Vélem, hogy az édesanyánk szeretetének okát nem nagyon kell magyaráznom. Legalább is nem hiszem, hogy van olyan ember, akinek el kellene magyaráznom, hogy mi okból kell, hogy szeressük, tiszteljük őket, hogy gondoskodjunk róluk, amikor megöregedtek, hogy óvjuk, amíg e Földön, köztünk járnak.
Ám azt, hogy értekezzek erről, azt valamilyen okból mégis fontosnak tartottam, és ezért "ragadtam tollat", így az anyák napja követő napon. És, miközben e fenti sort megfogalmazva leírtam, rájöttem arra is, hogy mi ez az ok, így eléd tárom:
Az ok nem más, mint az, hogy egy olyan agresszív, mocskos és rideg világ vesz manapság bennünket körül, hogy úgy gondoltam szükséges mindenkit inteni egy kicsit: -figyeljen oda (talán egy picit jobban, mint eddig) a szeretteire és különösen az édesanyjára, a gyermekeire!
Amikor zajlanak a munkás hétköznapok, amikor őrlődsz a munkahelyeden, amikor magába szív és nem enged a pénztelenség réme, amikor a stressz néha olyan szinteken érint, hogy úgy érzed: -ez már nem lehet rosszabb, no akkor a hivatalok és a bankok még szorítanak mindezen egy kicsit. (Hidd el nagyon is tudom, hogy mindez milyen érzés.)
És aztán amikor mindebből a napod végén hazaérsz, nos ekkor kell, hogy erőt vegyél magadon. Szívd tele a tüdődet friss levegővel mielőtt a házadba lépsz (ha úgy tetszik: -sóhajts egyet), számolj el tízig mielőtt megszólalsz, hogy az otthon lévő szeretteidnek (akikért tulajdonképpen hajtasz), ebből ne kelljen túl sokat érezni. Tudd, hogy ők (köztük az édesanyád) igazán szeretnek. Tudd, hogy hálásak, amiért te (optimális esetben) mindent megteszel, ami emberileg lehetséges. Értük.
Nem szabad elfelejtened azt az érzést, ahogyan te viszontszereted ezeket az embereket és akkor nem válik a robot (hozzád is) méltatlan, utált időtöltésé, mert van egy igazi cél, amiért naponta felkelsz. (Én komolyan így gondolom, amikor kicsit elegem lesz a napi megélhetés gondjaiból.)
Ugyanez az érzés vezérelte ugyanis a te édesanyádat is. Az ő céljainak egyike azzal valósult meg, hogy a világra hozott és ezzel életet adott neked! (Tudod azt, amelyből csak ez az egyetlen egy van, amit így és éppen ezért nem fecsérelhetsz el.) Aztán nyilván egy másik cél valósult meg, amikor féltő gondoskodással felnevelt téged ugyanez az anya, közben megtéve mindent, hogy neked jó legyen. (És ez akkor is így van, ha mondjuk tisztes szegénységben nőttél fel, mert ettől még -az esetek nagyobbik többségében, az édesapáddal- rendes embert faragtak belőled. Legalább is így gondolom, ha most ezt az írást, -egy számítógép előtt ülve- olvasod.)
Aztán a legnagyobb boldogság volt a szívükben, amikor szakmád lett, leérettségiztél, megszerezted a diplomádat, állást vállaltál, családot alapítottál és mondjuk unokákkal örvendeztetted meg őt, aki most már a szívét lelkét értük is kiteszi.
Én valahogy így képzelem el a jó anyát. Én valahogy azt gondolom, hogy ebben a nehéz világban sokszor egyetlen támaszunk a szülőnk, az édesanyánk, az édesapánk. Akiknél mindig számíthatsz egy jó tanácsra, bármilyen segítségre, vagy, ha szerény körülmények között élnek, akkor is: - egy két jó szóra egy tál levesre biztosan futja.
Ha figyeltél, akkor most valószínűleg elgondolkodtál azon, hogy vajon miért írtam akkor én mégis azt, hogy "én így képzelem el", meg, hogy "Én valahogy így gondolom"? Talán azért, mert úgy általában nem a szüleimen gondolkodom, amikor dolgozom, amikor esetleg a feleségemmel beszélgetek, vagy mondjuk autót vezetek, ám ennek ellenére vannak olyan pillanatok, amikor úgy hasít belém a hiányuk, hogy az már már fizikailag fáj. Ilyenkor meg kell állnom egy pillanatra, hogy összeszedhessem magam.
Az én édesanyám (mint a címben) és hát az édesapám ugyanis már régen, nagyon régen nem élnek. Nagyon fiatalon mentek el. Ők a halálhoz én meg az élethez voltam túlságosan is fiatal akkoriban.
Nekik (nekem) nem volt olyan szerencséjük (szerencsém), hogy láthassák gyermekük fent felsorolt pillanatait és bizony -annak ellenére, hogy szép lassan túl vagyok azon az eufórián, amelyet a negyvenedik születésnapom okozott- sokszor nagyon tudnak hiányozni a szavaik, tanácsuk, látványuk, vagy egész egyszerűen a fizikai létezésük. Sokszor látom magam előtt az én édesanyám nagy, barna szemeit, vagy az apukám mosolyát.
Így aztán te, kedves olvasóm, ha olyan szerencsés vagy, hogy akár még naponta is találkozhatsz az édesanyáddal, a szüleiddel, kérlek becsüld meg azokat a pillanatokat. De nagyon! Végy egy nagy levegőt, mielőtt megszólalsz, számolj el tízig, nehogy bármivel megbánts azokat, akik az egész életüket azzal töltötték, hogy az légy aki vagy. Remélem segíthettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése