Nem szeretem a focit!

Hello kedves olvasóm!

Egy valóban nagy sikerű, a Magyarország - Belgium mérkőzés kapcsán, a meccs éjszakáján kelt írásomat, az akkor éjjel sebtében megírt, a meccs kapcsán bennem keringő gondolataimat és érzéseimet feloldó facebook bejegyzésemet osztanám meg most veled! Íme:

Jól van jól. Tudom, hogy már régen aludnom kellene, de amikor ma (2016. június 26-án vasárnap) késő este egy spontán meghívásnak eleget téve azután, hogy a Magyarország - Belgium Európa Bajnoki selejtezőről sétáltam hazafelé, erről az egészről, az előző két hétről és a ma esti mérkőzésről elmélkedtem, olyan sok gondolatom támadt, hogy azokat már képtelenség volt 'bent' tartani. És hogy adja ki magából az érzéseit egy íróféle? (Itt értsd: blogger.) Hát leírja. Úgy. De kezdjük mindjárt az elején: 
NEM SZERETEM A FOCIT.
Nyilván nagyon sok véletlen együttállása kell ahhoz, hogy egy egészséges, felnőtt, magyar férfi ne szeresse a focit, de hát nem vagyunk egyformák.

Rólam annyi elég is, hogy ez valahogy egyrészről kimaradt az életemből, másrészről pedig nagyjából a középiskolában vált véglegessé, hogy játszani sem tudom (a focit legalább is), hiszen a csapatokba is csak akkor válogattak be, ha kifejezetten szar kedvük volt a többieknek és szerettek volna végre már röhögni egy jót. Miután olyan volt a labdakezelésem, mint Puskás Öcsi felcsúti szobrának. (Bocs, az övé - mármint a szoboré, ami ugye köztudottan egy fém tárgy- kicsit jobb.) Így aztán nem is értek hozzá.
Fogalmam sincs a tizenhatosról, a tizenegyesről, mint ahogy -bár korábban többen magyarázták már- nem tudom azt sem, hogy mi az a les például. Ez az egyik ok.

A másik a magyar foci. Még gyermekkoromból emlékszem rá, ahogy édesapám a Nemzeti Bajnokság meccsei előtt ülve szurkolt, míg számomra halál unalmas volt, ahogy az akkori focisták a bőrt rúgták. Unottan, fásultan, a labdát a pályáról mindig kirúgva, csak hogy teljen az idő. Így én már zsenge fiatal koromban, szinte még gyerekként kategorizáltam be a meccsközvetítések szemlélését a haszontalan időtöltések közé.

Így is volt ez egészen két héttel ezelőttig. Valahonnan megneszeltem (no nem volt nehéz), hogy a magyar csapat kijutott az Európa Bajnokságra. "Na" - mondom - "az nem semmi."
Bár a véleményem sokban ezután sem változott, mégis annyi információ -pro és kontra- jött velem szemben az utcán, a facebookon, az újságokban, a televíziókban és még sorolhatnám, hogy egyrészt a híreket egyszerűen már nem lehetett kikerülni, másrészt (különösen a focirajongó barátaim elmondásai miatt), kezdett a dolog engem is (ÉÉÉRTED! ENGEEEEM!) érdekelni!

Az Ausztria elleni fényes győzelem, az Izland elleni mérkőzés, majd a portugálokkal játszott 3-3 után (itt már eljutottam oda, hogy visszanéztem az összefoglalót, ezért aztán erős, több oldalról érkező baráti presszió, Gera csodagólja és a már fent említett meghívás hatására) határoztam el, hogy bizony megtekintem a Magyarország - Belgium mérkőzést. A meccs végeredményét mindannyian jól ismeritek.

Most nyilván valami elkeseredett fikázást vártok tőlem, hogy nem csalódtam, meg, hogy ilyesmire számítottam, meg effélék, de nem! Ugyanis mától nem vagyok hajlandó, legfeljebb szuperlatívuszokban beszélni a magyar futballról.

Mert nekem a full laikus, a témához szó szerint semmit nem értő, az e tekintetben egy faék, egy pont, vagy egy kőgolyó egyszerűségével bíró, ám MAGYAR nézőnek (igazán még szurkolónak sem merném hívni saját magamat) kéremszépen' ma este egy világszínvonalú mérkőzést volt szerencsém látni!
Egy csodálatos, a teljes játékidőben az utolsó másodpercig valóságos hősként futballozó, küzdő, minden tudást, akaratot, intelligenciát bedobó, tiszta szívből játszó, világszínvonalú MAGYAR játékosokkal! 

Játszunk el ennek okán kicsit a szavakkal, mert ezt Európa egyetlen országa sem tagadhatja: - MAGYARORSZÁG TÖBB MINT NEGYVEN ÉV UTÁN MA, EURÓPA ÉLVONALÁBAN FUTBALLOZVA ÍRT AZ ELMÚLT KÉT HÉTBEN TÖRTÉNELMET!

És szinte biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül ma este még sok millió magyar érez így, ahogy abban is, hogy most a futball kovácsolta ismét egyetlen nemzetté kis hazánk lakóit!

Amikor ma este -egy nagy kört levágva a rövidebb, bár kifejezetten kietlen, közvilágítás nélküli területet is érintve, -ahol az időnként a távolban felvillanó villámok fényei is kellettek ahhoz, hogy a vaksötétben megtaláljam a bozótban a hazavezető utat- ott botladoztam hazafelé, azon fanyalogtam, hogy mire hazaérek a szúnyogok teljesen felzabálnak.
Ám mire kiértem ismét a közvilágítás és az aszfalttal burkolt járdák nyújtotta biztonságba, már hálás voltam a sorsnak, hogy a szúnyogok zabáltak fel és nem a kutyák. Bár meglehet, amilyen bambán ballagtam még egy kutyatámadást sem veszek észre, annyira felkavart és elgondolkodtatott a meccs, miközben a lábaim automatikusan hazavittek. A lakásomhoz közel viszont már összeállt a kép:

- Én ma egy világtörténelmi esemény szemtanújaként megélhettem a lehetetlent! Láthattam az addig veretlen magyar csapat csodálatos játékát, egy új Aranycsapat hajnalát! Olyan fantasztikus élményben volt részem, ami egy emberöltő alatt Magyarországon csak nagyon ritkán adatik meg! És ezért hálával tartozom minden magyar játékosnak, akik ezt lehetővé tették a számomra és ezért mától nagy becsben tartom majd a külön erre a meccsre vásárolt, általam csak ma este, egyetlen alkalommal viselt szurkolói pólómat ugyanúgy, mint ezt a nagyszerű élményt!Remélem holnap hősöknek kijáró tisztelettel fogadják majd a játékosainkat!

Benneteket nem a szúnyogok zabáltak fel, még csak nem is a kutyák, hanem bátor oroszlánokként, hős csatában véreztetek el, de közben megnyertétek nekünk a háborút, hisz újra széppé tettétek a magyar nevet!

Köszönet és tisztelet az elmúlt két hétért!
Szép volt fiúk! Remélem segíthettem! CSAKAZÉRTIS' ‪#‎HUN‬

Apaságom 184. napján....

Hello kedves olvasóm!

Ma ismét a most hat hónapos Grétikéről mesélek (ez ugye kitűnhet már a címből is) mert a gyermeknevelés egy újabb érdekes momentuma villant be ma reggel a fejembe. 
Ez nem más mint az altatás, hiszen komoly anomáliákkal kell szembenéznie minden szülőnek e téren. Sok olyan kérdés merült fel bennem a téma kapcsán, melyek mára szinte megkerülhetetlenekké váltak, megpróbálom hát megválaszolni őket magamnak, neked, nem sikerült. De azért beszélhetünk róla.

Kezdem azzal, hogy oké, hogy van egy újszülött életében az alvás, az elalvás tekintetében időnként némi zavaró tényező és hát ezeket el is kell fogadnunk, sőt továbbmegyek: - még meg is kell értenünk, de van ami nem fér a fejembe az istennek sem.

Mindjárt ott volt az a legeslegelső időszak. Amikor a Kisasszony még legfeljebb pár kilogramm volt és az evilági létezése maximum két-három napot ölelt fel, nahát az maga volt a kánaán! 

Az újszülött ugyanis nincs még 'rendesen összerakva'. Sőt, nagyjából sehogy sincs. Nem működnek rendesen a belei, a kiválasztása (vesék effélék), nincs saját hőmérséklet szabályozása stb... Így aztán, amikor a kórházból elengedték, ő csak -enyhén besárgulva- feküdt aludt, aludt és csak aludt. (Már rendesen kétségbe voltunk esve ennek okán.) 

