2011. március 18., péntek

Japán

Hello kedves olvasó!
A cím alapján nyilván szinte azonnal megítélheted miről is lesz szó, de lehet, hogy tévedni fogsz, mert abban a hírdömpingben, amiben a modern technológiák segítségével részünk lehet, nem volna semmi értelme egy olyan hírt megosztani veled, amiről minden pillanatban újabb és újabb információkkal rendelkezel te magad is.
Éppen ezért jelen írásom inkább azokról az érzésekről és gondolatokról akar szólni, melyeket maga az esemény generált bennem. 
Mivel egy elég vizuális típus vagyok, ezért én akkor, amikor a Japánban történ súlyos természeti katasztrófáról, majd annak elsődleges és másodlagos következményeiről szóló első jelentések befutottak, rögtön azt képzeltem el, hogy mit élhettek át az emberek. A televízió képernyőjére tapadva figyeltem, ahogy a mozgó épületekben élő, dolgozó sok-sok japán ember igen fegyelmezett reagál először a történésekre. 
Ehhez persze tudni kel, hogy Japánban viszonylag megszokott dolog a földrengés. Legalább is a kisebbek. Na de erre aztán még ők sem voltak felkészülve. Amikor a föld mozogni kezdett, az egyik videón jól látható volt, hogy az iroda egyik kissé érzékenyebb munkatársa megpróbált felpattanni az íróasztalától (egy fiatal hölgy), ám a főnöke (vagy legalább is gondolom, hogy a főnöke) erősen gesztikulálva -és nyilván hangos szóval- visszaparancsolta a lányt a helyére, aki ezután szó nélkül engedelmeskedett! 
Egy másik felvételen (valami üzletben) a szürke köpenybe bújtatott dolgozók nem a menekülésen törték a fejüket, hanem a polcokon lévő árukat igyekeztek a helyükön tartani, kézzel lábbal. (Nagyon még az sem számított, hogy a plafon már félig leszakadt.)
Aztán egy harmadik bejátszásban azt lehetett látni, ahogy Tokióban a felhőkarcolók úgy lengenek ki (némelyik több tíz métert), mintha nádból, vagy más más képlékeny, természetes anyagból lennének. 
Mondom, ott mindez viszonylag megszokott dolog. Olyannyira, hogy az említett épületek egyike sem dőlt össze, vagy rongálódott meg jelentősen. Olyannyira, hogy az átlag japán lakás szekrényei a lakások plafonjához vannak egy-egy széthajtható rúddal szorítózva,  préselve, hogy ne dőlhessenek el egy földrengés esetén.
Mindezek ellenére, ez a mostani földrengés valószínűleg most alapjaiban változtatta meg a japánok elképzeléseit az ilyen jellegű katasztrófákról. A hatalmas földrengést követ szökőár egész városokat mosott le a föld színéről. Eddig hatezer-kettőszáz azonosított áldozatról számoltak be a híradások és legalább tízezer ember eltűnését regisztrálták. Volt olyan tengerparti szakasz, ahol a mentőegységek egyszerre kétezer ember holttestét találták meg. Eddig soha nem halott japán városok nevét tanuljuk meg, hogy csak Fukusimát vagy Szundai-t említsem. 
Az egyik magyar kereskedelmi televízió akkor helyszínen tartózkodó tudósítója bemutatott egy családi házat, amely szinte egyedül állt egy olyan pusztaságban, amely korábban Szundai kertvárosa volt. Az épületben lakó ötfős család sorsát mesélte el. 
Az épület (és a család is) túlélték a földrengést. A japán hadsereg szinte azonnal megjelent és néhány kivétellel mindenkit evakuált a területről, de a bemutatott épületben lakó család maradni akart. A két szülőt és három gyermeküket saját házukban ölte meg a földrengést követő szökőár. Csak az épület maradt meg. És persze biztosan sok száz ilyen történet válik majd ismertté az idő múlásával.
Mint a post elején említettem, vizuális típus vagyok és -szerintem- az empatikus képességeimmel sincs gond. Amikor a felvételeket láttam, elképzeltem azt az iszonyú félelmet és kétségbeesést, amit az egyébként igen fegyelmezett japánok érezhettek. 
Később aztán a túlélők tanácstalansága, a sugárzástól való félelem, a hozzátartozók, családtagok, rokonok barátok, az élet munkájával felépített otthon elvesztésének fájdalma volt az az érzés, amelyet megpróbáltam átélni, persze nyilván sikertelenül, hiszen ahhoz ott kellene laknom, ahhoz japánnak kellett volna születnem, ami ugye nem így történt. Én azt gondolom, hogy most a japán emberek érzéseit mi csak sejthetjük, de igazán megismerni, átérezni nem fogjuk soha. 
Gondolj csak bele! Ma Japánban az egyik legnépszerűbb ember nem más, mint a kormányszóvivő, aki a katasztrófa bekövetkezése óta nemigen alhatott túl sokat, mert folyamatosan a képernyőkön látható, amint magyaráz, tájékoztat, vagyis segít. Az átlag japán polgár önként és dalolva jelentkezik a sugárzásmérő állomásokon, nehogy valaki másnak baja essék, ha ő fertőzött is.
A nyilatkozó átlag japán polgár az egekig magasztalja azokat a tűzoltókat, akik a most Fukusimában dolgozó ötven társukat segítik ki, további százötvenen, és teljesen önkéntes alapon. Azokról a tűzoltókról van szó, akik átvették a reaktorok hűtését a katonai helikopterektől, mert a helikopteres hűtés nem volt elég hatékony. 
Önként indultak a biztos halálba egész Japánért, és az egész világért, ha úgy vesszük. Gondolj csak bele! Az átlag japán polgár nem a saját bajával van elfoglalva, hanem segíteni próbál mindenki máson a környezetében, miközben nem kér segítséget, kormánya nem hazudozik a kialakult helyzetről és a polgár fegyelmezetten hajtja végre a hatóságok utasításait, mert tudja, hogy az intézkedések nem ellene, hanem érte vannak. 
Egy nyolcvan körüli japán férfit a háza helyén álló romos, üres telken szólított meg a televízió riportere. Az öreg elmondta, hogy korábban ott állt a háza. Ott élte le az életét a feleségével, ott nevelte fel a fiait. A felesége már régen halott, a fiai most haltak meg a családjaikkal együtt a ház eltűnt, mintha soha nem is állt volna ott. 

Amikor nincs éppen túl jó napod, és kicsit nyavalyognál, vagy ha amúgy is általában pesszimista vagy, akkor most gondolj kicsit bele. Mondjuk az öreg helyzetébe. Én így látom ezt a helyzetet. A rossz állapot, a szegénység, de még a tragédia is relatív fogalmak. Remélem segíthettem.

Nincsenek megjegyzések: