Mit kell tennnük megunt kutyánkal?

Hello kedves olvasó!

FRB

Aki ismer tudja, aki pedig nem annak most elmondom: - hát nem vagyok egy nagy kutyabarát. Bár ez így talán nem is teljesen igaz, hiszen úgy általában szeretem a kutyákat és azt is tudom, hogy az állattartás nagy felelősség, ugyanakkor egy rendkívül hálás, csodálatos dolog is, hiszen egy életet tartasz a kezedben és (leginkább) csak tőled függ(!) ezen élet sorsa. Sok ismerősömnek van kutyája, nagyon jó barátaimnak házi macskájuk, nyuluk van, nekünk pedig ott van, a mindennapi törődést szintén erősen igénylő Gomez, a törpenyúl. Kutyám, ismétlem nincs.

Mr GOMEZ

Nincs, mert kicsiny gyermekkorom egyik meghatározó élménye volt, amikor nagymamámnak segítve, a boltból hazajövet, a mama táskáival hamarabb értem a lakásába, mint ő. Miután a kulcsait átadta nekem, én gyanútlanul léptem oda be, ám mamám kutyája annyira nem engem várt, hogy első megilletődésében mindjárt megtámadott és a hasamba többször beleharapott. Nos ezen esemény óta (bár nem vagyok postás), nem ápolok túl jó kapcsolatot a kutyákkal úgy általában, ami szerintem érthető.

De visszatérve a bevezetőben elhangzottakhoz, ha jól kezeled a dolgot, nos akkor a (törvény betűje szerint) a kedvtelésből tartott állatod meghálálja a törődést. Szóval nekem nincs kutyám, mert már azt sem tartom normális dolognak, hogy valaki (leszámítva mondjuk a kisebb mozgásigényű kutyákat, mint mondjuk a francia bulldog) mondjuk egy társasházi lakásban tart például nagytestű, sok törődést, mozgást, fegyelmező gyakorlatot és sok egyebet igénylő kutyát úgy, hogy reggel elmegy dolgozni, aztán este esetleg leviszi a szerencsétlent szarni. 

Kidobva

Az ilyen állat aztán szörnyen slampos lesz, mert nem elég az, hogy a legtöbbje szörnyen elhízik és így ún.: lakótelepi kockakutyává alakul, hanem lelkében megtört, beteg, és ami teljesen biztos: - agresszív állattá válik, akit aztán már végképp nem tud majd kezelni a nem túl lelkiismeretes gazdája. Ehhez jöhet még a jó helyen tartott, de elhanyagolt, vagy megöregedett, esetleg hirtelen megbetegedett és ezért szükségtelenné (haszontalanná) vált kutya. Mit lehet kezdeni vele?

A kérdésre adható válasz számomra teljesen egyértelmű. Attól teljesen függetlenül, hogy saját kutyám nincs, én azt gondolom, hogy öreg kutyánkat tartsuk haláláig a legjobb kondícióban. Orvosi felügyelettel, gyógyszerekkel, kielégítő étkezéssel, a mozgásigény kielégítésével, szeretettel és törődéssel, mert ezt érdemli. Mert ezt a felelősséget vállaltuk, amikor azt a kis szőrgombócot, alig hat hetesen magunkhoz vettük. Ha megbetegszik, vigyük azonnal orvoshoz és adjuk meg neki a lehető legjobb kezelést, mert ez az a felelősség, amiről ezen írás elején beszéltem, mert ez az a felelősség, amivel tartozunk kutyánknak (és mindennemű más állatainknak)! Ugyanis a kutyák (és mindennemű más állataink) nem tudják, hogy mi az az orvos, hogy mi az a betegség, vagy, hogy miért fáj, ami fáj. Így aztán önállóan például az orvoshoz elmenni sem képesek. Gondolom és mondom mindezt úgy, hogy annyira azért nem szeretnék kutyát. De itt az ideje, hogy rátérjek a lényegre.

Miért is ragadtam tollat? A szokásos híréhségemet kielégítve nézem a híradót ma este (dátum fent). Mondjuk csak úgy fél füllel, mert akkor is éppen a netet bújtam, amikor felkaptam a fejemet egy hírre. Állatmentők nyilatkozatából értesültem arról, hogy egy lelketlen ember (és szerintem igen finoman fogalmaztam), a megvakult(!) német juhász kutyáját egy tompa tárggyal, vélhetőleg kalapáccsal többször erősen fejbevágta, majd beledobta egy dögkútba. 2011-ben, Magyarországon! Félelmetes! Ott azonban ez a szerencsétlen állat magához tért, és sírva, nyüszítve fejezte ki a kialakult helyzet fölötti nemtetszését, amit meg is értek. Az ezt észlelők bejelentése alapján aztán az állatmentők kiszedték, ellátták és magukhoz vették a hét-nyolc éves kutyust, akit be is mutatott a televízió. Leszámítva, hogy láthatóan vak (és nyilván a korábbi tartása, valamint az említett körülmények miatt kissé csapzott) volt az a szerencsétlen kutya, szóval mindezt leszámítva egészen szép, és az őt ért trauma ellenére nyugodt német juhász volt.

Bántanád? Én biztosan nem. 

Tehát kibírta, elviselte, túlélte mindazt, ami vele történt! És ahhoz képest, hogy nem saját magát ütötte kalapáccsal meg, majd nem saját magát dobta eszméletlenül egy dögkútba, nos ahhoz képest az emberek segítségét kérte, és lojális maradt "legjobb barátjához", az emberhez,  akivel ellentétben nem forral bosszút, nem fal fel minden útjába eső három éves kisfiút, nem harapja le az állatmentők karját, amikor azok segítő kezet nyújtanak felé, nem öli le az orvost, aki ellátja, és nem akarja kiirtani sem az emberiséget, sem pedig azt a rohadt szemétládát, aki korábban a gazdájának vallotta magát! Szerintem egyszerűen csak nyugalmat, békét, egy kevés boldogságot egy kis szeretetet és némi élelmet és vizet szeretne, na meg azt, hogy ha már nem lát, legalább a feje ne fájna ennyire. 

Általában elvagyok a kutyákkal. A gyermekkoromban átélt traumát felnőtt fejjel átgondolva kissé másképpen látom most, mint akkor az esetet. Olyan soha nem lesz, hogy ne féljek a kutyáktól, de megtanultam kezelni ezt a félelmet, mert muszáj volt a melóm miatt. És ezek ellenére állítom, hogy bár nagyon nagy a csábítás, azt most mégsem írom le, hogy mi mindent tennék és milyen sorrendben a kutya volt gazdájával! Szerintem ezt te is sejtheted. Nos mit kell tennünk megunt kutyánkkal? Ilyet biztosan nem. (És egyáltalán! Mi az, hogy megunom és eldobom? Ilyen nincs!) Remélem segíthettem.