Persze szülőként tudjuk nagy tudományosan, hogy a születés traumája, a belső szervek működésképtelensége, bla-bla-bla. Prototípus. Ez van. Ugyan talán nem annyira jó hasonlat, de az új tervezésű autóknál érzékelhető hibákra nem véletlenül mondják, hogy azok az autó 'gyerekbetegségei', majd finomítják a beállításokat, alkatrészeket terveznek újra, vagy cserélnek ki és elmúlik. Minden esetre -legalább is az idegrendszerünk szempontjából- ez az első időszak felért egy lottó ötössel, az már tény. 

Ami viszont el tud romlani az el is romlik. Ugyanis néhány hét erősödés után (tuti rágyúrt a következő időszakra) a fogalom átvitt és valódi értelmében is, már más volt a 'leányzó fekvése'. 
Bizony jól látod, most is ugyanarra gondoltunk, jöttek a pocaktragédiák. Az első ilyen ok, a baba első ilyen 'élménye' -a negatív élmény is élmény- maga az éhség. Ezt bizony nem érezhette odabent a kis drága. De azután, hogy a szimbiózis megszűnt -merthogy megszületett a kisasszony- és idekint már nem volt összekötve egy bazi nagy csővel a kiscsaj meg a nagy, már voltak gondok. Mer' ha éhes, akkor bőg! Ugye.

Aztán ott van az is, hogy Anyu táplálkozik, majd maga is táplál. A pocak -a természetnek ez a csodálatosan összetett, fantasztikus gépezete-  meg baszik befogadni amit kap, a legkisebb eltérés az ideálistól és jön az ordítás. Megjegyzem: - egy néhány napos-hetes kölök ordítása amúgy nagyjából semmi egy fél éveséhez képest, de te ezt akkor még nem érzékelheted.  
Azt persze soha senki nem tudta még megmondani, hogy mi az ideális, így aztán jöttek a tanácsok: - ezt egyél, ne ezt mégse egyél, azt egyél, amolyat nem ihatsz stb.... Anyu a kétségbeeséstől, és a még soha az életben nem tapasztalt barlangmélységű fáradságtól, míg apu (aki közben persze gályázik a betevőért) lassan a kialvatlanságtól áll a megőrülés és/vagy a halál szélén.  

Alszanak? Azt te csak hiszed!

Így a születéstől nem is kell túl sok időnek eltelnie és anyu, meg apu egyszerre válnak egy dupla 'ZS' kategóriás horror zombijaivá attól, hogy a korábban nyugodtnak vélt (a valóságban azonban csupán félig halott), cukimuki csomagocska ordít minden szarért, ha kell, ha nem. És senkit sem nyugtat meg a tudat, hogy a sírástól erősödik a kis szarosnak a tüdeje. 
Ja és persze ilyenkor még nem beszélhetünk altatásról, ugyanis ebben az időszakban szinte esélytelen bármilyen fortély. Ha elalszik, akkor elalszik baszod. HA NEM, MEG NEM. Kijelenthetjük, hogy ekkor csak azért nem kötik fel magukat a szülők a kerti cseresznyefára, mert se kertjük, se cseresznyefájuk.

Na, de ez az időszak is csak eltelik valahogy (mert ha nem így lenne, akkor az emberiség ki sem alakul, vagy időközben a sok barlangfalhoz csapott kisded miatt kipusztult volna) és a pocak ügyek lassan elsimulnak. Ezekkel egy időben pedig a szülők -akik, ha lassan is, de már ébredeznek az első sokkból azzal, hogy volt már legalább egy átaludt éjszakájuk az elmúlt másfél-két hónapban- rájönnek, hogy ebbe bizony beledöglenek, ha nem találnak ki valami nagyon fajinat. És elkezdenek különböző okosságokat kidolgozni arra, hogyan altassák el apró csecsemőjüket akkor, amikor elérkezett az alvásidő. (Elárulom: -nincs is ilyen. Mármint, hogy alvásidő. Vehehehehehe....)

Van itten kérem minden ezután. Ringatás az ölben, séta a poronttyal, finom rázással fűszerezve. Mondjuk azt tudni kell, hogy ahogy cseperedik az a szép gyermek, akként lesz a néhány lépésből több kilométer gyaloglás egyetlen szobában úgy, hogy a megtett távolság a kilók számának növekedésével egyenesen arányos.  Aztán van még a hátsimogatás fekve, a hassimogatás fekve, illetve (igaz csak egyszer), de volt olyan is, amikor a Kisasszonyka a combomon üldögélve aludt el. És -ez a legjobb, mert ez szolgálja leginkább mindkét fél érdekét, meg még kényelmes is- az etetéssel egybekötött altatás, ugyanis szinte biztos, hogy a kisded elszunnyad a cickón és/vagy a cumisüvegen. 
Az altatási idők és szokások kialakulásának időszaka egy viszonylag csendes -és utólag rájössz, hogy nagyon rövid- rész a 'Kisbaba otthon' című társasjátékban. Ám hiba azt hinni (kedves leendő szülők), hogy ez lesz az az életszakasz, amikor is beállnak a dolgok. A büdös francot! A jó büdös francot azt! Mert még vége sincs az egyik folyamatnak, már indul is be a másik, mivel jönnek azok a kib@szott fogak!! Ráadásul úgy, hogy a kibújás igénye -mármint a fenti jelzővel illetett fogak részéről- nemgyengén' hónapokkal jelentkezik korábban, mint azok a (......fenti jelzővel illetett) fogacskák!  

Azt tudni illik, hogy a gyermek ezen életszakaszában az égvilágon semmi szükség nincs fogacskákra (sem a fenti jelzőkkel, sem azok nélkül), ám ez a fogacskákat egyáltalán nem érdekli, így aztán a következő hónapok sem nevezhetők egyszerűnek. (Főleg az altatás szempontjából.)

Ugyanis e folyamatnak megvan az a rendkívüli tulajdonsága (még a pocak ügyeknél is rosszabb a forgatókönyv), hogy a legkellemesebb órákban jelentkezik. Szóval. Egy ideje már önfeledten játszol a kitörő örömmel létező lánykáddal, aki egyszer csak megromlik, fúriává változik és ököllel vad száj-, illetve fülcsapkodás kíséretében kezd el üvölteni. Pedig az előbb még jó volt. Nehéz eldönteni, hogy a foga fáj, vagy az, hogy hat másodperc alatt verte agyon saját magát. 
Enyhébb esetben a fogzás jelentkezhet viszketés formájában is, de akár viszketés, akár fájdalom ez jöhet a nap bármely szakában! Ami meg még ennél is szörnyűbb tud lenni, amikor ez első -mármint az éles fájdalommal járó-, az altatás kellős közepén jelentkezik. A kisded már-már szunyókál aminek biztos jele, hogy a végtagjai és a nyaka elernyed. No meg a kis teste többi része is. Lehet, hogy még nyitva van a szeme, de ez náluk semmit nem jelent. Te egy egész napos hajtás, rohangálás, intézkedés, vásárlás, gyermeknevelés (ide értendő a négyéves hisztis szeretgélése, rendszabályozás is, ami amúgy éveket vesz ki belőled) meg a fene tudja mi után már remegve várod, hogy beálljon a CSEND!!! A nagyobbat már letetted, talán alszik, talán nem, KIT ÉRDEKEL, de CSENDBEN VAN (és ez a lényeg), a kicsi meg már elernyedt a karjaidban. Lelkedbe béke költözik.  
Ekkor már csak egy bűzlő, legalább tizenöt órás, és egyébként napon hagyott hulla vagy, de fejben már (a proszektúra boncasztalán, a krematóriumban, a sírban hetek óta), de legalább is az ágyban vagy. Gyermeked -méreteit meghazudtoló módon-, egy vadállat módjára horkol, új fogalmat képezve a mély-altatást kutatók szótárában. 
Biztosra mész. Mielőtt letennéd, kloroformmal átitatott vattát szorítasz percekig az arcára, a szájába pedig, -finom erőszakkal- panyolai bolyhos ágyas szilvapálinkába gazdagon áztatott kenyérvéget gyűrsz. Most már tuti a dolog.
Letetted. Adsz magadnak egy másodpercet, hogy elgyönyörködj ágyékod gyümölcsének angyali nyugalmú arcán (a vattát, meg a kenyeret már elégetted az erkélyen, a hamut meg szétszórtad az utcán), és tested minden maradék erejét  összeszedve hátat fordítasz gyermekednek, hogy megtedd azt a huszonnyolc centimétert, ami az ágyadhoz vezet. Kár volt. Mármint megfordulni.
Ugyanis a poronty, -akit egyébként amikor alszik az sem érdekel, ha a háttérhatalmak (ugye tudod kiket értek ezalatt), a közeli játszóteret kísérleti telepként használva, ott felszín feletti atomrobbantást hajtanak végre-, valahogy meghallja amint a gyémánt fényességű parkettán, minimális súrlódás kíséretében sarkad elfordul, melynek folyományaként a szobában cipelés világrekordjának felállításakor felhasznált kilométerek százai alatt cserzett sarok, minimális hangot ad ki. Kb.: - 0.2 dB-t. (Decibelt.)
Persze a gyermeked értékel. Vagy azt, hogy alig hallhatóan elfordultál, vagy a fogzás gyötri, de valamelyiket a következő ezredmásodpercben szemei kipattanásával, karjai lábai ütemeket nélkülöző, ám annál intenzívebb mozgásával, valamint az egyik korábbi 'Apaságom....' bejegyzésben már említett szájgörbülettel és az ebből automatikusan következő bömböléssel jutalmazza. 20.000. dB-el! Na az már sírás. Te csak kiballagsz az erkélyre, lefújod a korlátról a pálinkás kenyér és a kloroformos vatta hamujának maradványait (retkes talppal mégsem dögölhetsz meg), felmászol rá és leveted magad........ (De persze nem, mert fel kell azokat a szaros kölköket valakinek nevelni, de megfordul a fejedben még úgy is, hogy az elsőn laksz.) Remélem -ha másképp nem úgy biztosan, hogy kikacaghattad a nyomoromat- ezúttal is segíthettem.

Apaságom 1521. napján

Hello kedves olvasóm!

2016. 06. 08. Már nincs semmi baj.

Meglepő a cím? Bizonyára a sorozat korábbi címeiben megjelenő alacsony számok alapján, de hát a mai bejegyzésben nem is a most fél éves Grétikéről, hanem a valamivel több, mint négy éves Keveuraságról lesz szó.

Történt a tegnapi napon (ohh bocsánat, az apaságom 1520. napján), hogy elindultunk az Öcsiúrral a postára. 

"Nem nagy dolog" - gondoltam, elintézzük pikk-pakk az ügyet, végül is 'csak' a  fizetésemet szoktam otthagyni, hogy a kedves postáskisasszony készpénzre váltsa az álmaimat. Lófaszt, azt a vastag köteg fehér és sárga csekket amit magammal hurcoltam, hogy áldozzak velük a fogyasztás oltárán. 

(Csak egy kis kitérő egy kérdéssel: - azt megfigyeltétek már, hogy manapság mindig több a csekkeken lévő számok összege, mint a pénz a zsebetekben? Hát én már most egy ideje figyelgetem ezt, de sehogyan sem jövök rá a miértjére.) Na de mindegy is, térjünk vissza Őuraságához.

Szóval, miután mindent többször is kiszámoltam -mert, ahogy említettem, egyik ötödike környékén sem hiszek a szememnek- ballagtunk a tőlünk nagyjából 100 -igen, jól olvastad csupán egyszáz- méterre lévő hivatalhoz. (Ennek később még jelentősége lesz!)

A hangulat a béke és a boldogság közt volt félúton, a nap sütött, a lágy szellőben az árnyat adó fák halk susogása csodás alapzajt biztosított rövid, ám kellemesnek ígérkező sétánkhoz.

Öcsiúrral a postahivatal előtti útszakasz túloldalán lévő, girbe-gurba betonjárdákkal szabdalt parkos részen kettéváltunk, hogy Őurasága -a széllel versenyre kelve- kedvére nyargalhasson egy kicsit. Hát sok nyargalásra tényleg nem tellett. 

Merthogy -miután az Ifiúr eltűnt a látószögemből, és miért is ne akkor- egyetlen pillanat alatt törte darabokra a fent felvázolt idillt egy hang, amely akkor leginkább egy döglődő sirály utolsó, kétségbeesett sikolyába oltott halálhörgésre emlékeztetett, természetesen az én négyévesem, Öcsiúr hangján.

Napoknak éreztem azt a néhány ezredmásodpercet, amíg a hang forrása után kutatva végre felfedeztem a fiacskámat. A Miszter ekkor úgy feküdt az aszfalttal borított járdán, mint azok a banki ügyfelek, akik a legrosszabbkor, bankrablás idején keresték fel bankjukat, hogy aztán a bank márvánnyal borított előterében fekve, kinyújtott kezekkel és lábbakkal, arccal a márvány felé túszoskodhassanak' néhány órácskát.

Tehát Öcsiúr nagyon sírt. Racionális agyamban rögtön megfordult, hogy az jó, mert például komolyabb koponyasérülésekkel csak a legritkább esetben sírdogálunk úgy egyébként, bár az efelett érzett örömömet a közben önállóan feltápászkodó -és a mozgás hatására jelentkező újabb fájdalmak okán ha lehet még hangosabban üvöltő- kisfiam hamar feledtetni tudta azzal, ahogy kinézett.

A két tenyerén csak apróbb -szinte csak jelzés értékű- sérülések jelezték a gyermek és az aszfalt közelebbi kapcsolatát, és a könyökei a csodával határos módon sértetlenek voltak. Meg is néztem a hasát, meg a mellkasát, nem-e ott lapul egy jó kis fűszeres sorozatborda-törés, némi édes-savanyú légmellel leöntve, de nem, semmi ilyesmiben nem szenvedett. 

A feje is ép volt, -ennek külön is örültem, viszont a térdei! Na kérem azok oszt' ott voltak rendesen. Pont úgy néztek ki mintha a gyermekem indult volna a fedett pályás, ötszáz méteres Térden Csúszás Sajtreszelőn Európa Bajnokság U4 csoportjában és dobogós helyen végzett volna. (Minimum egy ezüstéremmel.)

Én rohantam felé (az időközben egy közeli padon elhelyezett csekkjeim önálló életre kelve szálltak a szélben), ő lassan bandukolt felém, miközben a kezeit úgy tartotta el magától, (és olyan arcot vágott) mint Jim Carrey az Ace Ventura második részében, amikor lándzsák álltak ki a combjaiból. Közben pedig persze bömbölt. Érdekesség, hogy néhány másodperc alatt, a nyílt utcán bokáig álltunk a könnyben. Én ilyet még sohasem láttam. 

Így hát nekifogtam, hogy megvigasztaljam az éppen vigasztalhatatlan világfájdalmat és -valljuk be őszintén, szar is az- valódi fizikai fájdalmakat megélő fiacskámat, aki eközben ráadásul az "Én tehetek lóla, nem te apa!", valamint a "Ugye ez nem hiszti apa?" szavakkal még ostorozta is saját magát szegényke.

A történetben az utolsó csavar meg az (merthogy kell legyen egy utolsó csavar mindig), hogy mindez persze a posta bezárása előtti percekben, a hivataltól összesen húsz méterre történt úgy, hogy a már említett lágy szellőben, az árnyat adó öreg nyárfák lassan minden ágára jutott egy-egy a sárga közüzemiekből. És bár a helyzet ekkor meglehetősen kilátástalannak tűnt, azért csak sikerült megvigasztalnom a több sebből vérző pici fiacskámat. Remélem ma is segíthettem. És nem csak Öcsiuraságnak!

Hétköznapi hősök - Csorba Dávid története II. rész

Hello kedves olvasó!
Egy, a mai napon kelt Facebook-bejegyzésemet szeretném megosztani itt, a blog felületén is, hogy minél többen láthassák, mit is szeretne kérni most a SEGÍTSÜNK CSORBA DÁVIDON elnevezésű Facebook-csoport.

KÉRLEK BENNETEKET, HOGY FIGYELJETEK MOST KICSIT RÁM!
 
Amikor a csoport néhány nappal ezelőtt megalakult, robbanásszerű volt a taglétszám növekedése, és ez a dinamizmus -szerencsére- még most is tart.
A csoport létrejöttének egyetlen célja, az izomsorvadásban szenvedő és ezért ágyhoz-, és lélegeztetőgéphez kötött, most huszonhárom éves CSORBA DÁVID életének, életfeltételeinek, életminőségének és nem utolsó sorban lelki életének jobbá tétele.
Több tízezer főt számlál már az érdeklődők köre. Kijelenthetjük, hogy -többek közt- a csoport tagjainak megosztásai révén nagyon messzire jutott már Dávid híre, de tudnotok kell, hogy ez csupán az első lépések egyike volt.
Ugyanis -bár a hirtelen érkezett és olykor nagyon komoly segítség- sokat dobott a család jelenlegi helyzetén, ki kell mondjam, ez legfeljebb arra lesz elég, hogy egy-két nagyobb értékű berendezést megvásároljanak.
Amint ezekkel megvannak, ugyanott lesznek ahol eddig, így az idáig nyújtott segítségünk -mondjuk így- bár fontos, és hasznos eszközök vételére megy el, mégis elpárolog, vagyis azt az alaphelyzetet, melyben a család eddig élt, meg nem oldja.
ÉS MOST JÖN AZ, AMIRŐL TULAJDONKÉPPEN 'BESZÉLNÜNK' KELL!
Sokat beszélgettem mostanában Dávid édesanyjával Margit Pálfi-val. Innen tudom, hogy a jelenlegi helyzetük -anélkül, hogy a részletekbe belemennék- nemcsak elszomorító, de egyenesen kétségbeejtő.
Elég az hozzá, hogy Ők ketten olyan alacsony jövedelemmel rendelkeznek, mely összeget néhányunk egy-egy nagy bevásárlásnál költ el! Dávid nem kér. Margit nem kér! A csoport megálmodója, Alexandra kér! És én kérek, amikor 'papírra vetem' e sorokat.
Én, amikor mindez elindult tudtam, hogy itt hosszútávú segítségre lesz szükség. Olyan jellegű segítségre, amely a mindennapokat könnyíti meg Dávid és az édesanyja számára.
Olyan segítségre, amely a most még nehezen megvalósítható zökkenőmentes mindennapi megélhetésen túl, lehetővé teszi számukra az esetenkénti intenzív terápiás nővér, és állandó gyógytornász foglalkoztatását!
Egy kis levegőt -a nap huszonnégy óráját ápolással töltő- édesanyának!
EZÉRT A KÖVETKEZŐKET KÉRNÉM A LEGNAGYOBB TISZTELETTEL TŐLETEK:
Mint ahogy azt itt már néhányszor elmondtuk: - nincs olyan kis összeg, amely ne lenne hatalmas segítség a család számára. És szerintem mindannyian -de legalább is a legtöbben- képesek vagyunk lemondani egy doboz cigaretta áráról!
HA CSAK A CSOPORT TAGLÉTSZÁMÁT VESZEM ALAPUL, AKKOR AZ TOVÁBBI 412.000.- FORINTOT JELENTENE!
Ez amúgy iszonyatosan jól hangzik, és gyakorlatilag a semmiből lehetne létrehozni! TEGYÜK MEG EZT ELSŐ LÉPÉSKÉNT AZON TÚL, HOGY SZIMPATIZÁLUNK E NEHÉZ SORSÚ CSALÁDDAL.
A másik fontos dolog: - a hosszú távú berendezkedéshez jó a csoportunk, kifejezetten jó, de egy kicsivel itt is több kell!
ÚGYHOGY! Ha van köztünk jogász, vagy olyan ember, aki jártas alapítványok létrehozásában és (csúnya szó) üzemeltetésében, fenntartásában, az kérem jelentkezzék Margit Pálfi-nál. 
Ugyanezt kérem olyan személyektől is, akik kapcsolatban állnak már meglévő olyan alapítványokkal, akik képesek volnának DÁVID hosszútávú támogatását megszervezni és el is vállalnák ezt a hatalmas feladatot.
KÖSZÖNET MINDENKINEK, AKI MOST VÉGIGOLVASOTT ÉS KÉREM, VÁROM A JELENTKEZÉSEKET, ÉS AZ ÖTLETEITEKET! ÉS NAGYON SZÉPEN KÉREM, HOGY OSSZÁTOK MEG EZT A BEJEGYZÉST!

Amikor nincsenek szavak

(Charles Greewood: Amikor nincsenek szavak)

AMIKOR NINCSENEK SZAVAK....

Amikor nincsenek szavak, de te mégis keresed,
s szemeid homályos fátylon át látnak ezután.
Mert nézed a képet s bár tudod, de nem hiszed,
hogy minden mit látsz, csak emlék csupán.

Amikor ránézel a lélegzet akad ma, s holnap is,
mert oly valóságos mit szemed most lát.
Hisz nincs szebb az alvó Kisfiad nyugalmánál,
mintha perc múlva láthatnád élő mosolyát!

Amikor látod Őt megremegsz, kezed arcát simítaná,
mert bőrének, melegének érintése öröm! Édeni!
Ám te már semmit sem tehetsz, mi Őt visszahozná,
mert ezt nem adhatják vissza fényképek ezrei.

Amikor nincsenek szavak, de te mégis keresed,
valahogy mégis száz meg száz szó tolul elő.
A saját véreddel kaparnád nagy kőtáblába versedet,
ha tudnád, hogy ettől tán' visszafordul az idő.

Amikor nincsenek szavak, de te mégis keresed,
majd jusson eszedbe ez intelem mindenkor óh!
Ezreket segítő hős példaként élt, s halt Gyermeked,
a te Fiad, a kis Dominik, a gyönyörű Mosolymanó!

Gyöngyös, 2016. április 11-én, a Költészet Napján.

Hétköznapi hősök - Csorba Dávid története

Hello kedves olvasóm!
Szeretném ha ezúttal kicsit figyelmesebben olvasnál engem, és Dávidot a szokottnál. Most nem politizálunk, de nem is tréfálkozunk, mert egyáltalán nem vicces, amit alant Dávid írt. 
Viszont megkapó és én vállaltam, hogy a srác tegnapi facebook bejegyzését -szerkesztve- közzéteszem a blogon, hogy szavai eljussanak néhány kedves, jóérzésű emberhez innen, erről a felületről is. Dávid a végén kérni fog valamit, de ne ijedj meg kedves olvasóm, de tégy majd a szíved szerint. Előre is köszönöm!

"...Sziasztok! 
Ha van párperc időtök rám, arra kérlek titeket szánjatok arra egy kis időt hogy elolvassátok ezt a rövid történtemet. Előre is köszönöm
Dávid vagyok. Huszonhárom éves. Tudjátok négy éves koromban egy csúnya betegség áldozata lettem. Úgynevezett Duchenne-féle izomsorvadásom van, mely egy gyógyíthatatlan genetikai betegség. Ezáltal csak nyolc osztályt tudtam elvégezni, azt is magántanulónként!
Nyolc éves koromtól már járni sem tudtam, tolószékbe kényszerültem. Ez a leépülés lassan zajlott, az átkozott kórral harcoltam egész életemben, de most már tudom, ez egy szélmalom harc volt!
Pedig gyerekfejjel komoly terveim voltak. Állatorvos szerettem volna lenni, diplomát akartam szerezni. 
Vannak nagyon jó dolgok az életben. Ti nem is veszitek észre, mert számotokra sokszor teljesen természetes, hiszen minden nap érzitek a nap sugarait, a virágok illatát, látjátok a borongós eget, a felhőket és a csillagokat is a fekete égbolton.......... 
Mindezt sajnos én az ágyamból már nem látom és nem is érzem. Még annyi időm sem adatott, hogy játszani tudjak, hogy barátokat szerezhessek. Nem tudom milyen érzés az........ tartozni egy Közösséghez, hogy milyen érzés valakit szerelemmel szeretni...... Nem igazán voltak barátaim. Csak az édesanyám van mellettem, aki viszont a lehetetlent is elköveti értem! 
Aztán hosszú évekig kerekesszékben éltem! Már megbékéltem volna ezzel a helyzettel is, de sajnos ez az esélyem is elszállt! Majdnem két évvel ezelőtt ismét teljesen átváltozott a már úgy is nehéz életem! Nem volt más lehetőség, lélegeztető gép lett a béklyóm, így már mozogni sem tudok. A kanül miatt beszélni sem, vagyis helyesebb ha azt írom: - nincs hangom.
Végül senki nem marad mellettem, csak az édesanyám aki hazahozott és éjt nappallá téve engem ápol! Huszonhárom évesen így élni, a négy fal között, nem látni a napot, élmények nélkül....
Sorolhatnám még, de nem teszem. Mégis elmondom, hogy rettenetes fizikai és lelki teher ez nekem. Sokat gondolkodom.........MINDEZ MIÉRT? Miért én? Miért velem történik ez? Hiszen semmi rosszat nem tettem.......(módom sem lehetett volna rá). Volt egy testvérkém. Őt elvesztettük, Ő eltávozott az élők sorából. Szóval van azért baj minálunk rendesen. 
Amikor a világhálón, a közösségi oldalakon nézelődök 'jövök-megyek', akkor azt látom, hogy mindenki szereti, félti, sajnálja az ártatlan, kidobott, megvert állatokat. Aztán azt is látom, hogy mennyi ember keseredik el apróságokon. Elgondolkodtam ezen, mert én viszont -aki soha senkinek nem ártott, mégis számkivetett lett- én meg soha semmiért nem adnám és nem adom fel!
A lehetőségeimhez képest, mégis élni szeretnék!!! Tisztában vagyok vele, hogy sajnos meggyógyulni sosem fogok már....
Jön a nyár és egyre nehezebben viselem a folytonos ágyban fekvést. Nincs kapcsolatom a külvilággal csak a virtuális hálón, a közösségi oldalakon keresztül.
Így hát most azt kérem csak mindenkitől hogy egy picit fogadjon be a lelkébe és -ha ideje engedi- CSAK NÉHÁNY JÓ SZÓVAL segítsen nekem. Segítsen, hogy könnyebben viselhessem betegségem, és ezáltal váljanak elviselhetőbbé a mindennapok....."

