag vidám, de annyira mégsem az. És neked, hogy? Történ veled is efféle, vagy csak én vagyok ekkora balfasz?

Rendszeresen adtam vért. Aztán, egy alkalommal a Dél-Pesti Kórházban valami nem jól sült el. Pedig olyan jól indult.  
Ment a marhaság, miközben sorban álltunk az előzetes vizsgálatokhoz, több barátommal. Az egyik évfolyamtársam (azelőtt és azóta is az egyik legjobb barátom) azt találta ki, hogy lecseréli a vizeletvételhez adott szimpla műanyag poharat egy ahhoz megszólalásig hasonló pohárra a büféből és teát tölt bele.
Miután végzett az előkészületekkel, csendben visszaállt a sorba a helyére, ám rövid idő elteltével elkezdett hőzöngeni. Hogy nehogymá' várakozzék itt, meg sorban álljon, mikor ő vért jött adni és még őt várakoztatják. 

"....El is megyek innen a faszomba!....." - mondta, majd ugyanazzal a lendülettel egy szuszra felhajtotta a teáját. 

Képzeljétek el az azonos küllemű, ám vizeletet tartalmazó poharakat szorongató tömeg arcát! Döbbenet! Szerencsére csak néhányan ájultak el.
 

Na, de félre a tréfát, rám került a sor. Felfekszek, tű bevezet, az átlátszó gumicső pirosodik, a zacskó lágyan hintázik a mérleg ide-oda hullámzó serpenyőjében. Mindeközben én vígan nézelődtem kifelé a szemközti ablakon.
Egyszer arra lettem figyelmes, hogy az ablakból látható, vörös téglákból épített gyárkémény már nincs is ott, ahol korábban volt. Egyszerűen eltűnt. Mondom magamban ilyen nincs, de akkor meg az ablak tűnt el. Utána a szemközt fekvő srác arca, aztán a srác is.
 

Huhhh.....- gondoltam, itt baj lesz. Ekkor vett erőt rajtam némi émelygés, hogy azután mindent elsöprő rosszullétté váljék néhány másodperc alatt. Szóltam volna akkor már valakinek, de nemigen ment, mert egy hang nem jött ki a torkomon.
'Szerencsére' mindezzel együtt először a csuklóimat, aztán a karjaimat kezdte összehúzni egy elementáris erejű görcs de, hogy ne legyen elég, mindez a lábaimban folytatódott. Vélem, ott döglök meg, ha ekkor valakik (máig hálát érzek irántuk), nem avatkoznak be.
Ezek a valakik eltávolították a vérvételi szettet belőlem, felemeltek a lábamnál fogva, valaki lehúzta a nadrágomat (eszembe nem jutott akkor a saját szemérmem), hullott 'belőlem' a papírfecni, kulcscsomó, aprópénz szerte-szét, megint más egy rohadt nagy injekciót döfött belém, azután még egyet.
Na, nem sokkal később kicsit jobb lett. Pár percre rá (vagy órák múlva nem tudom, merthogy sokáig kellett feküdnöm ott) valaki felültetett és megkért, hogy igyak. Valami undorító keserű löttyöt, de nem bántam, mert tudtam, hogy talán annál is jobban leszek, mint ahogy a beavatkozás hatására lettem. Miután megittam, kezdtem el ismét látni. Elhihetitek, felemelő érzés volt.
 

Később elmagyarázták, hogy az efféle komplikáció időnként fellép a véradásokkor, ahogy elmondták azt is, hogy talán a nyomásváltozásra adott túlzott reakció a szervezet részéről, amely képes 'elérni' akár a keringés összeomlását is. Mondták: - közel jártam hozzá.
 

Fasza - gondoltam akkor(és így visszagondolva most is). Úgyhogy bárhogy szeretnék, de soha többé nem adhatok vért. 

És neked, hogy? Történ veled is efféle, vagy csak én vagyok ekkora balfasz? Írd ki magadból és remélem, hogy a felkéréssel és a történet megosztásával is segíthettem.