2011. február 28., hétfő

Hány embernek kell még meghalnia?

Hello kedves olvasó!
A címben szereplő kérdést egy ma reggel történt baleset ihlette. Történt, hogy ma reggel Budapesten, a Soroksári úton, a  (gyalogosvédelemmel el nem látott) villamosmegállóban várakozó utasok közé csapódott egy furgon, amit aztán legvégül csak egy közlekedési jelzőtábla oszlopa fogott meg. (Nem pedig az elgázolt emberi testek, mert azok erre -mint tudjuk- alkalmatlanok.) A jármű huszonöt éves sofőrje, a híradások szerint elaludt a volán mögött, amikor (amiért) a baleset bekövetkezett. A hír hallatán a címben szereplő kérdésen túl, sok további súlyos kérdés merült fel még bennem, de vegyük talán őket sorjában.
Mint ahogy azt már te is észrevehetted kedves olvasóm, általában igyekszem az adott kérdés mögé (is) látni. Teszem ezt úgy, hogy nem csak meghallgatom a hírt, vagy megnézem a híradást a televízióban, hanem átgondolom, amit hallok és amit látok, valamint felkészülök a kérdés kapcsán. (Mert ugye illik felkészülni, ha meg akarsz érteni valamit.)
Bevezetésként annyit (és ez igen fontos információ), hogy míg 1999-ben, ötszázkilencven fő veszítette az életét a közutakon mint gyalogos, addig 2010-ben "csupán" száznegyvennégy ember halt meg úgy, hogy elgázolták. (Többnyire a gyalogátkelő helyen történő átkelés közben.) Ez igen nagy fegyvertény a hatóságok kezében, hiszen (ha a százalékos arányokat tekintjük, ez komoly eredmény lehet), de! Én nagyon nem  hinném, hogy annak, aki "csupán" (és szándékos a szóismétlés) az életét veszítette el, annak ez bármilyen vigasz lehet. Ahogy sovány vigasz a később a bíróságon az igazukat kereső gyászoló rokonoknak, barátoknak is, hiszen az ő hozzátartozójuk, szerettük azért mégiscsak meghalt, statisztika ide, vagy oda..
Igaz is. Ha már itt tartunk: - bíróság! Ha tudod, akkor nem árulok el nagy titkot, ha nem akkor itt az ideje, hogy meglepődj. A Magyar Köztársaság Bíróságainak gyakorlatában (általában az egyszerű megítélésű, ám mégis egy másik ember halálával járó esetekben) nagyon ritkán szabnak ki letöltendő szabadságvesztést. Az ügyekben általában egy, másfél év börtönbüntetés várható, két, vagy több évre felfüggesztve, továbbá egy kis eltiltás a vezetéstől. (Ez a minimum és általában a maximum is egyben.) 
Ezért igaz a mai magyar (közlekedési és egyéb) valóságra, hogy az egyre inkább hasonlít egy abszurd videojátékra, ahol ugyanúgy el kell ugranod a feléd száguldó kocsik előtt, mint egy PS3 monitorán, azért egy kis különbség azért van. Ez pedig nem más, mint az, hogy ez a játék csak egy életet ad és nincs több lehetőséged megismételni a pályát.
SZÁZNEGYVENNÉGY ember! Felnőttek! Idősek, fiatalok, férfiak és nők! Fiúk és lányok, vagyis gyermekek! Száznegyvennégy ember, akik -gondolom- nagyon nem így képzelték el azt a napot még reggel, amikor a zoknijukat húzták, vagy a reggelit majszolták félálomban a televízió előtt. Azt a zoknit, amit délután vagy este már az igazságügyi orvosszakértő húzott le róluk, mert ők már nem tudták. Mert tudod, akit felboncolnak, az az esetek nagy többségében többnyire már nem képes erre magától! Mármint, hogy lehúzza a reggel felvett zoknit.
Így hát új megközelítésben, de felteszem mégis a bevezetőmben elhangzó kérdést. Hány embernek kell még meghalnia ahhoz, hogy megváltozzék a mai magyar (de inkább balkáni), abszolút felelőtlen, nemtőrődöm és laza közlekedési morál? Hány embernek kell még meghalnia ahhoz, hogy a bíróságok tisztességes, komoly  visszatartó erővel bíró, igazi ítéleteket hozzanak? Hány embernek kell még meghalnia ahhoz, hogy a hatóságok felismerjék, a gyorshajtás, az ittas járművezetés, az elsőbbség meg nem adása, a szabálytalan sávváltás, tehát a kiemelt baleseti okok azok, amelyekért súlyos szankció jár, nem pedig az, hogy van-e láthatósági mellényem, izzókészletem, vagy mondjuk parkolójegyem? Büntetni kell az enyhébb szabálysértéseket is, de talán ne mindjárt harmincezerrel. Hány embernek kell még meghalnia ahhoz, hogy a mára teljesen lerongyolódott BKV vezetése átlássa, hogy az elmúlt néhány évben a végkielégítésekre költött súlyos százmilliókból esetleg még a villamosmegállók gyalogosvédelmére is futotta volna? Még talán az összesre is?
Az a baj, hogy a változásoknak a fejekben kellene legelőször bekövetkeznie és ez nem biztos, hogy menni fog egyik napról a másikra. A keleti filozófusok azt hirdetik, hogy az egyénnek először önmagával kell rendben lennie. Azt hirdetik, hogy amikor már te magad mindent megtettél, hogy jobbíts a sorsodon, ám a sorsod valahol még mindig hibádzik, nos csak akkor kezd másokban, vagy a vezetőidben keresni a felelősséget. Tehát (ahogy mi mondanánk) a saját házunk előtt sepregessünk először. Nagy fegyelemre vall, és ez belőlünk (egyelőre még) erősen hiányzik.
Amikor majd mindenki igyekszik defenzíven vezetni és nem a rendőr lesz a hibás, ha mégis megbüntet (tudod a tanár a görény, ha egyest ad és nem én vagyok hülye, hogy nem készültem), amikor majd az elalvó sofőr autóját felfogja a villamosmegálló gyalogosvédelme, amikor majd egy ilyen esetért súlyos éveket kaphatunk börtönben, amikor majd a két gyermeket is megölő ír gázolót ki sem engedik az országból a büntetése letöltésének végéig, amikor majd nem lehet kisétálni a bíróságok épületéből az ítélet meghozatalakor, és nem alszanak el a sofőrök vezetés közben, nos akkor majd talán nagyobb biztonsággal közlekedhetünk úgy gépkocsival, mint gyalog.
De azt hiszem, hogy már ez édeskevés annak a három embernek a hatból, akik ma este nem mehetnek haza. És soha többé sem mehetnek haza! Lehettek volna a szüleink, a testvéreink, a gyermekeink is. Remélem segíthettem.

Megjegyzés küldése