Nos Dávid tényleg nem kér sokat. Dávid szinte semmit sem kér néhány jó szón kívül. Így hát én is ezt kérném most tőletek. Aki megszólítaná ezt a hétköznapi hőst, ezt fiatal, reményekkel teli és alapvetően vidám srácot, az kérem tegye meg, hogy EZEN A LINKEN Dávidot elérve virtuálisan megveregeti a vállát, megszólítva, támogatva őt, ezáltal is jobbá téve a hétköznapokat, a közelgő nyarat. 
Azt szinte már le sem merem írni, -bár reménykedem- hogy biztosan akad majd valaki közülünk, aki esetleg fel is keresi, aki segít neki, hogy érezhesse a napfény melegét, hogy láthassa a végre a csillagokat. Remélem -ezúttal tényleg- segíthettem.

Apaságom 162. napján....

Ma ismét egy érdekes jelenséget taglalnék. Egy olyan eseménysorról 'emlékeztem meg' egy régebbi alkalommal itt a blogon, az Apaságom 71. napján.... című írásomban, amely egy bizonyos folyamat végét volt hivatott mély részletességgel eléd tárni kedves olvasóm. Érdemes a linkre kattintva sírva röhögni. Szerintem. 

Ám most  ugyanennek a folyamatnak az első mozzanatait mutatnám be sajátos szemszögből.

Hát igen, az etetés. Na kérem az egy igen nagy élmény és ez teljesen független attól, hogy korábban hány gyermeket részesítettél már abban az 'előnyben', hogy nem hagytad csak úgy éhen halni. Mer' azt azért nem nagyon lehet amúgy sem. Meg nem is illik.

Szóval. Mint ahogy a cím is mutatja, a 162. nap környékén már egy olyan korú gyermekkel állunk szemben, aki ezidáig nem volt rest túlélni az első, komolyabbnak is nevezhető hónapokat. Túl vagyunk a pocaktragédiákon is így, ha a táplálkozással kapcsolatosan hallunk manapság sírást, az legfeljebb már 'csak' a szóban forgó gyermek éhségét jelzi. Mondjuk azt nem akárhogy.

Először mindig csak kis szájgörbület jelzi az igényt. (Amiről tudni kell, hogy bizony azt tudnunk kellett volna már a görbület előtti percekben is.) A szájgörbületet onnan lehet felismerni, hogy az addig felhőtlen boldogságot és babaillatot árasztó egyed, egy hirtelen vágással egyszer csak elkezdi leszarni az összes ugyulu-bugyult, meg atyala-patyalát, és a kézzel fogni még éppen hogy csak megtanult, még bizonytalan gyermek a helyiség legtávolabbi sarkába vág bármit, ami éppen a kezében van. És itt jön az első csavar!

Mert amíg te mint egy apportírozó eb, vidám lelkesedéssel eredsz a guruló, repülő és így eltűnő csodakészségfejlesztőűratomszuperzsírlófasz' után, addig gyermeked egy 'ZS' kategóriás sci-fi és/vagy horror trükkjeit és dramaturgiáját megszégyenítő sebességgel és módon átváltozik!

Azaz, te vidáman érkezel (merthogy a szájgörbületet nem vetted észre te hülye), a gyermek meg ezalatt egy minigoni-szörnyeteggé változott át, aki könnyes szemmel téged szemlélve nem érti: - mi az, hogy neked nincs arról még csak segédfogalmad sem, hogy ő éhes. Ül a kis hintájában, és szán még rád néhány vészjósló csenddel telt másodpercet az életéből hogy felfogd: - AGGYÁENNIBAZDMEG', vagy véged.  

Mindez persze kisujjból kirázható probléma, ha ekkor a szülők mindketten a minigoni közelében tartózkodnak ám, ha az anyuka épp valamilyen halaszthatatlan kötelességének eleget téve (körmös, kozmetikus, shopping) épp úton van, úgy már más lesz a leányzó fekvése.

Felfogod! Hogy gyorsan és biztonságosan cselekedhess, a hintához rendszeresített biztonsági övvel bekötöd a gyermeket. Mivel tudod, hogy a konyhába kell menned és nem akarod, hogy az egyszerű etetés idejekorán váljon egy, a gyermek intenzív osztályon befejezett rémálommá, igyekszel minden biztonsági előírást betartani. 

Ám a rendszabályok ezt a hintában fetrengő kisméretű emberi egyedet egyáltalán nem érdeklik, az viszont sokkal inkább, hogy enni még mindig nem kapott. Hangot is ad aggályainak, hogy esetleg nem is fog (nem valami bizakodóak ám ebben a korban), de mire idáig eljuttok (a fent leírt folyamat olyan 15 másodperc) nyugodtan elfelejtheted az ártatlan szájgörbületet és az első néhány apró könnycseppet, mivel -miközben te a biztonsági övvel vacakolsz, ami egy egyszerű szerkezet amúgy, de mostanra egy atomerőmű hűtőrendszerének bonyolultságával vált egyenértékűvé, mert- a kisded már éhségében rúgkapál és úgy ordít, mintha most tépnék ki a lábát kombinált fogóval.

Rohansz a konyhába, a víz forró lett, lehűtöd, a poralapú 'tápanyag' nem keveredik csomómentesen, kínlódsz, a cumisüveg teteje negyedszer kap rá ferdén, de végül megvagy.

Biztonsági öv kiköt, üvöltő gyermek a hintából kitép, textilpelust nem vittél magaddal, megtalálod. Mindeközben kezedben a lilafejű, az ordítástól fulladozó, 'kétségbeesésében' halált megvető bátorsággal az öledből mindenképpen a sima szőnyegre 1,2-1,5 méter magasból leugrani készülő gyermeket magadhoz szorítva leülsz és persze, hogy könyököddel levered a fotel karfájáról az általad odakészített cumisüveget, ami jó esetben nem nyílik ki, 'csak' hat méterre elgurul. És, ha azt hiszed, hogy eddig az etetésről írtam tévedsz, mert most jön a második csavar.

Elhelyezkedtél, lelkedben a fenti események hatása már csak foltokban észlelhető, ugyanis közben -hogy ne tégy kárt a kisgoniban- agyadban felidéztél mindent, amit a ZEN BUDDHIZMUSRÓL régebben bármikor olvastál és egyébként is van benned egy levél MagneB6 hozzáfogsz, hogy végre konkrétan is táplálhasd gyermeked. 

Aki persze még mindig ordít, -ezt azért ne felejtsük el- főleg amióta a cumisüveget is meglátta. Két kezével (mostanra tudatosan) nyúl a mennyei mannáért és úgy húzza maga felé mint az áruláson kapott szamuráj a kardot. Mondjuk a fogás -vagy a célzás- annyira még nem megy, úgyhogy a cumisüveg hegye a kisded nyakán landol, melyből a manna a nyak sokszorosan redős zsírpárnácskái közé folyik és te már most azon töröd a fejed, hogy hogy a faszba fogod azt onnan kimosni, amikor be sem fér a gyerek álla és a mellkasa közé az ujjad.

De mindegy is, mert most nem ez a fontos. Sokkal inkább az, hogy csend legyen. Kigondolod, hogy ha a cumit a szájába teszed, akkor biztosan beáll majd ez a régen kívánt állapot és meg is teszel mindent ennek érdekében. Legelőször is, a gyermek kezéből kitépett cumisüveget egy jól irányzott mozdulattal az üvöltő szájába irányítod.

Ennek eredményeképpen végre tényleg csend lesz. Olyan nagy csend, hogy tisztán hallható egy halk, gurgulázó hang, amint a folyékony halmazállapotú ebéd nem a nyelő-, hanem a légcsőbe folyik és borítékolhatod a köhögést. És hát persze, hogy az sokat nem is várat magára. 

Az első, elementáris erejű reakció során másfél-két liter trutymók repül a pofádba 350 km/h -s sebességgel. Te nem látsz a szemedbe porlasztott ételtől, a gyermek megint üvölt (ez jó hír, hisz nem fulladt meg elsőre), de azért fulladozik, minek okán úgy ficánkol, mint egy nyeretlen kétéves az Epsomi Derbyn. 

Sebaaaaaaaaj! Ezt is megoldjuk. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy, úgyhogy idővel beáll úgy a kívánt csend -benne az ütemes szutymókolással, ahogy ágyékod gyümölcse mannát fogyaszt-, mint az oly régóta várt nyugalommal, miután a minigoni rájött, hogy itt bizony mégiscsak lesz valami a pocak feltöltéséből és elszáll belőle a gonoszság, amit csendes elernyedéssel, valamint ijesztő szemfelakadással is jelez.

Mondjuk a dolog ennyire azért nem egyszerű, mert a fent leírt folyamatot eddig békésen szemlélő négyévesed -tökéletes időzítéssel- egy váratlan pillanatban eléd áll, majd azt mondja: - "...Apa! Kakilnom kell!..." Ismét kihangsúlyozom: - egyedül vagy otthon. De erről majd egy következő bejegyzésben írnék ha lehet. Remélem ezúttal is jól szórakoztál rajtam és remélem segíthettem. (És, ha valóban tetszett ez az írás, nagyon szépen megköszönöm, ha megosztod.)

Ti hős anyák!

Hello kedves olvasóm!

A minap saját tapasztalásaim, no meg egy facebook bejegyzés hatására megnyíltam és elmondtam a frankót! Arról, hogy mi is az én igazi véleményem rólatok, anyákról. Azután rájöttem, hogy nem baj, ha ezt többen is elolvassák, így kerekedett ki mindebből ez a mai posztom:

 Ugye mi apák, -no mégsem általánosítok- szóval főleg a szűk látókörű, korlátolt, 'munkahőse' apák, hajlamosak beleesni abba a hibába, hogy a munka frontjáról -majd a kocsmából- megtérve rendszeresen teszik fel az otthon lévő anyukának a kérdést: - hogy "...mi a lófaszt csináltál egész álló nap?..." Erre főleg az a kategória képes, amelyik lenyomja a nyolc óráját, de azzal mégsem keres valami sokat. Ennek ellenére még sincs másodállása, többet termelni nem hajlandó, de tovább megyek, amit termelt, annak egy részét is szívesebben költi sör-pálinka kombóra, mint a családjára. De ezzel ő nincs egyedül.

 Mert ott van ám a csúcsvezető is! A munkahelyén istenként létező, a pótolhatatlan, a megkerülhetetlen. Akinek (merthogy a hatalom idővel elszigetel és ez csupán egy minimumszintű mentális változás a hatalmat gyakorlók lelkében) az a fixa ideája, hogy bizony otthon is ugyanígy kell viselkednie. Így anyut is lenyomja fél kézzel minden egyes nap amikor felteszi anyunak a fenti kérdést -szó szerint ugyanúgy-, merthogy neki meg ettől áll fel. Ő az előző faszival ellentétben rengeteget keres és meg van róla győződve, hogy az élet kizárólag a pénzről, no meg persze róla szól. (Esetleg fordított sorrendben.) És nyilván lehetne még sorolni.

 Aztán persze megy a szájkarate, miközben ezeknek a szinteknek valóban nincs semmilyen fogalma arról, hogy mi is stájsz otthon, amíg ők a munkahelyükön 'hősködnek'. Mondjuk én megmondhatom:

- Mert például van, hogy az Encónak -a feleségemnek- dolga akad. Olyan, amihez egyedül el kell mennie otthonról. (Munkahelyi, kozmetikai, orvosi. Sok ilyen van.) No problemo, majd apa kemény lesz és tartja a frontot ugye, mert az ilyen ügyek legfeljebb egy-két óráig tartanak, mi az nekem.  Nincs is gond, ameddig nincs gond. De, amikor a kiscsoportos óvodás fiacskám kiabál magas 'C'-ben a WC-ről, hogy "- apaaaaaa, végeztem!" jelezvén ezzel, hogy mehetnék már igazán kitörölni a fenekét, ám eközben épp csak befejeztem a négy hónapos kislányom etetését és várom a büfit, (ami csak nem jön, ám helyette bukik a kiscsajszi olyan ezer litert a saját arcára, mellére, lábára, de még a vállamra, a bútorokra, a parkettára, és még a csillárra is) közben a nagyobbik most már üvölti, hogy végzett -hátha előbb csak nem hallottam meg- nos, olyankor egy kicsit elgurul a gyógyszer. 

Merthogy fél kézzel -úgy, hogy a kislányt magaddal viszed-  az összes híreszteléssel ellentétben bizony nem lehet segget törölni! Másét meg különösen nem! De, ha a csupahányadéklánykádat' leteszed, ő bizony méltatlankodni fog. 

 Az meg egyébként komoly dilemma ilyenkor, hogy hármótok közül először kit is kellene kivakarni a szarból. Aztán a kiscsajt mégiscsak leteszed gondosan ügyelve arra, hogy az úrhölgy azért ne fulladjon bele a maradék hányadékába, illetve arra, hogy a parkettán lévő tejen te se csússz meg, mert amilyen balfasz vagy ott döglesz meg egy koponyaalapi törés hatásaként és akkor bizony nagy a baj, mert a gyerkőcök nem lesznek ellátva. 

 Kirohansz, a fiad segge rendben, türelmesen kivárod míg kezet mos és persze felhívod a figyelmét a szappan helyes használatára, valamint a törölközés fontosságára, majd berobogsz ismét a szobába, hogy legalább a padlóról eltüntesd az életveszélyes, egyben csúszmákos nyáladékot, mielőtt az ekkor már üvöltő négy hónapost is rendbe szednéd, aki ekkorra persze már tarkóig össze is fosta magát, ám a négyévesed meg közben unatkozni kezd (harminc másodperc elteltével) és téged kezd basztatni ezért. 

 Hát így van ez és nem is nagy időről beszélünk, mert a fenti pár mondat végéhez nyugodtan hozzágondolhatod, hogy -Hölgyeim és Uraim! Önök most a "Gyermeknevelés egyedül" című dokumentumsorozatunk egy három és fél perces részét láthatták, hallhatták-. 

Így aztán eszembe sem jutna soha a fenti baromsághoz még csak hasonlót sem kérdezni a feleségemtől, amikor beesek a 'munka frontjáról' sőt, ilyenkor minden alkalommal megállapítom, hogy TI ANYÁK TÉNYLEG IGAZI HŐSÖK VAGYTOK! És akkor a szülésről itt most nem is esett szó. Remélem ma is segíthettem!

A március 15. időjárásáról......és valami másról is talán.

Hello kedves olvasó!

Nekem ma reggel,  amikor -mi sem természetesebb, hogy- bizony feltűztem a kokárdámat, melynek színei jól harmonizálnak nemzeti öntudatommal, melynek formája még mindig jól formálja magyarságtudatom, és mely kokárda függetlenül attól amit a tv-ből hallhatsz immáron két évtized óta mégis pártsemleges, a következő gondolatok töltötték ki az agyamat:

Volt idő, amikor a március 15-ék nem ilyen 'borús' időben teltek. Még emlékszem, amikor gyermekkoromban erre a napra keltünk.

A reggel szinte mindig lázas készülődéssel telt és igen, még ott van az orromban a még szinte forró, frissen keményre vasalt hófehér ing illata is, amit -persze csak szigorúan a reggeli után, hogy a kakaó még véletlenül se folyjék rá- az én édesanyám adott rám.

Ezután a előkészületek csúcspontjaként, mindig magam tűztem fel a kokárdát ingem bal oldalára ügyelve arra is, hogy össze ne gyűrjem a szép inget. Nem feledem az érzést. Még most is kiráz a hideg, amikor felidézem, hogy mindez nekem mit jelentett akkor.

Ha meg akarnám fogalmazni, úgy azt mondanám: - az óvodás koromtól belém táplált és ezért mélyen belém ivódott nemzeti öntudat, a forradalom hőseinek -akkor- százharminc évvel később is kijáró tisztelete, a szabadságharc katonáiról való megemlékezés lehetősége -legyen az egy egyszerű gyalogos, vagy a seregek tábornoka- mindig örömmel és büszkeséggel töltött el.

Ünnepelni mentünk akkor. Ünnepelni magyarságunkat, ünnepelni a hősöket és ünnepelni a szabadságharc durva leverése ellenére is kivívott jogokat. Ünnepelni hazánk egy olyan időszakát mely sokat, ha nem a legtöbbet adta és adja a mai napig is a magyaroknak, nekünk.

Ma reggel, pontosan százhatvannyolc évvel a forradalom után is az egyik első dolgom volt feltűzni a kokárdámat. Feltűzni annak ellenére, hogy nem is oly rég óta az egyik párt szerint az csak az ő privilégiuma csupán, hiszen a másik párt csupa hazaárulókból áll és -szintén az egyik párt szerint- ez a másik párt nem tűzheti magára a szabadságharc e jelképét.
Feltűztem a kokárdámat annak ellenére, hogy tudom: - ma a magyar pártok nem egy helyen ünneplik a magyarság e diadalát, hanem ki, hol mondja majd el, hogy mitől is csak az ő ünnepe ez a mai nap, és hogy az a mocskos hazaárulókból álló bagázs (a másik párt), mitől vált, válik méltatlanná a kokárda viselésére.
Feltűztem annak ellenére, hogy tudom: - e jeles nap délutánján meg tüntetések tömkelege veszi majd kezdetét sokat látott kis hazánk fővárosában és -bár ne legyen így- még az is lehetséges, hogy vagy a tüntetők, vagy pedig az ebben a bejegyzésben már említett 'egyik párt', az amelyik -saját maga szerint- egyedül jogosult a kokárda viselésére, végül kimutatja majd a foga fehérjét.

