2011. április 3., vasárnap

Az élet veszélyes!

Hello kedves olvasó!
Miután olvasol, nagyjából úgy érezheted, sokszor volt (van) olyan gondolatom, amelyet értesz és megértesz, amellyel könnyedén azonosulsz, amely megmagyaráz, megismertet veled dolgokat. 
Miután én magam is olvasok (sokszor és nagyon sok mindent), ezért mások gondolatait én is magamévá teszem, befogadom, értem és megértem.
Tegnap pontosan ez történt, amikor Zimber Szilvia újságírónő tollából olvastam el egy komoly cikket. Meg kell vallanom, a szerző okos szavai erősen megérintettek, és oly fontos tényeket közöltek, hogy rövid rágódás után egyszerűen nem tehettem mást, mint, hogy megosztom veled is kedves olvasóm. (Szó szerint fogom idézni, kommentár nélkül, egészen a címtől kezdve, mert minden szava érték!) Lássuk hát:

" Hagyjuk felnőni!
A legrosszabb hír a szülők számára, hogy élni veszélyes. Attól a pillanattól fogva, hogy megfogan egy új élet, ezer veszedelemnek van kitéve mind fizikai, mind lelki értelemben. 
A másik, szülő számára nehezen elfogadható tény, hogy a gyerek - szeresse bármennyire, hasonlítson bár megszólalásig rá - nem ez ő folytatása, vagy tulajdona. Pici korban még kisajátíthatja a szülő az általa létrehívott szuverén életet - később nagy árat fizet ezért -, de legkésőbb a kamaszkor ráébreszti: a gyermeke egy másik ember, saját képességekkel és fogyatékosságokkal, saját vágyakkal és választásokkal. S van egy harmadik, szintén sokak számára elviselhetetlen gondolat: nincs tökéletes szülő, aminthogy tökéletes ember sincsen.
Mármost mindebből az következik, hogy a legjobb, amit a szülő tehet, ha tökéletlen önmagát adja, szereti és tiszteli gyermekét, megbízik benne és hagyja felnőni. Ez minden, amit tehetünk, ami ezen túlterjeszkedik, az csak saját félelmeink kivetítése.
A leggyakoribb, életeket tönkretevő szülői hiba, hogy a szülő a saját életét akarja a gyerekben folytatni, megvalósíttatni vele saját vágyait, megóvni saját démonaitól. Amikor anya, apa kémkedik a gyereke után, saját magából indul ki.  Amikor elveszi  porontyától az ő problémáját és kötelességeit - például a szülő akar gondoskodni arról, hogy minden bekerüljön az iskolatáskába vagy minden feladata elkészüljön -, akkor valójában saját korábbi mulasztásait igyekszik pótolni. Amikor eltiltja lányát szerelmétől, akkor saját kielégítetlen vágyait vetíti rá.
Ez legalább olyan kártékony szülői magatartás, mint a gyermek elhanyagolása. De talán még annál is gyakoribb."
Hát ennyi lett volna. És, bár az idézet elején még nem akartam kommentálni, most mégis úgy gondolom, hogy szükséges ide a végére még pár gondolat. A legfontosabb, hogy szeressük őket - a gyermekeinket - tiszta szívünkből, és irányítsuk úgy a saját életünket, hogy abból példát meríthessen és akarjon is példát meríteni gyermekünk.

Én valahogy úgy vagyok ezzel, hogy amikor egy-egy nagy életbölcsességet akarok mondani, olyankor valahogy mindig úgy kezdődik az adott mondat, hogy: "Édesapám nekem ilyenkor mindig azt mondta, hogy........" - hát igen, valamit nagyon jól csinálhatott (és biztosan a fenti szellemben) az öreg Jászai, az édesapám aki, bár 167 cm magas volt, én (a nagyon korán bekövetkezett halálig) mindig felnéztem rá.  És bizonyos, hogy az édesanyám mindennapos áldozatos munkája is kellett ahhoz, hogy az legyek, aki most vagyok. Remélem, hogy ez nekem is megy (és mindig is menni fog) és főleg remélem, hogy  segíthettem.
Megjegyzés küldése