Negyvenéves nyugger

Hello kedves olvasó!

Van egy nagy csomó fórum, ahol mindenféle hozzáértő (vagy csak a témához hozzászólni kevés tudással felvértezett, vagy rosszindulatú, vagy éppen jó pontokat gyűjtő politikus, vagy csak egyszerűen irigy) ember alkot véleményt, a rendvédelmi szerveknél dolgozók korengedményes nyugdíjazásáról.

Elöljáróban el kell mondanom: - tudom, hogy igen sok szakma még több művelője is elvárná a kormánytól, hogy elengedje őket hamarabb és van jó néhány szakma, ahol csakugyan megléphetné a jogalkotó ezt a gesztust. 
Ilyen az orvosé, a mentősé (lett légyen az mentőorvos, mentőtiszt, mentőápoló, vagy mentő-gépkocsivezető), ahogy ilyen szakma még például az autóbusz vezetőé is, bár ott van némi kedvezmény a tengelyen töltött idő függvényében, de nem az sem a legtöbb. E felsorolás nyilván a teljesség igénye nélkül készült, hiszen sok terület van, ahol akár kedvezhetnének is az ott dolgozóknak.

Ám, a tisztánlátás okán itt (e blogbejegyzésben) azt is meg kell említenem, hogy huszonöt év szolgálati idő után a hivatásos színészt és hivatásos táncost ugyanúgy megilleti e kedvezmény, mint a tűzoltót, a rendőrt, a pénzügyőrt, vagy a hivatásos katonát. És ide tartozik az a hivatásos is, akik mondjuk huszonöt évig az adott fegyveres, vagy rendvédelmi szerv zenekarában játszott. Mondjuk hegedűn.

Szóval egyetértek azokkal, akik látnak némi aránytalanságot, csak az bánt, hogy a adott szakmák beható ismerete, vagy a fenti tények említése nélkül forrong, lázong, és "mocskosrendőrözik" most mindenki, akinek szája van.

Nekem van egy használható javaslatom, de azt csak a post végén fejteném ki bővebben, ha megengeded ezt a minimális írói szabadságot most nekem, kedves olvasó. Azonban, hogy átszellemülhess, rákészülhess a javaslatomra, előtte gyorsan elmesélnék egy rövid történetet. Komoly csattanóval.

Úgy két évvel ezelőtt, egy kellemes napos délutánon, az egyik ritka, olyan szabadnapom egyikén, amikor az idő nem feleslegesen telt otthon egyedül, hanem a feleségem sem dolgozott, nos egy DVD film megnézésébe kezdtünk éppen bele, amikor megcsörrent a telefonom.

Egy kollégám, hívott, idézem: "Csaba! Ha egy Istent ismersz, akkor most kijössz velem erre a helyszínre! (Itt persze az engem nem ismerőknek gyorsan meg kell jegyeznem, hogy abban az időben az egyik északi város rendőrségének bűnügyi helyszínelőjeként dolgoztam, ami nyilván fontos információ lehet a sztori megértéséhez.)

Kérdezem is a kollégát (aki mai napig jó barátom), hogy: "Mi az? Talán nem tudod összeszámolni az eltűnt tyúkokat?" Mire ő azt válaszolta (akkor kezdő helyszínelőként), hogy egy rendkívüli haláleset szemléjét kell végrehajtania, és még nem volt része ilyesmiben.

Ok! A DVD-nek nyilván annyi, szedelőzködtem és pár percen belül a rendőrségen voltam, hogy a kollégával együtt kimenjünk a helyszínre, ami meg is történt gyorsan.

Maga a helyszín egy közeli község temetője volt, (helységneveket, neveket, vagy egyéb, azonosításra alkalmas információt persze még ma sem közölhetek és nem is akarok), ahol az áldozatra úgy dőlt rá az egyik sírkő, hogy az ott helyben meg is ölte. 
Az egyenruhás kollégák ekkor már persze ott voltak, és adatokat, információkat gyűjtöttek, valamint a helyszínt biztosították. Tették a dolgukat. Amikor azonban megérkeztek a pisztolyos, civil ruhás, gumikesztyűs, fényképezőgépekkel, videokamerákkal, meg mindenféle (nem hétköznapi) rendőri eszközökkel felszerelt faszik, (akik ugye mi voltunk), nos akkor a még sokat tapasztalt, a rendőrségen sok éve szolgáló egyenruhás kollégák is hátrább húzódtak a helyszíntől. Legalább tíz-tizenöt méterre, mert tapasztalatból tudták, hogy ami most következik, az nem emberi szemnek való.

Ugyanis a helyszíni szemle nem csak néhány fotó, meg egy jegyzőkönyv elkészítéséből áll, különösen nem a halottszemle! (Ami ugye külön fizikai, pszichikai felkészülést igénylő, a normál helyszíni szemlétől igen sokban különböző tevékenység.) 
Ha egy olyan embernek akarnám leírni ezt a munkát, aki még életében nem látott ilyet (és reménykedem, hogy hazánk "mocskosrendőröző", de amúgy békés polgárai soha nem fognak ilyet életükben egyszer sem látni) amit ilyenkor derék helyszínelőink végeznek, nos az minimum kegyeletsértő, gyomorforgató, és undorító feladatok sokasága. De erre, teljes mélységében nem fogok kitérni, csak néhány részletet emelek majd ki, hogy a békés polgár is megértse.

Nagy vonalakban vázolva, rögzíteni kell a helyszín általános állapotát (helyét, elhelyezkedését, megközelíthetőségét stb...), majd -e logikát követve- a közvetlen helyszínre érve következhet a holttest állapotának általános, majd részletes rögzítése. (Mármint elektronikus és írott formákban és adathordozókra.) Ilyenkor, miután mindent lefényképeztünk és leírtunk, nos ilyenkor következik a szemle dinamikus része (mert ugye eddig volt a statikus és ezekkel nagy titkokat nem árulok el, mert e tevékenységet tanítják és a tankönyvekben is így van nagyjából leírva.)

A szemle dinamikus szakaszában ezután, helyszínelő kollégámmal (a helyszínt biztosítók, parancsnokok, tanuk stb..) szeme láttára a kezeinél és a lábainál megfogva, kiemeltük, majd egy előre odakészített fóliára fektettük a hullát, akit (vagy amit, ezt mindenki döntse el maga) alapos vizsgálatnak vetettünk ezután alá. 
Ezt persze nem lehet másképpen, minthogy a viselt ruházatot is egyenként számba véve és vizsgálva, levetkőztettem a holttestet, majd minden egyes sérülést újravizsgálva (a bőr folytonossági hiányával járó sebeket még betapintással -a seb mélységének megbecsülése céljából- azokba kézzel belenyúlva és azt fotózva) rögzítettük a fenti módszerekkel. 

A holttest fején több kiterjedt, mély, a koponyacsont súlyos sérülésével is  járó seb volt (a mentősök ezt úgy szokták megfogalmazni, hogy az élettel összeegyeztethetetlen sérülés), komoly duzzanatok a szemek alatt és sok apró, korábbi zúzódás test szerte (mely sebek nyilván semmilyen módon nem veszélyeztették egyébként az áldozat életfunkcióit és nem az eset során keletkeztek, mert e sérülések a mindennapos élet velejárói), de nekünk azokat is számba kellett vennünk nyilván.

Ahhoz, hogy ezeket észrevedd, mint ahogy feljebb írtam, nyilván a ruházatától meg kell, hogy foszd a holttestet és pakolásznod forgatnod kell ide oda, hogy mindenét lásd, fotózd. A fejsérülések meg olyanok (főleg, ha a fej felé lejt a talaj), hogy azokból sok esetben akár több liter vér is ki tud folyni, miközben ide-oda cibálod azt a szerencsétlent. És a sok vérnek már komoly szaga is van. Szó szerint vérszaga. Na mindegy.

Az ember persze ilyenkor megtesz mindent, hogy a lehető legrészletesebben rögzíthesse a tényeket, hogy semmi ne kerülje el a figyelmét, hogy jó -mit jó- tökéletes munkát végezzen! És az teljesen mindegy, hogy egy órával korábban otthon voltál és semmi közöd nem volt a helyszínhez, az teljesen mindegy, hogy tulajdonképpen egy ember halála adta az apropót a munkádhoz, az teljesen mindegy, hogy szemkontaktusba kerülsz a munkád során az áldozat édesanyjával, aki a közelben hol csendben sírdogál, hol őrjöng (attól függ, hogy éppen mit csinálsz a rokonával). De neked (kicsit éld bele magad kedves olvasó) mindettől el kell vonatkoztatnod, és csakugyan csak a feladatra koncentrálhatsz, nehogy bármilyen hibát véts. És a helyszínelőknek ez jobbára megy is, mert nagy baj lenne, ha nem menne.

De hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindez nem hagyott, nem hagy nyomot azokban az emberekben, akik ezt a munkát, nagy pontossággal, precízen, minden részletre kiterjedően végzik nap, nap után. Évről évre. (Mert hulla az jut minden napra is akár.) 

Ezt a helyszínt én, vagy három nappal később raktam össze. Ugyanis az a minimum, hogy még napokig töröd magad, hogy minden ok volt-e a helyszínen, minden emberit megtettél-e, (mert én így végeztem a munkámat) és miközben várod a szakmai feletteseid visszajelzését, elkezdesz az apró részleteken is gondolkodni. 

Na innentől kezd a dolog érdekessé válni! Nekem ugyanis például két momentum jutott az eszembe. 

Az egyik az volt, hogy a szemle befejezéséhez közel, amikor már csak apró részletek tisztázása volt hátra, és úgy ítéltem meg, hogy már nem igazán kellek oda, megkértem a helyszínen lévő egyenruhás kollégáimat, hogy vigyenek haza. Az úton hazafelé a társaság egyik baleset-helyszínelője megjegyezte, hogy minden tisztelete az enyém, mert ezt ő, úgy nem tudta volna végigcsinálni. (Pedig a saját szakmájából adódóan láthatott már ő is ezt-azt.)

A másik pedig az a pillanat, amikor a vászon cipőt és zoknit viselő halott lábáról éppen ezeket a ruhadarabokat vettem le. A lábszáránál fogtam meg az ekkor a hátán fekvő hulla lábát. Hátulról a lábszára alá nyúlva és óvatosan megfogva, hogy lehúzhassam róla a vászoncipőcskét, meg a zoknit. 

És, hogy miért írtam cipőcskét? Csupán azért, mert a holttest korábban egy alig hétéves, szőke fiúcskához tartozott. Egy kicsi gyermekhez, akinek csak ennyit adott az ég és azért kellett meghalnia, mert meg akarta puszilni a sírkövön elhelyezett édesapja fényképét, aki az eset előtt nem sokkal halt meg és aznap készült el a síremléke. Hozzáteszem: - bizonyára nem túl jól, mert miközben a gyermek megpróbált fellépni oda, ahol a fotót látta, aközben dőlt rá a sír, ami úgy törte össze a kissrác fejét, mint egy dinnyét.

Szóval a szemle után pár nappal az eseten agyalva jutott az eszembe (vagy jöttem rá, mert így helyesebb), hogy a cipők és a zoknik levételekor olyan óvatosan fogtam meg a fiú lábait, mintha még fájhatna neki bármi, vagy mint amikor a saját fiaim lábát fogtam az óvodában, hogy átöltöztessem őket. Mert ott ugye ezt így kell. 

És -látod kedves olvasó- bármilyen ridegen és vérprofin hajtasz végre bármilyen feladatot, nem tudsz elvonatkoztatni. Tudat alatt biztosan nem és erre csak napok, hetek múlva jössz rá. És soha, egyetlen munkád egyetlen ici-pici részletét sem felejted el, amíg élsz. Beleég a tudatodba és csak a saját halálod törli majd ki azt onnan. Ez azért elég kemény nem?

Így aztán, amikor bárki "mocskosrendőrözik", meg ugatja a nyugellátásomat, mint a kutya a holdat, akkor elárulhatom, nekem nincs semmilyen lelkiismeret-furdalásom a társadalommal szemben. Azzal a társadalommal szemben, akit azért ennyire nem zavar a színész, a táncos nyugdíjba vonulása, vagy azok a tömegek, akik születésüktől sok-sok generáció óta  nyugdíjasok, csak azt segélynek hívják, amit anélkül kap, hogy bármit letett volna az asztalra. Velem szemben, aki (és ez nem az én véleményem), több, mint két évtizeden át, a fent leírtakhoz hasonló feladatok csont nélküli ellátásával kiemelkedően jót teljesítettem a szakmámban. 

Ám az a rendszer, ami többet ad, ha elmegyek, mint, ha maradnék, az a rendszer, amelyik nem fizeti meg a saját biztonságát, és a biztonság zálogaként a szakmai tudást és lojalitást, az a rendszer, amelyik rendszeresen bűnbakként veti a "mocskosrendőrözők" elé a saját rendőrségét,  és eteti a fentieket, nos az a rendszer kiszórt, kivetett saját magából, így semmiféle lelkiismeret furdalásom nincs.

De hadd jöjjön a javaslat. Csodálkozom, hogy ezidáig a szakmai nagyoknak ez még nem jutott az eszébe. Van ugye a tűzoltóság, a rendőrség, a pénzügyőrök, és a katonák. Ezen szerveken belül van sok-sok terület. 

Én azt gondolom, hogy úgy lenne (a társadalom szempontjából is) igazságos, ha különválasztaná a készülő új jogszabály a végrehajtókat (az utcán járőrözőt, a vonuló tűzoltót, a pénzügyőrség mélységi járőrét, a határrendészt, a háborús övezetben szolgáló katonát, a rendőrség kommandósait, és hát mondjuk a  helyszínelőket stb..., stb...) azoktól, akik irodákban tesznek-vesznek, vagy mondjuk parancsnokoskodnak (érzed  tréfás szóösszetételt?) tábornoki fizetésért a szuper rendőrpalotában és másutt, más vezetői posztokon. Így az új törvény szerint mindenki eldöntheti, hogy szétmegy az utcán, de huszonöt év után befejezheti, vagy karriert csinál hatvanéves koráig. Mert aki kinn szolgál, az tényleg megérdemli. Ugye érted már, hogy mire gondolok? És így talán az is tisztább, hogy miért olyan jó a 12. NAPIJÓ? Remélem segíthettem.