Feltűztem! Mert nem a Fidesz-KDNP-től, nem az MSZP-től, nem a Jobbiktól, nem az LMP-től, nem a DK-tól, nem a Liberálisoktól és nem a fene sem tudja milyen szerveződéstől, gittegylettől lettem, s vagyok magyar, hanem mert MAGYARNAK SZÜLETTEM, ÍGY ÉS EZÉRT EZ AZ ÉN ÜNNEPEM! A te ünneped! Mindenki ünnepe ebben az országban, aki magyar! Mindenki ünnepe, aki megtanulta és ezért tudja és érzi az 1848-1849-es Forradalom és Szabadságharc szellemét!

Néhány éve visszatérő jelleggel, amolyan hagyományőrzésként is talán (lásd csak ezt a hetet, vagy akár csak a tegnapi napot) a napsütést borongós, vagy akár hóeséssel is járó időjárás váltja fel.
Kicsit olyan, mintha a regnáló hatalom intézné így, nehogy baj legyen. Persze tudom, ehhez még a 'hatalomnak' sincs elég hatalma, de az tény, hogy régen jobb volt. Az idő legalábbis. Pedig az alant látható képek tanúbizonysága szerint bizony rég, (és nem is oly rég) tényleg elég volt csak egy ing, egy zakó március tizenötödikén.

Feltűztem a kokárdát! És tudom, hogy a képeken látható 'fiatalember' egykor ugyanazt érezte amit mind a mai napig én érzek, amikor ezt teszem.
Üzenem hát az akkor szabadságvágyó, és ezért az egykori regnáló hatalommal huszonhét éve még durván szembeforduló 'fiatalembernek' -mert ő egy hős................volt akkor-, hogy legyen nagyon kedves ma is emlékezni az első fotón történtekre, nehogy a történelem megismételje önmagát. Ma különösen remélem, hogy segíthettem!

Sürgősségis várólista? Micsodaaaa....?

Hello kedves olvasó!

Ma reggel -ma hétfő van ugye- egy érdekes bejegyzést olvastam, melyben a sérült az ambulancián megjelenve harmadik órája arra várt, hogy ellássák. Erős volt a döbbenet, amikor  a harmadik óra végén az ellátóból kiszóló a nővérke azt kérdezte, hogy van-e még pénteki beteg, van-e valaki péntekről? A baleset tekintetében ugyan beiktattam némi önéletrajzi elemet, de amúgy ez a mondat ihlette mai írásomat. Íme:

Az autó ugyan jobbról jött, de mégsem én rontottam el, mivel a másik sofőrnek táblája volt. Nem is akármilyen, egy nagy kövér 'STOP' tábla! Minden esetre valami kimaradhatott neki, mert megállás nélkül hajtott abba a külterületi kereszteződésbe, melybe -szerencsétlenségemre- én érkeztem. Igaz, a védett útról. Olyan hetvennel mehettem, nem többel (lehet, hogy ezért talált telibe), de nem is az én sebességemen múlt ott bármi, mert a faszi egy Chevrolet Camarro-val 'érkezett', ami nem egy hat és fél kilós autó, asszem'. 

 Az, hogy jobbról jött (ha már jött), még szerencse is a szerencsétlenségben, mivel rajtam kívül a baleset pillanatában senki más nem tartózkodott az autómban, az viszont ezután komoly gondot okozott, hogy immár nem én vezettem a kocsimat, hanem a továbbiakban a fizika. A fizika meg fizika ha tetszik, ha nem, így Chevrolet mozgási energiája, a korábbi lendületem, az erejét vesztett motor súlya, valamint az autó sérülései okán nullára redukálódott fékhatás együtt megtettek mindent, hogy a szembe sávból, nagyjából kilencvennel érkezőt végül telibe vágjam. 

A Camarro-s csávó látszólag komoly sérülések nélkül ám annál dühösebben pattant ki az egyébként vadonatúj amerikai sportkocsi volánja mögül. Megvallom őszintén: - erősen csodálkoztam a dühén, miután az nem magára irányult az első néhány percben, hanem rám. 

Ám ez a könyörtelen és irgalmat nem ismerő oroszlán csupán néhány pillanat alatt vált egy szűkölő kutyává, amikor kiderült, hogy a mögöttem közlekedő autó egy jelzés nélküli, ám annál jobban 'bekamerázott' rendőrkocsi volt, amely -ha a motorja jár- mindent felvesz, ami előtte zajlik. Ennek tényére a kereszteződéshez így elsőként érkező rendőrök fel is hívták a 'kemény csávó' figyelmét, illetve arra is, hogy a baleset-helyszinelők kiérkezéséig nyugodtan üljön az autójuk hátsó ülésére.

 Amíg mindez lezajlott én csak a kocsimban üldögéltem, mert egyszer valahol olvastam, hogy nem szerencsés egy ilyen súlyos esetben túl sokat mozogni. Nem is állt szándékomban, amolyan 'ki tudja?' alapon, és bár nem éreztem komolyabb fájdalmat sem a lábaimban  sem a csípőm tájékán -mely részeimet egyébként nem is láttam rá a kidurranó, majd ölembe omló légzsákoktól- illetve különösebben rosszul sem voltam és az autóm sem égett, így -leszámítva a repülő üvegszilánkok, a görbülő kormány és a kinyíló légzsákok okozta vérző, ám felületi sérüléseimet- nyugodtan vártam a soromra, közben szándékosan gyakorolva a lassú ki-és belégzést és hallgattam a pillanatok alatt beálló súlyos és sötét csendet. (Valamiért a kocsimban a rádió is elhallgatott.)

 Ám sokáig nem volt lehetőségem ennek a furcsa nyugalomnak az 'élvezetére', mert hirtelen nagy nyüzsgés támadt ugyanott. Jött rengeteg rendőr, valamint a tűzoltóság és mentők is képviseltetni kezdték magukat. A zsaruk azzal kezdtek, hogy kiszállították a balesetet okozó faszit (aki már ekkor is csak árnyéka volt önmagának), majd jó közelről megmutatták annak a fiatal srácnak a csupa vér és a kocsijából félig kilógó hulláját, aki a velem szemben közlekedő autót vezette és pontosan akkor halt meg, amikor az autóink frontálisan ütköztek. Ezután már bilincset is kapott a 'kemény csávó'. Az én kálváriám itt kezdődött el.......

 A mentősök látva az egyébként erősen vérző fejemet engem rendkívül határozottan és gyorsan sokktalanítani kezdtek, miközben rém nyugodt hangon érdeklődtek a hogylétem, a nevem, a lakcímem, az aktuális dátum és idő felől. (Nem tudtam, hogy minden mentős ilyen kíváncsi-e, de később mondták, hogy valószínűleg igen, miután nem a konkrét válaszokat akarták megtudni, hanem a válaszok útján azt, hogy a fejsérülésem ellenére térben és időben orientált vagyok-e.) Az voltam.

 Mindezek -és az enyhe tiltakozásom- ellenére végül mégis bezsúpoltak abba a nagy, szép sárga autóba és én már folytathattam is az utam az eredeti uticélom felé, azzal a különbséggel, hogy nem az író-olvasó találkozó helyszínére, hanem a város lepattant kórházának SBO-jára (a Sürgősségi Betegellátó Osztályra) szállítottak.Eddig -mint aktív járulékfizető- mindennel tökéletesen elégedett voltam.

 A kórházba olyan déli tizenkettő előtt néhány perccel érkeztünk. Az első döbbenet akkor ért, amikor a mentő 'kirakott' ott. Az SBO-n ugyanis nem volt az égvilágon senki. Leültettek a székekre nem hagyhattak ott (és nem is hagytak ott), hanem velem együtt gyönyörűen kivárták azt a háromnegyed órát, amíg az SBO-s nővér visszajött a belgyógyászatról, ahol be kellett segítenie az ott szolgálatban lévő kollégájának, hogy együtt kioszthassák az osztály százhatvan betegének az ebédet.

 Amúgy biztosan szarul nézhettem ki a csupavér fejemmel, karjaimmal, meg ruhámmal, mert közben elkezdtek tőlem elhúzódni az addig engem megrettenve bámuló SBO betegek, akik közül -mint megtudtam- az egyik idős hölgy agyvérzés gyanújával reggel óta várakozott.

 Másodszor azon lepődtem meg, amikor befutottak a rendőrök. Ők egy fickót hoztak bilincsben és már mentek is befelé az ajtón. Kifelé jövet ismertem fel a megvasalt férfiban a balesetem okozóját és, bár kicsit mérges voltam, hogy előttem jutott be, azt mégis jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy a faszi által szorongatott papírok közt a legfelső az ő őrizetbevételi határozata volt. Gondoltam is: - én estére otthon vagyok, de ez a fasz nem, mert ha a dolgok jól mennek, akkor ő már a börtikében hajthatja álomra fejét. 

 További egy órás várakozás után -ez már csendes magányban telt, mert a nővér nagy kegyesen elengedte a mentősöket és a nénit is beszólították-, egy újabb mentő futott be, egy nálam súlyosabb kinézetű nőt hozva, akiről kiderült, hogy egy emeletes házból vetette ki magát, de -egyelőre- túlélte. Utána egy erős ötvenes férfi jött, nagyon jól szabott öltönyben, a kezén aranyórával. 

Megvetően rámnézett, majd bekopogott. (Csak tudnám, hogy valaki, aki éppen szabálytalan előnyhöz akar jutni, előtte vajon miért viselkedik így? Mert ezek amúgy mindig így viselkednek, ezt már megfigyeltem.) 

 Amikor kinyitották neki az ajtót, ő elpanaszolta a nővérnek, hogy harmadik napja valamitől erősen viszket a bal füle fölött és írna-e fel valamit neki a doki!!!! Hát döbbenet! Az a doki, aki amúgy -ezt is a nővértől tudtam meg- olyan ötven órája van szolgálatban és épp próbálja életben tartani (stabilizálni, milyen jó szó) az öngyilkos csajszit. De kénytelen volt -ha csak egyetlen percre is- foglalkozni a 'jólöltözöttel', mert az meg a kórházat finanszírozó alapítvány kuratóriumának elnöke és egyben a kórház gazdasági igazgatója is volt. (Nyilván nem véletlenül tűnt gazdagnak.)

Aztán egy kislány hoztak, orrában egy fél plüss jegesmedvével, utána egy másik nénikét, akinek sikerült úgy elesnie, hogy eltörte a nyakát, de valahogy ő is túlélte, végül egy fiatal srác érkezett, őt a 'barátja' támogatta. Valószínűleg sok vért veszthetett, mert a rajta lévő világos farmer a feneke környékén merő adta egy vér volt. (Mint kiderült, szexuális játék közben -melynek során a másik férfi egy sörösüveget helyezett az ánuszába -hű de szépen fogalmaztam meg!- ez a hülye hátrabotlott, az üveg meg eltörött.)

Közben volt műszakváltás, -legalább is a biztonsági őrök már mások voltak, mint dél után néhány perccel- és a délelőtti napsugarat is régen felváltotta a tiszta égbolton ragyogó csillagok fénye. 

Ezt amúgy onnan tudom, hogy a szerencsére időközben beszáradt kötéseimmel úgy tudtam kibotorkálni a kórház elé rágyújtani, hogy negyedik alkalom után már nem hagytam magam után vércsíkot úgy, mint az ezt megelőző három esetben. (A takarítónő majdnem felnyársalt a szemével.)

Éjfél lett. A kórház is elcsendesedett lassan. A büfé, ahol este hat óra felé vettem néhány ócska szendvicset és ahol a büfésnő nem engedett leülni az egyik asztalhoz sem, nehogy összevérezzem a berendezésül szolgáló ezeréves 'koloniál' kerti műanyag székeket, már régen bezárt, így egy nyomorult ásványvizet sem tudtam vásárolni magamnak. (Nem csodálkoztam volna, ha a takarítónő 'nyomott volna fel' a büfésnél.)

 Miután arra meg végképp nem voltam hajlandó rávenni magam, hogy a százméteresnek tűnő folyosó végén található kórházi WC csapjából igyak, hát becsengettem az SBO-ra. De már nem az ellátásom reményében, csupán egy pohár vizet szerettem volna kérni. A harmadik csengetésre nyitott ajtót -megdöbbenésemre- ugyanaz a nővér, aki kora délután ugyanoda 'felvett'. Halál álmos fejjel rám nézett, majd, miután az alvásból tisztult egy kicsit a tudata, riadt tekintettel mért végig, mert rájött, hogy rám bizony durván rám feledkezett. Olyan tíz-tizenöt órára. Nagyon szépen kértem tőle egy pohár vizet...................................és nem tudtam rá haragudni. Rá legalábbis nem. Remélem segíthettem.

Liberális gyermeknevelés? Marhaság...................

Hello kedves olvasó!

A ma reggel végzett 'lapszemlém' -bár ez inkább a hírmorzsák áttekintése- ismét egy komoly gyöngyszem felbukkanását eredményezte. Azt gondolom, hogy ebben a kesze-kusza és olykor nagyon mocskos világban kell lennie olyan fix pontoknak, melyekbe szükség esetén az ember belekapaszkodhat. Kellenek iránymutató támpontok és ez az írás pontosan egy ilyen 'világítótorony' abban a súlyos sötétségben, mely oly jellemző egyébként napjainkra. Ennek megfelelően -azon túl, hogy a blog küllemére igazítva szerkesztettem-, szeretném változtatás és további kommentár nélkül közreadni a cikket. Annyit előrebocsátanék, hogy minden egyes szavával egyetértek. Íme:

"...A liberális nevelés megbukott!

Ez tény! Minden szakember egyetért ezzel, bár nem kell szaktudás ahhoz, hogy mi is lássuk a boltban, az utcán, az oviban, iskolában, hogy egyre több a „hisztis” gyerkőc. Miért? Mert, ha egy gyerkőc életében nincsenek szabályok, nincs rendszer és főleg következetesség, akkor jön a „hiszti”!
Éppen nem azt a zoknit akarja felvenni, nem abból a bögréből szeretne inni, nem akar még lefeküdni, nem akar összepakolni.

Nagy hiba és önbecsapás, hogy amikor a gyerkőc nem fogad szót, irányíthatatlan, goromba a környezetével, azt mondjuk: „csak gyerek”! Pedig nem!

Ennél sokkal többre képes a gyermeked! Hidd el!

Többre képes, ha megtanítod a tiszteletre, a fegyelemre, az önuralomra. Legyintesz, amikor nem tud végigülni egy közös vacsorát. De, ha elviszed egy moziba, akkor végigüli az előadást. Hát akkor miért nem képes végigülni a vacsorát? A válaszom egyszerű: - mert nem tanítottad meg rá!

Hiszen hogyan tanulta meg a fogmosást, az öltözködést, az evőeszközzel való evést? Megtanítottad! És rengetegszer gyakoroltad vele. Nem így született! Gyermek nem születik rossznak, szófogadatlannak, „hisztisnek”! Minden, amit tesz, amivé válik az a mi munkánk gyümölcse vagy munkánk hiánya! Fájdalmas, amit most olvasol? Igen! De így igaz? Igen! És a lelked mélyén ezt Te is tudod. Hiszen ezért vannak kétségeid, hogy jól csinálod-e?

Tudom Kedves Szülők!

Én vagyok a szószólója annak, hogy a 21. században bizony másképpen kell élnünk és gyermeket nevelnünk. Nem akarom visszahozni a poroszos nevelési elveket. A világ megváltozott, fejlődött és fejlődik nap, mint nap, rohamléptekkel.
De 21. század ide vagy oda, a türelmet és a fegyelmet minden gyerkőcnek meg kell tanulnia! És nem máshol, mint otthon, a szüleitől! Nincs könnyebb út! Ha nem vagy határozott és következetes a gyermeknevelésben, akkor a gyerkőc irányít téged, irányítja a családot! Soha ne feledjük, hogy mi a szülő feladata?
Hogy a gyerkőcök határozott, magabiztos felnőtté váljanak. Ehhez pedig az első lépcső a fegyelem és ezen belül is az önfegyelem megtanulása.
Itt a hangsúly a megtanuláson van. Gyermek nem születik úgy, hogy van vagy nincs önfegyelme. Ezt meg kell tanulnia, vagyis meg kell tanítani neki!
Ehelyett a mai gyerkőcök követelőznek, terrorizálják környezetüket, mert a szülő képtelen nemet mondani akkor, amikor a legfontosabb lenne! Ahhoz, hogy egy gyermekben egészséges énfejlődés menjen végbe, meg kell tanulnia, hogy hol vannak a határok és mik ezek a határok. Különben kontrollhiányban, önállótlanságban fognak szenvedni. Állandóvá válik a frusztráció, melynek következménye az agresszió vagy éppen a szorongás.

Így a végére szeretnék egy örömhírt is megosztani veletek!
Soha nincs késő elkezdeni a következetes, fegyelemre való nevelést. Az igaz, hogy minél később kezded, annál több munka van vele, de megéri! Mert a gyermeknevelés egy hosszú távú és életünk legnagyobb és legfontosabb projektje. Hát bánjunk vele ehhez méltóan. Én bízom Bennetek!

Üdvözlettel: Gyerkőcökkel Suttogó..." 

(forrás Gyerkőcökkel Suttogó)